Magyar Demokrata, 2003. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)
2003-01-23 / 4. szám
/uvTabáni hahgoR ". Azt eddig is tudtuk Zórád Ernőről, hogy a festőnek képből van a lelke és hogy a rajzolónak rajzból a lelke, és most azt, hogy a muzsikusnak dalból a lelke. Zórád Ernőnek ezen a CD-jén a tabáni lélek szólal meg úgy, hogy maga énekel és zongorakísérője önmagának. Produkciója nem kis meglepetést szerez hallgatóságának. Aki azt hitte, mindent tud a 91. életévét betöltő kiváló grafikusról és illusztrátorról, most elámul, az idős művész még rengeteg kincset rejt magában. Előrukkol egy olyan hanganyaggal, amelyben megcsillogtatja nemcsak saját előadó-művészeti képességeit, de azt is bizonyítja, hogy hülyén szuggesztíven idézhető fel és meg - muzsikában is például - a tabáni atmoszféra és hangulat Egy világ, amely immár örökre csak a könyvekben, festményekben lelhető fel, a valóságból eltűnt eltüntették. Az elmúlt évben megjelent mindenképpen kuriózumnak számító CD címe stílszerűen Tabáni sétált tánclépésben. A hanghordozón több mint hatvan ( néhai sláger, kuplé, sanzon, dal hangzik el, a nosztalgia, a szerelem, a vidámság, az alkohol értékeit megelevenítve. Zórád mély, borízű hangja néha Ajtay Andoros orgánumot néha Feleki Kamillos paródiázást idéz, de mindez leginkább ő maga, aki azt folytatja a zongorán, az éneklés során, néha még fütyüléssel is kísérve, amit rajztollával, ecsetével képben fogalmazott meg hosszú évtizedeken keresztül. Mindezt remek szövegtudással, jó prozódiával, jellemzően tisztán adja elő, s hogy nem a legkiválóbb stúdiókörülmények között készült a felvétel, azt ebben az andalító hangulatban természetesen el is nézzük. A CD-n nyolc blokkban hangzanak el a dalok, bár kár, hogy nincs feltüntetve sem az összműsoridő, sem az egyes szerzemények percideje, sem a dal- és szövegszerzők, sem a borítórajzoló neve (ez utóbbi természetesen maga Zórád), de mindezt megbocsátjuk így újév kezdetén, amikor az előadó meggyőző hangon duruzsolja a fülünkbe a néhai Tabánról, az őszről, Rózsikéról, Stux úrról szóló dalokat, majd így fejezi be: „Maga nekem mesélhet mindenféle meséket, ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem.” Nos, Zórád Ernőnek elhisszük. Akár mese mindez, akár igaz. Zórád Ernő, a XIX. századi figura - ő maga nevezi magát így - személyiségébe olvasztotta a Jókai és Kardy-olvasmányélményeit, megrajzolta a magyar és a világirodalom gyöngyszemeit Az eltűnt vitág, a Tabán képei után most visszacsempészte a legendás városrész hangjait Utolérte a múltat, ide, a jelenbe csempészte a csodát " ( Feledy Balázs Zórád Ernő: Tabáni séták tánclépésben - YTCrr-~Békfa 100 62 MEGIDÉZŐ KÖNYV Egy név vonzása Léteznek alkotók, akiknek művei láttán működésbe lép bennünk valami feltétlen reflex, figyelmünk szintje megemelkedik. Egy név vonzása alatt korábbi tapasztalatainkat szeretnénk megerősíteni, illetve továbbszőni egy már kialakult gondolatvilág szálait. Nincs ez másként akkor sem, ha a nevezett szerző kötetéről tudjuk-sejtjük, a kevésbé sikerültek közül való. Mégis reménykedünk, legalább sorokat találunk, a rengeteg között néhányat, amelyekben az elismert alkotó zsenialitása, ha halványan is, de érzékelhető. Amit a klasszikus német irodalom legkitűnőbb alakja, Johann Wolfgang Goethe alkotott, annak java méltán tart igényt az olvasói figyelemre, s nem rejteget csalódásesélyeket, ám válogatott írásainak kötete jóval szerényebb elvárásokat elégít ki. Noha néhány értekezés (További megjegyzések a világirodalomról, A Laokoón-szobor) valódi Goethe-írásmű, az olvasó mégis a fent említett metódus zugába kényszerül visszahúzódni, onnan leskelődni. Mert a válogatás ugyan híven tükrözi Goethe tevékenységének sokszínűségét, de pontosan jelzi a rutinból fakadó botladozásokat, gondolati egyenetlenségeket is. A filozófiai elmélkedés - bár ebből lenne több, s a többiből szerényebb mintavétel! - mellett itt jól megfér a képzőművészeti, irodalmi, színházi értekezés, a szinte már magán- vagy családi vonatkozású levelezés. A kortárs olvasón bizonnyal gyakori mosoly vesz erőt, amikor az egykori színházi regula kitételeit olvassa, mert csaknem minden intelem, amit Goethe a maga korában követendőnek tekintett, mára romantikusan modorosan, mesterkélten, kiüresedett rítusként hat Egy helyütt a következőket írja: „a színpadon nincs helye tájnyelvnek”. Az egységes, tiszta német irodalmi nyelvet megteremtő Goethe áll élénkbe, amit nyomában az „ízlés, művészet és tudomány formált” tovább. Noha e kötet kuriózum volta aligha vitatható, nem csökkentheti abbéli aggályunkat, hogy a név vonzereje itt nagyobb kíván lenni, mint amit viselője, az européer gondolkodó-művész mondani tud. Mindemellett igaznak tűnik az alkotói öntudat megnyilatkozása, a kortárs rosszakarókhoz intézett kijelentés: „...a jelek szerint sem most, sem a jövőben ki nem tessékelhetnek többé az irodalomból, különösen nem a német irodalomból”. 1 .Balázs Sándor Johann Wolfgang Goethe: Polaritás - Válogatott írások NOS... KIÁLLÍTÁS isimen - onnan , Európa és Amerika meghatározott részéről készültek a kiállítás anyagát jelentő fotók, amelyek zöme kilátástalanságot, sivárságot tükröz. A természet, az épületek, a városrészletek egy hideg, magányos világról vallanak, s ahol feltűnnek emberek, azok is mintha a világ megnyomorított feléről léptek volna az objektív elé. Nem szélsőségesen a nyomorról van szó, bár igen is akad, azonban boldogságnak, elégedettségnek, vidámságnak nincs nyoma. Ilyen a világ ott Amerikában, és ilyen itt, Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban. A hangulatot fokozza a Megállt az idő feeling, egyfelől, hogy a képek zöme fekete-fehér technikával készült, másfelől, hogy az ötvenes-hatvanas évek stílusára emlékeztetnek. Nem utánozzák, csak éppen ilyenek. Gregory Conniff tájai hullámoznak, a mértanisággal játszanak, Rob Kocán Szlovákiából nem elégszik meg azzal, amit lát, ő belerajzol a képekbe. Ezt-azt. Kis ejtőernyőket, szárnyas lovacskát, csillagocskákat. Mintha nem lenne elég szép, amit lát. Elkeserítő, amit a lengyel Krzzystof Zielinski láttat Krakkóból, az álomvárosból. Lerobbant házak, szatyrot cipelő, vánszorgó öregasszony. Te jóságos ég! A világ nem ment előre, mert a dohányföldeken továbbra is rabszolgák dolgoznak, életükben sok öröm nincs. Lassan már ők sincsenek, nincs arcuk, személyiségük, csak testük, ami dolgozik, amit el kell tartani: enynyi Tyagan Miller véleménye a világról. S megint az innen, a szlovák Andrej Bán a búcsújárókat kapja le. Hol élünk? Vetődik fel, szomorúak a képen látható hívők, és elszomorodunk láttukon, hát tényleg, hányat is írunk? Mókásnak tűnhet Paul Shambromm hármasképe a városi önkormányzatról. Számítógépes nyomatról készült egy festmény, majd le lett lakkozva. Valahogy így lehet elképzelni azt a technikát, amivel nagy-nagy türelemmel elkészülhettek a nagyméretű képek a helyi fontosságokról. Egy a nőkről, egy a férfiakról, egy meg a koedukációról. Ez a bonyolítottság, tehát a technika sajátos súlyt ad a látottaknak, az abszolút érdektelen látványnak. Szembeötlővé válik a fonáksága ezeknek a gyűléseknek. Essék szó a magyar résztvevőkről is, Köves Éva régi házakkal bíbelődik, részleteket fest meg, fotóz, és mozaikként rak öszsze újra és újra, Nemes Csaba a Folyamatos múlt címet adta sorozatának: régi könyvekből fotózott ki régi jeleneteket Miért is ne? Neila Innen nézve - Kortárs fotográfia, Közér-Europaból és az amerikai Közép- __ Nyugatról - Ludivig Múzeum ELKÉPESZTŐ Demokrata 2003/4