Magyar Demokrata, 2000. január-március (4. évfolyam, 1-13. szám)
2000-03-23 / 12. szám
idején - önhöz hasonlóan - Ákos Stefi keze alól nagyszerű előadók kerültek ki - Olyan mértékben, ahogy annak idején én, manapság senki nem meri vállalni magát, egyszerűen megy a divat után. Én ezt soha nem csináltam, és ezért vagyok büszke magamra. Bár engem is beskatulyáztak, csupa lírai dalt kaptam, mégsem szűkültem be, de az is biztos, hogy rapet nem énekelek, mert szótagolva beszélni mindenki tud. Sajnálatos, hogy vannak énekesek, akik sokkal többre volnának képesek, mégis átmentek tinglitangliba, de aki ezt megteszi, az igazából nem is szereti a zenét. Ismerek viszont nagyszerű előadókat, akikről senki nem tud, mert nem adták el a lelküket. Elhatároztam, hogy egy pár ilyen egyéniséget tanítani fogok, felkarolom őket, mert nem akarom, hogy elsikkadjanak. -Milyen a kapcsolata hazai kortárs énekesekkel? A hangszeres zenészeknél nagy divat fellépni egymás koncertjein. - Én nem járok össze senkivel, de azért ha hakniban találkozunk, nagyon jól kijövünk egymással. Úgy látom, hogy mindenki a maga kis pecsenyéjét sütögeti, megpróbál megélni belőle, ez azonban csak keveseknek sikerül, és ilyenkor kiderül, hogy ki él-hal a zenéért, ki is igazából az énekes, mert a tiszavirág-életű emberek sikertelenség esetén gyorsan lelécelnek és jövedelmezőbb állásokat keresnek maguknak. Én mindig az éneklésből akartam megélni, és noha előfordultak az életemben mélyrepülések, mégsem váltottam pályát. A rap kapcsán jut eszembe, hogy a legelső rap talán 1966-ban lehetett, amikor egy XIV. Napóleon álnevű figura a They’re coming to take me away (Jöttek, hogy elvigyenek engem) című számát minden zenei kíséret nélkül adta elő. A kislemez B oldalán ugyanez ment visszafelé, lényegében paródiaként. Ön, akinek csodás a hangja, mit érez, amikor gagyi embereknek óriási a sikerük? -Képzelje, ha mindenen felhúznám magam, így aztán csak nevetek, és túllépek rajta. Ezekre mondtam az előbb, hogy tiszavirág életűek, miközben 28 éves pályafutásomból úgy tudtam 15 évre eltűnni, hogy most ismét szeretnek az emberek. -Ez a lemez valóban élete csúcsa. Ilyenkor az ember elgondolkodik azon, hogy mit tudna még adni? - Vannak ötleteim, de még nem nyilvánosak. Egyet azonban megemlítek. Nagyon szeretem St. Martin muzsikáját, szeretnék vele egy olyan nótát, mint amit Candy Dulfer szaxofonozott a kísérőzenekarával. Jó lenne, ha ima egy hasonló dalt, amelyben én válaszolgatnék az ő szaxofonos dallamaira, a következő lemezem meg már úgyis teljesen magyar szerzők dalaira épül. Én reggeltől estig zenével álmodom, még éjszaka is megy a Duna TV, benne a képernyőn mutatott akváriumhoz játszott aláfestő komolyzene vagy barokk muzsika. - Valahol azt olvastam, hogy nem vallásos ugyan, mégis Istenhez fohászkodik. Mit kér tőle? - Én nem mindennapos dolgokért könyörgök, a Jóisten különben is tudja, hogy mire van szükségem. Egyszerűen betartom a tízparancsolatot, az erkölcsi normákat, és úgy érzem, hogy a Mindenható velem van. Azt szokták mondani, segíts magadon, az Isten is megsegít. Nos, ha ezt egy picit is megteszed, biztosan ad hozzá egy lökést, ahogyan engem is megragadott, valahányszor teljesen belecsúsztam volna a gödörbe. Hiszek a reinkarnációban is, rengeteg misztikus könyvet olvastam, és fontosnak tartom, hogy higgyünk ezekben a dolgokban. Volt idő, amikor mindentől pánikba estem, ezért is lettem beteg, ami egy idegi eredetű hormonproblémaként jelentkezett. Ma már sokkal könnyedebben fogom fel az életet. - A Blaha Lujza téren rendezett szabadtéri szilveszteri bulin elsőként ön lépett színpadra az újesztendőben. Átérezte a jelentőségét, hogy amikor a világ tombolva köszöntötte az új évezredet, ott és akkor önnek kellett felmelegítenie a fagyoskodó tömeget? - Ezt a lehetőséget nem kértem, hanem kaptam a sorstól. A Corvin áruház tetejére kiírták, hogy 2000, koccintottunk, és máris én következtem. Olyan hangulat volt ott, hogy majdnem elsírtam magam, és ha minden koncertem ilyen lesz ebben az évben, akkor semmi okom nem lehet panaszra. Éjfél után megindultak a buszok, ám amikor elkezdtem a Mennyit ér egy nő című számot, ismét leálltak, kinyitották az ajtókat, az emberek kiszálltak, és mindenki velem énekelt. Az utolsó dal ezúttal is az Édes ki fiam zenés kíséret nélküli változata volt. Végül három ráadásra is visszamentem, és olyan melegem lett, hogy a kabátomat is levettem, pedig eleinte a mínusz tízfokos hidegben odafagyott a kezem a mikrofonhoz. Nem lehet véletlen, hogy mégsem fáztam meg, pedig ömlött rólam a víz. Szakács Gábor 43 Demokrata 2000/12