Demokrata, 1996. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)

1996-07-04 / 27. szám

TARTALOM hárommal feljebb: agytorna Dorogon Buzánszky Jenővel ÉLETMÓD 42 Pityke kanállal eszik: huzavona egy különleges napközi körül GAZDASÁG 44 Fekete és virágzik: a gazdasági élet sikeres szelete __________TALLÓZÓ__________ 46 Cikkek a külföldi sajtóból KULTÚRA 52 Nyelvőr-akadémia: a közelmúltban egy holland illetőségű mamutcég, a Wolters Kluwer vette többségi tulajdonba az Akadémiai Kiadót 54 Az értékek felfényesednek: beszélgetés Bencsik István szobrász, egyetemi tanárral 56 A szakadt ingű martinász: nyolcvan éve született Somogyi József 57 Szahalin­­a Vérász az Új Színházban ARCKÉP 58 László Gyula történész, régész és festő KRITIKA 62 Mechanikus narancsok (Tuti balhé) Szakralitás és rutin 63 Megy a zenebicikli A mindenség jegyese SZÍNES 20 Levelezés 48 Keresztrejtvény 49 Pénz­piac 53 16x: Kalocsai Zsuzsáról MINI 2 Közvélemény 6­1 perc 29 Impresszum Demokrata 1996/27 Bencsik András Elvtársak, baj van! Már akkor gondol­ni kellett volna, hogy baj van, amikor a legutóbbi kongresszusukon is eléne­kelték az Internacionálét: „fel, fel, ti rabjai a föld­nek, fel, fel te éhes prole­tár". Istenem, micsoda mu­lasztás... Megjegyzem, már előbb gyanakodhat­tunk volna. Hogy nem tettük mégsem, annak egy oka volt: az öntudat. Egészen pontosan a proletár öntudat, amelyről úgy gondoltuk, túléli az idők viharait, túlél minden változást (miként a szociá­lis érzékenység), s vezérlő csillaga lesz a kormányzópárt proletársorsból sarja­­dzott fiainak és leányainak. Hát nem lett. Ugyanis, miként azt a nagy Marx Károlyról elnevezett marxizmus megfo­galmazta, a lét határozza meg a tudatot, s nem fordítva. Ha tehát a proletár felkel végül, s miként a nóta mondja, úgy találja, hogy éhes, akkor a marxizmus hervadhatat­lan tanítása szerint a léte meghatározza öntudatát, azaz enyhíti éhségét. És ho­gyan teszi ezt? Ahogy szokta, elvesz. Honnan vesz el? Ahol van. Mit vesz el? Mindent. Hiszen ezt is megmondja a nóta: „...semmik vagyunk, s minden le­szünk.” Csak azt nem értem, mindez hogy nem jutott előbb az eszünkbe. Most az­tán tessék, itt állunk sopánkodva, ami­kor látjuk, hogy a kádári káderdűlőn úgy szaporodnak a százmilliós villák, mint eső után a gomba. Pedig hát legyünk őszinték: hát nem semmi emberek vol­tak tegnap még, akik most mindennek hiszik magukat, s úgy csapolják, csator­názzák elvtársi magánzsebeikbe a köz pénzét, mintha még mindig Rákosi apánk idejében volnánk? A világ eközben Moszkvára figyel, ahol Borisz cár vívja élet-halál harcát a zjuganovisták maradék hadaival. A hát­térből Lebegy tábornok figyeli az ese­ményeket, akinek tulajdonképpen telje­sen mindegy, ki az elnök ma, amikor már egészen biztosan övé a holnap. A világ figyelmét nem köti le Buda­pest budai felének, az úgynevezett kertvárosi övezetnek egyik-másik barátságosan kanyargós utcája, zöld lombos ligete, kertje. Ugyan melyik nagy nemzetközi tévétár­saság jön el azért Moszk­vából, hogy lefilmezze a Horn-villát, a Szekeres­kúriát, a Csintalan-lakot, a Máthé-udvarházat, a ... kastélyt. Ez utóbbit ki sem merem mon­dani. Nem, a világot nem érdekli, honnan lett az elvtársaknak hirtelen annyi meg­takarított pénzük, hogy egyik percről a másikra építik maguknak az úszóme­dencés házakat. A világ azt gondolja, ez így van rendjén. A magyarok egyre sze­gényebbek, egyre kellemetlenebb arro­ganciával turkálnak a kukákban, miköz­ben vezetőik szép és ápolt otthonaikban szép és ápolt mondatokat fogalmaznak a szép és ápolt múltról, s a még szebb és még ápoltabb jövőről. S a jelenről is, amely e villákban ugyancsak szép és ápolt, csak azokon kívül ronda, ingerült, keserű és szegényszagú. A világot egyáltalán nem érdekli, hogy a magyar bíróság bejegyzett egy Magyar Demokrata Néppárt névre hall­gató pártot, melynek kapcsán egy Isépy Tamás nevű politikus múlhatatlan szük­ségét érezte annak, hogy sietve belerúg­jon egy Giczy György nevű pártelnök­be, amiért az a jog eszközeivel próbált egy nyilvánvaló névbirtoklás ellen vé­dekezni. Giczy György egyébként való­ban hibázott, amikor a bírósághoz for­dult. Abban az országban, ahol nem le­het elérni, hogy a miniszterelnök és a többi pártfejes a nyilvánosság előtt szá­mot adjon vagyona eredetéről, ott a jog már halott. A világot az sem érdekli, hogy Göncz nem ment el Poznanba, az ottani 1956-os munkásfelkelés 40. évforduló­jára, mert a szocialista Kwasniewski el­nököt nem látták szívesen a rendezők. A világ ugyanis már rég tudja, hol van Göncz Árpád helye. Most megtudhatták a lengyelek is. Meg mi is. Ha nem tud­tuk volna. 3

Next