Magyar Demokrata, 2003. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)

2003-01-30 / 5. szám

- Hogyan került az országos médiába? - 92-ben történt a nagy fordulat, akkor voltam 20 éves. A kerek évfordulók egyébként is nagyon meghatározóak az életemben, a következő komoly fordulat majd 30 éves koromban jön, de ne sies­sünk előre. 92-ben a Magyar Televízió or­szágos pályázatot hirdetett Riporter ke­restetik címen, amire én vidéki tévésként nagy lendülettel jelentkeztem. Hónapokig tartó válogatás következett, aminek az utolsó néhány fordulója már nézők előtt zajlott, ők is szavazhattak. A küzdelem vé­gén a szakmai zsűri ítélete és a nézők sza­vazatai alapján is én nyertem. Ennek jutal­maként az MTV-ben kezdhettem ifjúsági műsorokat vezetni, ami nem volt újdon­ság, mert a szekszárdi városi tévében is ilyeneket készítettem, illetve később a megyei televízióban is, emellett élő maga­zinműsorokat is vezettem. - Megváltoztatta az életét ez a győzelem? - Jelentősen, hiszen Budapestre költöz­tem és minden barátom, ismerősöm és a szüleim is Szekszárdon maradtak; min­denki, aki fontos volt vagy akivel egyálta­lán dolgom volt az életben. Az első hóna­pokban furcsán éreztem magam a főváros­ban, ráadásul egy olyan szakmába csöp­pentem, amiről tudjuk, hogy meglehető­sen belterjes. Alig akadtak, akik segítet­tek, ismeretlen voltam, szokatlan volt a kö­zeg, szinte csak magamra számíthattam, amikor elkezdtem gyakorlatilag megint elölről megmászni a szamárlétrát. Amikor az ifjúsági műsorok megszűntek, különbö­ző tévéshow-kban dolgoztam, mindig a háttérben. Akkor indult a Szerencsekerék, a Mindent vagy semmit, ezek voltak az MTV-ben az első ilyen típusú vetélkedők. Ott lettem közönségbemelegítő, ami azt jelentette, hogy azért fizettek, hogy a stú­dióba érkező három-négy garnitúra közön­séget szórakoztassam, amíg a tévéfelvétel elkezdődik. Rá kellett vezetnem, mintegy meg kellett tanítanom őket, hogyan is kell viselkedni egy ilyen műsorban, ahol arra van szükség, hogy megfelelően felszaba­dultak és vidámak legyenek, mert ez hoz­zátartozik a műsor hangulatához. A szüne­tekben is volt dolgom, hiszen egy ilyen té­véfelvétel rendkívül hosszadalmas és fá­rasztó a közönségnek is, és végig hangu­latban kell tartani őket. Azonkívül össze is kell fogni a társaságot, hogy például a leál­lások alatt ne széledjenek szét. Ez napi 10- 12 óra munkát jelentett. Nem volt ennek semmilyen iskolája, sem hagyománya, raj­tam kívül még egy ember foglalkozott ve­le, úgyhogy mindenre magamnak kellett rájönnöm. Lassanként egyre több vetélke­dő indult, és én négy éven át abból éltem, hogy minden olyan műsorban, ahol közön­ség volt a stúdióban, szórakoztattam az embereket - Jól sejtem, hogy ez a munka nem túl szórakoztató? - Nagyon kemény munka. Az ember ki­­miről nézve nem is gondolná, hiszen csak annyi látszik belőle, hogy valaki megmu­tatja, mikor kell tapsolni, de elsősorban nem ez a feladata, hanem az, hogy két-há­­romszáz, néha ötszáz emberből is nagyon rövid idő alatt közösséget kell fabrikálnia. Olyat, amelyik elviseli a tévéfelvételek nem minden pillanatban kellemes, sokszor kimondottan fárasztó és hosszadalmas me­netét úgy, hogy még jól is érezzék magu­kat. Huszonegy-két éves fiú voltam akkor, aki csak kapkodta a fejét annak a világnak a láttán, amibe belecsöppent. A legna­gyobb sztárokkal dolgozhattam együtt, na­gyon sokat tanultam közöttük. Részben tő­lük, részben abból, hogy gyakran voltam kénytelen váratlan helyzeteket megoldani. Egy nem várt leállás esetén fél órán ke­resztül szórakoztatni vadidegen embere­ket, komoly feladat Napjában többször, több órán keresztül végezni ezt a munkát, bizony megedzi az embert. Nagyon jó isko­la volt, úgy érzem, megtanított a tévés szakma iránti alázatra. Meg tudtam becsül­ni, hogy egy ilyen feladat után a háttérből a képernyőre kerültem. Nem természetes dolog, hogy valaki rögtön kamera elé lép és a nézők tudják, hogy ő a főhős. - Más tévékben, rádiókban lehetett önt látni, hallani is. - Dolgoztam közben zenei televízióknál is, az első ilyen Magyarországon a Top TV volt, amely az angol zenei tévét, az MTV-t másolta. Ez volt az első csatorna, amelyik 24 órán keresztül sugárzott fiataloknak szóló zenei műsort. Ezzel egyidejűleg mű­sorvezető voltam a Juventus Rádióban is. Később elmentem pár hónapra Ameriká­ba, mert mindenképpen filmezést, színé­szetet, televíziózást szerettem volna tanul­ni. Az egyetem alapozó nyelvi kurzusát el is végeztem, amikor az éppen induló, ak­kor Z Plusznak, ma már Viva Plusznak ne­vezett zenetévé hazahívott egy nagyon csá­bító szerződéssel. 1997-től 2002 szeptem­beréig dolgoztam ott, közben tettem ki­sebb kirándulásokat, például az MTV egy­­egy szilveszteri műsorát vezettem. -Azt mondta, harmincévesen is fordulat következett az életében. - Igen, a tavalyi év óriási fordulatot ho­zott, gyakorlatilag minden megváltozott körülöttem, ami egy ember életében fon­tos. Kiköltöztünk a városból a feleségem­mel egy családi házba, ami már régi vá­gyunk volt; megtudtuk, hogy babánk fog születni, március közepére várjuk; megvál­tozott a munkahelyem is, a Hír Televízió­hoz szerződtem, és ezzel egy egészen más közeg ismerte meg a nevemet. Azt mond­hatom, hogy a Kossuth téri tüntetés után az egész életünk megváltozott, kicserélőd­tek a körülöttünk lévő emberek, a bará­taink is. Az úgynevezett médiaszakma egé­szen másként viszonyul azóta a tevékeny­ségemhez. Közülük sokak szemében tör­vényen kívülivé váltam. De április 13-án ott, a Kossuth téren, azt hiszem, nemcsak a mi életünkben változott meg sok minden, hanem az egész ország életében. Az, hogy ismert emberek, művészek, tudósok, spor­tolók, zenészek, olyan emberek, akiknek a gondolataira érdemes odafigyelni, akik hi­telesek és már nagyon sokat letettek az asztalra, úgy érezték, mindenféle hívás vagy bármilyen külső nyomás nélkül, hogy ki kell álljanak, nem egy párt vagy két párt, hanem egy értékrend mellett, óriási fordu­latot jelent. Valóban úgy érzem, hogy ez nem pártpolitikai, hanem világnézeti kér­dés. Erre nem volt még példa Magyaror­szágon. És arra sem, hogy ennyi ember vett volna részt egy tömeggyűlésen, és ilyen méltóságteljesen tudjon ünnepelni. Azon a napon ott történt valami nagyon fontos, ami felejthetetlen, és úgy vélem, nemcsak az én életemet, hanem többé-ke­­vésbé mindannyiunk életét megváltoztatta. - Úgy érzem és úgy éreztem akkor is, hogy ez már a Testnevelési Egyetemnél elindult - így van. A Kossuth teret mondanám csúcspontnak, és talán a hidakon és a Du­­na-parton felállt gyertyás körlánccal kez­dődött el visszavonhatatlanul az a csendes forradalom, ami azóta is tart. Épp a múlt­kor mondtam valakinek, hogy ezek a he­tek, amiket akkor átéltünk, a történelem részévé váltak, és ötven év múlva olvasni fogunk róluk a történelemkönyvekben. Olyan kerek szemekkel nézett rám, mint­ha őrült lennék. Vannak, akik mellett el­megy a történelem. Mi nagyon szeren­csésnek mondhatjuk magunkat, hogy ezt megértük és megélhettük. Az, hogy a vá­lasztást mégis elveszítettük, azt hiszem, jelzés volt a sorstól. Ennek így kellett tör­ténnie annak ellenére, hogy a tanulópénz, amit azóta is fizetünk, elég sok, de talán még nem érett meg a helyzet, hogy folyta­tódhasson, ami elkezdődött. Ezért, szerin­tem, kár is keseregni azon, ami történt, bár az okok elemzése egyáltalán nem fö­lösleges. Azokat a hétköznapi keserűsége­ket, igazságtalanságokat, amik a választá­sok óta történnek - és valljuk meg, szép számmal vannak ilyenek -, mindannyiunk­nak emelt fővel kell elviselnünk. - Mindaz, ami most történik, szükséges ahhoz, hogy beérjen az elvetett mag? - Igen, ez valószínű. Biztos vagyok ben­ne, hogy az az értékrend, amelyben hi­szünk, még látszólag sem maradhat alul. -A becsületes neve Rákay Kálmán. Hon­nan a Philip név? - Akkor találtam ki, amikor a Riporter kerestetik versenyen a közönség előtt zaj­ló utolsó forduló következett. Gondolkoz­tam, milyen néven mutatkozzam be, ho­gyan induljak el az országos televízióban. Furcsának tűnhet ez, hiszen akkor már jó ideje Rákay Kálmán néven vezettem mű­sorokat a szekszárdi tévében, tehát ké­zenfekvő lett volna, hogy ezen a néven folytassam a pályámat. De valami miatt úgy éreztem, nem tudom, miért, és a mai napig sem találok rá magyarázatot, hogy ez nem lenne így jó. Túl bonyolult, nehéz megjegyezni és nagyon komoly is egy 2 p rsJLd roc­kiaána. Demokrata 2003/5 u Vlclkcuj Vh JUp JjLulV*Mjo'i/tJ1. cJoShtkiflfH ■ 65 ARCKÉP

Next