Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-04-18 / 16. szám
A sokat megélt Turul-emlékmű körül nem csillapodnak a kedélyek, és most már szinte mindenkinek van mondanivalója Tatabányán a rekonstrukciós munkálatok jövőjét illetően. Abban megegyeztek a nézetek, hogy a Turul-emlékmű nemzetitörténelmi örökségünk része, és a megmentésre létrehozott Turul Emlékmű Bizottság elkötelezte magát a hagyományok ápolására. A bizottság és a szakhatóságok egybehangzó véleménye szerint a szobor eredeti állapotában nem állítható helyre. A váz acélanyaga a háborús sérülések, a szakszerűtlen beavatkozások és egyéb rongálások következtében bonthatatlanná vált. A bizottság tagjai úgy vélik, hogy a régi acélszerkezet lemásolásával vagy a modern statikai elveknek megfelelő számítógépes technikával új tartószerkezetet kell tervezni és építeni. Az elhangzott vélemények szerint a lemezanyag zöme felhasználhatatlan, és emiatt szó sem lehet a szobor restaurálásáról. A volt városi tanács megbízásából 1989-ben elkészült az emlékmű bontási terve, és a bontást el is végezték annak rendje és módja szerint, az Országos Műemléki Felügyelőség jóváhagyásával. A lebontott szobor darabjait Felsőgallára szállították, ahol Nausch Géza ötvösművészt bízták meg a munkálatokkal. A művész most is dolgozik a maketten, de jelenleg bajok vannak, mert a Turul Emlékmű Bizottság megkérdőjelezte a makett hitelességét, és meghívásos pályázat kiírását látja célszerűnek. Mindezeket azért írtam le, mert többször is elolvastam a bizottság által összeállított jelentést, amely a politika felé tereli az emlékműhöz kapcsolódó mind hangosabb észrevételeket. Idézem a jelentés harmadik pontját:./ Turul-emlékmű rekonstrukciójára a város 1986- tól legkevesebb hétmillió forintot költött. Ez az öszszeg természetesen nem tartalmazza a városi hivatalnokok, párt- és népfront aktivisták bérét, melyet arra az időre fizettek ki, amíg a Turul helyreállításával foglalkozó bizottságok ülésein résztvettek. ” A jelentés leszögezi, hogy ,a bizottság szükségesnek tartja annak a hanyagságnak a megbélyegzését, mellyel a város egyes vezetői az emlékmű ügyét kezelték, s ezáltal a városnak jóvátehetetlen kárt okoztak. ” Néhány sorral lejjebb pedig arról olvashattam, hogy hamarosan megvizsgálják, milyen erkölcsi felelősség terheli Tatabánya város korábbi vezetőit az emlékmű megsemmisüléséért. Az bizonyos, hogy a Turul-emlékmű rekonstrukciójára kifizetett pénzösszegek között szerepel jónéhány olyan tétel is, amelyeknek jogossága már első olvasásra megkérdőjelezhető. Hogy ténylegesen megkerülnek-e a közpénz elherdálói, azt most még nem lehet tudni, de amennyiben lesznek felelősök, akkor megnevezzük őket. Papp János Elszállt forintok, tönkrement szobor A Turul-emlékmű viszontagságai Mikor kerül vissza? FOTÓ: DALLOS ISTVÁN 1991. április 18. Magyar Fórum Makovecz Imre: Kormánypárti vagyok Szent István-i gondolatok irányítanak Makovecz Imre néhány gondolatát idézzük. „Mindannyiunknak elege van az egyoldalú beszélgetésekből. Párbeszéd lenne közöttünk, mert ez a legfontosabb. Én nem vagyok semmilyen igazság tudója, azt viszont sejtem, mondhatni tudom: a mi jövőnk nem a politika, hanem a cselekvések kategóriájába tartozik. A földtörvény a legfontosabb Induljanak csak el otthonról. Mióta demokrácia van, nem kell söpörni a járdát, nem kell elvinni a szemetet, amint a bolsevizmusban kellett. A mostani »szabadság« a negyven év alatt kialakított antiszellemiségű szabadság. A szabatosság. De erre még később visszatérek. A földtörvény létrehozását tartom most a legfontosabbnak. Tudjuk, a népet kisemmizték. Olyan mezőgazdaságot hoztak létre, amely csak hadigazdasági struktúrával volt működtethető. Magyarul: minimális befektetéssel maximált haszont aratva, idegen érdekek szolgálatában állt. Sajnos, ez a struktúra még ma is létezik. És az én kormányom még nem tette meg azt a lépést, hogy ezt a struktúrát lebontsa. Hozzá kell tennem, én kormánypárti vagyok, hülye lennék, ha nem az volnék, miután negyven évig elviseltem a moszkvai fennhatóságot, most végre legitim kormányunk van, ott a helyem. Szent István-i gondolatok irányítanak. A hit meghal,cselekedetek nélkül, parancsra. Megalakítottuk a Makona egyesülést, amelynek az a célja, hogy életre keltse a falvakat. Mi ebben az új? Az önszervező, az önépítő erő! Tudjuk, de ne feledjük még jó ideig, hogy az országot egy KGB által irányított vertikális rendszer tartotta fogva. Ne feledjük azt sem, hogy a helyi önkormányzatok ezt a rendszert örökölték. Ha pedig ezt a rendszert nem alakítják át, akkor marad a régi mentalitás is. Akkor nem alakulnak ki a távorientált, cselekvésorientált struktúrák. Konzerválódik a régi, és félő, kialakulhat egy Károlyi Mihály-féle helyzet, amely 1919-be torkollott. Kun Bélák és Hollós Korvinok kezére játszott. Összefogva Magyarországért! A lényeg: haladjuk meg e »haladó« hagyományt, olyan emberek kerüljenek a helyhatóságokba, akik nem azzal törődnek, osztályvezetők lesznek-e vagy sem, hanem azzal: mi a teendő?” „Mi az, amiben veszteségeket szenvedtünk? Ha a szabadságot annak hisszük, hogy holnap nem kell csinálni semmit, ez iszonyú veszteség. A demokrácia - bocsássanak meg - nem azt jelenti, hogy holnaptól kezdve Manci néninek azt mondhatom: le van szarva. Ettől nem lesz demokrácia. Attól lesz, ha az emberek önfegyelemmel, egy meghatározott cél érdekében kezdenek élni. Ez az önfegyelem, és a feladat hiánya hiányzik az emberekből. Tisztelet a kivételnek. Sajnálatosan kell tudomásul vennem, hogy a legmélyebb infernóban élünk. Mindig másokra mutogatunk, magunkat sose kérjük számon. Pedig a közösségi élet ott kezdődik, hogy van-e svábbogár a házban vagy nincs? De ahhoz vagyunk szokva, hogy becsukjuk az ajtót, és azt hisszük, a maunkéban vagyunk. Noha a svábbogár közös. A lépcsőházban eldobott csikk közös.” „Az új, tiszta Magyarországot, a valódi demokráciát egymással összefogva teremthetjük meg. Ám megteremtjük, nem érdekelnek a hazaárulók, vagyunk hozzá elegen!” Lejegyezte: Banos János Béres Ferenc ünnepe Negyven éve csodálhatjuk Béres Ferenc művészetét. Negyven éve lépett először színpadra, hogy meghódítsa a világot. Most, mintha misére, zarándokolnak az emberek a templomba. Mintha mise közeledne, ájtatoskodik a csöndes várakozás. Fölvilágolnak a fények, kezdődik a misztérium. Őérte vagyunk itt templomnyian. Annak az embernek a tiszteletére, aki lélekerősítő egyházi népénekeket merített dalkincsünk mélységes kútjából. Hogy hitünkben megerősítsen. fitMi már nem áramolhatunk kifelé!” Milliomos és üzletember. A neve Baczoni András. Argentínából, közelebbről Cordobából kelt át az Óceánon, hogy tapasztalataival, tudásával segítse az óhazát. Noha szűkebb óhazája Erdély, magyarként kívánja segíteni az arra méltó magyart. Erről vallott a napokban Budapesten, amikor úgyszólván véletlenül beszélgetni kezdtünk a Lakitelek Alapítvány székházában. Ez a véletlen tehát nem véletlen. Hiszen azért járt ott, hogy egymillió forinttal támogassa az Alapítványt. Ez a “névjegy” érthető kíváncsiságra ösztökélt. Mindössze egyetlen kérdést fogalmaztam meg Baczoni Andrásnak és ő arra válaszolt. - Én az élettől, a sorstól már semmit se akarok, ha úgy tetszik, mindent megkaptam. Küzdelemmel, elszántsággal az igaz, de megkaptam. S én a nemzetemtől egy falat kenyeret sem fogadok el csak azért, mert az jár nekem. Én már csak adni akarok! Hajdanán megfogadtam, hogy ha nekem sikerül újra kezdeni az életet hazámtól távol, mert hiszen száműzött lettem, s magyarságomért lettem az, hitvallásomért lettem az, akkor én amit csak tudok, visszaadok népemnek. Ezzel a hittel éltem és dolgoztam. S nagy öröm és elégtétel számomra, hogy megértem ezeket az időket. Azonban, sajnos nem látom, hogy a jelenlegi magyar vezetés - amelyben pedig bízom - igazán fölismerné és kihasználná, hogy annyi értékes és segítőkész magyar él a nyugati világban. Persze, azt is látom, hogy népünk elvakítása, tudatlansága az utolsó fél évszázadban talán többet ártott a jelennek, a jövőnek, mint annak idején a tatárdúlás... - Vegyük ezt akár szó szerint? - Igen, vehetjük szó szerint. Ha szétnézünk a Margitszigeten vagy bárhol, minden ezt igazolja - ugye, milyen érdekes nyelv a miénk? Igazolja, mondjuk, tehát így igaz!... Tehát ezt igazolja a látvány. A szemét, a szétdúlt parkok, málló vakolatú házak... Azért említem a Szigetet, mert az valóságos ékszerdoboz volt a gyerekkoromban. S akkor még nem szóltam a lélek elpusztításáról! -Igen, ezt itthon is megfogalmazták már többen is: lélekszennyezésnek mondják. De azt hiszem, sajnos úgy is emlegethetnénk, hogy lélekfertőzés. - Való igaz. Magam is akként gondolom, hogy az a nép, amely nem képes a saját környezetére - és most mindenféle környezetre gondolok, élőre és tárgyira egyaránt olyan hatással lenni, ami a számára egészséges, annyira tisztán tartani, amennyire Európában szokás, az szellemileg és erkölcsileg beteg lesz. Súlyos beteg. S innen már levezethető az összes többi romlás... Melyik költőnk is írja? „Romlásnak indult...” - Berzsenyi Dániel. - Ha ez igaz volt Berzsenyi idejében, méginkább igaz manapság. S aki emberöltő után jön vissza, át az Óceánon, az érzékeli csak igazán a bajt!... Nos, ez a veszejtő öntudatlanság irgalmatlanul veszélyes egyénre és közösségre egyaránt. Elsorvasztja az önbizalmat, önbecsülést és... -...az önnézetet. - Úgy van. S ez a legfájóbb! Ha nincs önérzet, minden elveszett. Az állati létezéshez közelít az ember. Ezt a kifejezést ezúttal a rosszabbik értelemben használom. -S Ön mindebből nem akármilyen következtetést von le, hiszen segíteni jött! Én azt a következtetést vonom le, hogy ez a nép ma joggal elvárhatja, hogy a világban szétszórt, szerencsésebb fiai, akiknek nem kellett részt venniük a vakulásban, azok most segítsék! Persze nem adományokkal, hanem biztatással... - Tehát pénzzel nem is? - Dehogynem! Csakhogy méltóságosan tegyék! A derék munkát fizessék meg, a felemelkedés erőfeszítéseit segítsék. Nem, nem arról beszélek, hogy külső erőknek kell e nemzetet kiemelni az európai fényre. Sokkal inkább arról, higgyen ez a nép abban, hogy képes önmagát kiemelni! -Milyen tanáccsal szolgálna nekünk? - Igazán csak a tapasztalataimat foglalnám össze. -Kis tűnődés után folytatja. - Én azt láttam a világban, hogy törvények szerint zajlik minden folyamat, a társadalmi, az emberi is, így aztán, mintha három tényező mozgása, egymáshoz való viszonya szabná-határozná meg az eredményeket. Ez a három tényező: a nyersanyag a tőke és az emberi hozzáállás. Ez utóbbi más szóval az emberi képesség, magatartás és tudás egységét jelenti. Hihető? - Rám néz, végigsimítja őszülő haját. Amikor bólintok, folytatja. - Nos, nekünk magyaroknak, különösen Trianon óta, alig van nyersanyagunk. Máshonnét kell hozni, s az utaztatás drága. Azután van-e tőkénk? Nincs!... Van viszont tehetségünk. Hallotta, hogy a nagyvilágban a felsőoktatásban mintegy ötezer magyar származású tanár, köztük sok egyetemi, főiskolai tanár oktat és kutat? - Ezt a mondatot pattogó szavakkal vetette közbe. - Tudják ezt itthon? - Talán... - bizonytalankodók. - Nem talán kell tudni, hanem biztosan! És összeszedni őket! De nem mind egyszerre, hanem apránkint, csoportonként... Talán földrészek szerint, és majd kiválasztódik, hogy kik kívánnak örömmel segíteni... De visszatérve az előzőekhez. Nekünk azt kell elérni, hogy a világ fölismerje, itt nálunk az emberi tehetség, képesség, tudás olyan, hogy bízvást ide áramolhat a nyersanyag és a tőke! Mert mi már nem áramolhatunk kifelé!... Nincs számunkra hely. S ez már nem költői megállapítás, hanem nagyon is kemény tényező! Az együttlétet családias körben folytattuk. Akár kisebb kötet is kikerekedhetne a beszélgetésből, de itt csak a legfontosabb gondolatokat említhetem, mert okunk van e megállapítások és tanácsok megszívlelésére. Bár az is igaz, a legjobb tanácsadó a küzdés, a munka közben szerzett tapasztalat. De hiszen erről beszéltünk! Kiss Dénes