Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)
1905 / 6-8. szám - Istvánffy Gyula: A régi magyarok
tűzgyújtás szertartásának emléke megmaradt nálunk Baranya megye hegyháti járásának községeiben. Ezeknél a falu kisbírája szt. Antal napját (jún. 13) megelőző este minden házat sorra jár s figyelmeztet mindenkit, hogy a másnap reggel új tűzgyújtásig senki ne merészeljen gyufát se gyújtani, annál kevésbbé tüzet rakni. E tilalmat nem szegné meg a falubeliek egyike sem, mert az ősi szokást szentül betartják. Ez a figyelmeztetés inkább a faluban tartózkodó idegeneknek szól. Másnap a hajnali órákban a falu férfiai összegyűlnek s egy keményfa tuskóhoz egy puhafából való nyomtató rudat addig dörzsölnek órák hosszán keresztül, míg abból szikra nem pattan ki. A szikrát egy sírheder legénynek kell taplóval fölfogni, melyet szalmába göngyölgetnek s azt addig csóválják, míg az új tűz jobbot nem vet. Ezzel aztán az előzetesen megrakott máglyát meggyújtják, a férfiak az új tűzből pipára gyújtanak, az asszonyok, leányok pedig bögrében, fazékban parazsat visznek haza magukkal, hogy otthon abból szítsanak új tüzet. Jaj annak, aki a faluban új tíz előtt tüzet mer gyújtani. A község elöljárósága elmegy a házához, a tüzet kiszórja az udvarra s a szerencsétlent, a ki habár véletlenségből esett is e hibába, még a faluból is kiüldözik idővel. Íme az ősidők féltve őrzött szokása, melynek emlékét maga a keresztény vallás is megőrizte, hiszen a kath. egyházban ma is szokásos nagyszombaton reggel a tűz megszentelése. Sajátságos, hogy a keresztény hittérítők, akik a régi pogány cultus minden nyomát igyekeztek feltüntetni népünk emlékéből, nem egy érdekes és becses adatot őriztek meg számunkra éppen az által, hogy térítői működésük sikeresebbé tétele végett a pogány hitnek és szokásnak egyes részeit a keresztény vallásra alkalmazták. Tudva azt, hogy a nép nem egy könnyen fog szakítani ősei hitével, a keresztény vallás pedig hogy mégis ne tűnjék föl előttük teljesen idegennek a régi hit egyes részeit ügyesen összeegyeztették a keresztény vallás felfogásával. — Eléggé érdekes bizonysága ez eljárásnak az a pogány elemekkel saturált imádság, melyet krónikáink a kereszténység korából följegyeztek s mely az ősök pogánykori hitéletére nézve vet érdekes világot. Íme az imádság: „Légy magasztalva te nagy Isten a mi testvérünkkel a Nappal. Óh! mily szép, óh mily ragyogó, ő a te jelképed, Uram! Légy áldva a mi asszonynénénkkel a Holddal és a mi húgainkkal a csillagokkal együtt, akik olyan szépek és fényesek! Légy áldva a mi füvünkkel a Széllel együtt, aki a felhőket és a derült időt hozza ! Légy áldva a mi ángyikánkkal a Vízzel együtt, a ki oly hasznos, jó ízű és tiszta! Légy áldva a mi urunk bátyánkkal a Tűzzel együtt! Óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! „Légy áldva óh Uram, a mi asszonyanyánkkal a Földdel együtt, a ki minket táplál és megtart!“ Íme mily csodás ügyességű keveréke a monotheismusnak és a természetimádás régi mythoszi emlékeinek! Ugyan mi szükségük volt arra az olasz hittérítőknek, hogy az egy Istent magasztaló ez imádságba belevették a napot, holdat, földet, tüzet stb., ha nem az, hogy az új vallást a régitől feltűnően elütővé ne tegyék! S miért vették volna bele mindezeket, ha nem lettek volna az ősök vallásos tiszteletének tárgyai ? Képzeletük világát a hit benépesítette jó és gonosz szellemekkel, de legfőbb lény volt előttük mégis az Isten ,az öreg Isten, „a magyarok Istene“, az ég és föld ura, a kinek lakása oda fönn van a felhők között a csillagos ég közepén. Őszbe borult, nagy szakállú embernek képzelték, a kinek íjja a szivárvány, nyila pedig a villám, melyet a nép ma is „tüzes isten nyilának“ nevez. A magyar, mint lovas nép, el sem képzelhette másnak e legfőbb lényt, mint olyannak, a ki a fegyveres hadi népet kedveli s annak is a védő ura. A „Hadúr“ elnevezés azonban nem őseredetű, hanem későbbi, múlt századbeli keletű. Hitek szerint telejött az emberek közzé, de nem oly gyakran, mint ahogy azt pl. Hellas népe hitte a maga isteneiről, hanem csak akkor és ahhoz ment, akit büntetni akart. E hitet őrzi népünk ama mondása ha valakire a sors csapása ránehezedik „meglátogatta az Isten“. E fő lényen kívül volt nő istenük is, akit hihetőleg Boldogasszonynak neveztek. A családi életnek volt ez az őre, a nőknek és gyermekeknek az oltalmazója s lakását szintén a felhők fölé helyezték, a honnan időnkint harmat, eső és hó alakjában árasztja áldását a földre. Felügyel a nők munkásságára s odahaza ő maga sem ül tétlenül, hanem szorgalmasan fonogat s azokat az őszi jégben úszkáló hosszú szálakat az ő guzsalyáról aláhullott fonalszálaknak hiszik. Égi lakásából gyakran alá száll a földre s a földet majd termékeny magvakkal, majd ezer meg ezer virággal hinti be. E női istenség fogalmát a keresztény hittérítők találékonysága később a szűz Máriáéval azonosította s innen van az Istenanyának Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Nagyboldogasszony stb. elnevezése. Isteneik tiszteletére áldozatokat mutattak be a szabad ég alatt, rendesen dombokon, halmokon, az erdők árnyékában folyók, patakok, források közelében. A nagy halomba rakott tüzelő fát meggyujtották s a lobogó máglyát ünneplőbe öltözött fiatal leányok tánczolva, dalolva lejtették körül s illatos füvet és virágot szórtak a szent tűzbe. Az őszbeborult táltos oda állt az áldozati oltárhoz a Nap felé fordulva imát rebegett s azalatt az áldozattevésnél segédkező bonczok elővezettek egy hófehér paripát, melynek hátán még nyereg sohasem volt. Az igniczek és dobosok zenéjének hangjai mellett leszúrta a kádár a nemes állatot, azután a bonczok felbonczolták, beleit kiszedték, hogy a táltos abból jövendöljön, azután húsát az égő máglya tüzére dobálták áldozatul. Ilyen forma volt az ősök áldozati szertartása, melyet ők áldonásnak neveztek. Szent volt előttük a családi élet, szent volt az eskü, melyek gyakran vérükkel is megpecsételtek. S nem csupán vitézek, szabadság- és vendégszeretők voltak, hanem a műveltség egy