Magyar Cserkész, 1992 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám
MONDÁK MADARA A TURUL Kerecsenmentés a Bükkben A kerecsensólyom (Falco cherrug) elterjedési területében hazánk jelenti Európában a nyugati határt. A ragadozó madarak körében tapasztalt általános veszélyeztetettség a kerecsent is érintette — sajnos a kemikáliákon kívül azért is, mert e faj a solymászat egyik legkedveltebb alanya volt. A Bükk hegységben ismerünk olyan kerecsensólyom-fészket, ahonnan 15 éven keresztül — a terület Nemzeti Parkká avatása előtt — egyetlen sólyomfióka sem tudott kirepülni, mert a solymászok a fészket rendszeresen megdézsmálták. Az igények és a begyűjtők jelentős része Nyugat-Európából érkezett—és egyetlen fészekaljért (3-4 fiókáért) a 60-as években a feketepiac a hazai nyomravezetőnek, szállítónak akár egy Volkswagent is hajlandók voltak itthagyni... — így tartja, talán nem is egészen alaptalanul a pletyka. Pedig e madárfaj már akkor is védelem alatt állt! A Bükki Nemzeti Park munkatársai 1980-ban kísérletbe fogtak, majd a tapasztalatok összegzése és alapos szervezés után 1984 óta rendszeresen, minden évben megszervezik a „Magyar Madártani Egyesület” helyi csoportjának tagjaival az őrzést. A különösen veszélyeztetett kerecsenfészken a tojásrakástól a fiókák kirepüléséig hetente váltják egymást, éjjel-nappal felügyelik a környéket, a fészek közelébe vezető mellékutak gépkocsiforgalmát, így már évek óta nem lendülhet a sziklamászók és fiókatolvajok mászókötele a kerecsenfészket rejtő sziklaüreghez!... Évente átlagosan három fészek őrzését tudják az egyesület tagjai önként, ellenszolgáltatás nélkül vállalni. A kezdeti sikerek biztatóak: 1985-1988 között — tehát négy költési szezonban 11 fészket védtek, és ezekből összesen 30 kerecsenfióka repült ki. A sólyomnak (vagy sasnak?) a magyar őstörténelemben is fontos szerepe volt. Ismert, hogy a történelmi múltban a nagy hatalmú fejedelmi családok Isten fiának tartották ősüket, és azokat gyakran emberfejű állatalakban elevenítették meg. Béla királyunk névtelen jegyzője (Anonymus) a magyar Árpád-ház leszármazottai a hun világhódító Attilától eredeztette. A krónikák szerint Attila őse turulmadár volt. Ez a turulmotívum folytatódik a magyarok őstörténetében is... A magyarokat az ázsiai pusztákról az új hazába (Kárpát-medencébe) vezető Álmos fejedelem születési körülményeit a következőképpen meséli el a krónikás: Emesének...„fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, s mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ám de nem saját földjükön sokasodnak TERMÉSZETVÉDELEM el...”A név: „Álmos” tehát valójában az „álomban meglátott” személyt (is) jelenti. A Képes Krónika iniciáléiban némely magyar vezér turulmadaras pajzs társaságában jelenik meg. A turul „az ősmagyar mondák természetrajzilag meg nem határozható madara, amely szimbólummá vált”— írja a Tolnai Lexikon. A Révai Lexikont idézve: „Szabó Károly szerint a turul név krónikáinkban a sok másolás okozta fordításnak az eredménye; a turul név eredetileg curul volt, ami karvalyt jelent. A karvaly pedig gyűjtőnév, s a magyarság nagy általánosságban vérengző, ragadozó madarat jelöl e névvel.” A turul tehát lehet sas, sólyom, karvaly, héja, sőt talán keselyű is, bár ez utóbbi nem valószínű, mert őseink csak nemes madarat választottak jelképül. Legközelebb járt az igazsághoz Chemel István, kinek megállapítása szerint „alig hibázunk, ha a turulban a nemes ragadozó madár típusát eszményítő madáralakot látunk, mely a ránk maradt rajzok nyomán legelőbb még sas lehetett. Szakembereink közül többen azon a véleményen vannak, hogy a turul fekete sas vagy fekete sólyom volt.” Melyik madárfaj volt végül is a turul? — Megfejthetetlennek tűnő kérdés már évszázadok óta. Miért gondoltak éppen a fekete sasra (a nagy békászósas, Aquila canga), amikor őseink ismert és feltételezett honfoglalás előtti lakóhelyein a parlagi sas éppúgy megtalálható volt, mint a vándorsólyom vagy éppen a kerecsen? Vagy ha a fekete sólyom (a sarki sólyom, Falco rusticolus) lett volna, milyen közvetítéssel jutott magyarjainkhoz ez az Eurázsia északi tundravidékein, valamint Belső- Ázsia 1500-2500 méter tengerszint feletti magasságában, szigetszerű foltokban élő ragadozó madár? Vajon milyen messze kellene visszanyúlnunk népünk történetébe, hogy a turul felröppenését „láthassuk”? Dienes István a honfoglaló magyarokról szóló könyvében imigyen ír:„A szibériai ongokultuszt tanulmányozó D. Zelenin szerint a régi népek tudatában már igen ősi időkben elvált az állat szelleme testi burkától, és ezzel a valódi totemizmus bomlásnak indult.” Ha a karosi honfoglalás kori férfisírból származó övveretet (sasféle ragadozó madár), a rakamazi hajfonatdísz korongpár csodás égi madarát, vagy a nagyszentmiklósi kincs egyik korsóját díszítő madarát látjuk — igazolni véljük az eszményesítés tényét. Visszatérve a kerecsenhez, nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy a magyar solymászat gyökerei a régmúltból erednek, s hírnevét mi sem igazolja jobban, hogy még a középkorban is a magyar solymászok okítottak a művelt Nyugaton. És elég sajnálatosnak nevezhető az a tény, hogy nem egy nagy történeti, történelmi hagyományokkal rendelkező foglalkozás, sporthagyomány őrzésén kell keseregnünk, hanem az alany, a sólyom megmentésére kell minden erőnket összpontosítani. Kapocsy György A szerző felvételei MAGYAR CSERKÉSZ 11