Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-09-19 / 38. szám
1991. szeptember 19. Magyar Fórum Szörényi Éva, te csillag! 1991. szeptember hetedikén este csoda történt a Nemzet Színpadán. Kisütött a Nap, felragyogott ez a legfényesebb Csillag és beragyogta az egész nézőteret, amit úgy hívnak, Magyarország. Hazatért Szörényi Éva. Sokan féltek ettől a találkozástól. Matrónát vártak, reszketeg, öreg nénit, aki valamikor a szép szőke tündér, Szörényi Éva volt. Csakhogy Szörényi Éva legyőzte a természet törvényeit. Úgy jött vissza, ahogy elment. Üdén, szőkén, fiatalon, királynői tartással, csengő hanggal, ragyogó s csak a könnytől párás égszínkék szemekkel. Diadalmaskodott az évek felett s a kor felett is, amelyben élt. Harmincöt éve, amikor elment, magasan ívelő pálya végére tett pontot. Legalábbis így hittük. De a tankok az életet el tudják taposni, ám a lélek tüzét, a tehetséget nem. Szörényi Éva magyar színésznő maradt a száműzetésben is. Bár kenyerét ingatlanügynökként kereste, de az Igét magyarul hirdette. Felkereste a világ minden részébe szétszóródott magyarokat, és Petőfi, Arany, Ady szavaival tartotta bennük a reményt, a magyarságot. Most hazajött, mert tudta, ma itt van a világnak az a fertálya, ahol szükségünk van reményre, magyarságra. Ahol annyi csodát értünk meg, hogy már belefásultunk, ahol olyasmik történtek meg velünk, amikről nem hittük, hogy a mi életünkben bekövetkezhetnek, így aztán nem is tudjuk igazán felfogni, mi zajlik körülöttünk. Túléltük a jégkorszakot, s most azon panaszkodunk, hogy perzsel a nap. A pesszimizmus sötét igehirdetői tesznek róla, hogy mindennek csak a visszáját lássuk, a jóban is a rosszat keressük. Éppen jókor jött ez a csodálatos asszony. Szükségünk van Rá, erejére, szépségére. Amikor könnyes mosollyal köszönte a hosszú perceken át zúgó tapsorkánt, bizonyára élete értelmét látta beigazolódni. De mi, akik zsúfolásig megtöltöttük a nézőteret, vagy csak a tévé segítségével lehettünk részesei az élménynek, szintén életünk legszebb pillanatai között tartjuk majd számon. Gazdagabbak lettünk. A Művésznő nem csak önmagát hozta vissza, segítségével hazatért az emigráns magyar költészet is: Márai Sándor, Wass Albert, Tűz Tamás, Csiky Ágnes Mária, Fáy Ferenc, Tollas Tibor és Faludy György, aki hús-vér valóságában is megjelent. És ezen az estén - bár kimondatlanul - jelen volt a magyar színjátszás régi nagyjainak szelleme, velünk örült Egressy Gábor és Déryné, Jászai Mari és Blaha Lujza, Tímár József és Somlay Artúr... és Latinovits, akinek csak porladó testét tudják szétrágni a férgek, emlékét nem, bárhogy igyekeznek. Szörényi Éva jelenlétével igazán a Nemzet Színházává emelte a Hevesi Sándor téri csúf épületet, mely még sokáig a Nemzeti otthona lesz. De sebaj, nem az épület a fontos. Amíg van ilyen színésznőnk, van Nemzeti Színházunk. Egy magyar művészasszony bebizonyította, hogy mi nem lehetünk pesszimista nép. Aki hisz a hihetetlen jövőben, az győzni tud a kor, a történelem, a gáncsoskodás felett. Köszönjük. ________________________________________________Szuhay Balázs: hez segít Virág Benedek, Oktavio Paz, Seneca, Várady Szabolcs költői logikáját a matematikai logika Gödel-tételével közelíti. Hatszoros szellemi túlerővel verheti vissza a kizárólagosságot, a divat terrorját, ahogy „a magyar irodalom mezőnyét előszeretettel osztja, f élbolyra, üldözőkre és leszakadókra’, és tudomást sem vesz arról az elemi szellemi és erkölcsi igazságról, hogy az irodalom nem azonos a Tour de France vagy a Giro d’Italia kerékpárversenyével, s hogy éppen ezért minden igazi tehetségnek kijár a sárga trikó.” Tar Sándor novelláival kapcsolatban jegyzi meg. Nagy László líráját visszaegyensúlyozza ahhoz a szépségeszményhez, mely éppúgy lényege, mint az emberi tartás, a bajvívás és az erkölcs. „... emlékét és művét kompromittálják azok, akik költészetének lényegét és értelmét az amúgy is sok félreértést szülő metaforára, a „káromkodásból katedrális”-ra szűkítve ezt a templomot, mintha bizony nem állna meg a saját lábán, és restaurálásra szorulna, beállványozzák olcsó moralitásokkal.” Nem a teóriák, hanem a teremtés, a „műveld a csodát, ne magyarázd”, a tökéletesség szépségére törekvés mértékét tartja Domokos Mátyás is az „önnön farkát rágó neoavantgárd” ellenében, amihez „az irodalmi útnak lesz egyre kevesebb köze.” És „Somlyó György a Philoktétész sebe című tanulmányából teljességgel hiányzik az a mucsai moderneket jellemző pimasz fölény, amely a márkavédjegyügynökök és ellenőrök fennhéjázó gőgjével eleve kétségbe vonja, hogy a modernség divatos telephelyein kívül is születhet új a művészetben.” Ezért esett ki a köztudatból Szabó István egész életműve? Akár Tömörkény, Török Gyula, Lövik Károly, Ambrus Zoltán, Cholnoky Viktor és László? „Csak találomra futtatom meg tekintetemet a könyvespolcomon, és a szomorú teljességre való törekvés igénye nélkül máris megkérdezhetem: ugyan mit ér az író ma, ha például Veres Péter a neve? De hol van Szabó Pál? Sarkadi Imre? Hogy Nagy Lajost, Déryt ne is említsem. És Tersánszky Józsi Jenő...? (Olvasni ugyan olvashatom őket, mert ebben senki meg nem akadályozhat, legfeljebb velük - műveikkel - együtt magányosodom el, válik fuzsitos agyú különccé, aki még a XX. század végén is időtállóbb és nemesebb öntvénynek hiszi a svédacélt, mint a műanyagfröccsöt.” Fölmutatja Szabó Istvánt, amint a „tisztesség keresztje ott hever szinte érinthetetlenül a könyvkereskedelem koporsó-gondoláiban.” „Mit kellene tenni, el lehet-e érni egyáltalán, hogy az ilyen aranyrögmondatokból ötvözött novellákat ne úgy rugdossák félre, mintha kiürült Schmoll-pasztás dobozok volnának?” S hallgatnak-e a figyelmeztetésre? Vajon Domokos Mátyás pontos, plasztikus mondatai, szépíróerényű hatásfoka, miként a fönti idézetekből is kitetszik, fölfeszítik-e a feledés, méltánytalanság koporsó-gondoláit? S az az otthonosság, amellyel olyan élővé örökíti Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés, Örkény, Weöres, Nagy László alakját, hozzásegít-e klasszikusaink jogos időszerűségéhez, hogy ne a felelőtlen felejtés raktáraiba zárassanak? A Jékely-féle végső bíró, az idő-sárkány, azt hiszem, szelídíthető. Ágh István Citeraszó Tiszakécskén Ez a nyár sem múlt el anélkül, hogy ne szólalt volna meg újra a citeraszó Tiszakécskén. Ez a tisza-parti kisváros már elismerten a citerások zarándokhelye, hiszen több mint tíz éve minden augusztusban itt találkoznak a citerabarátok. Még ilyen nehéz időszakban is, amikor nagy múltú zenei táborok szűnnek meg anyagi okok miatt, a kécskei tovább él Pedig maga a szervező, a neves citeraművész, Pribojszky Mátyás is kételkedett a megvalósításában. És, szinte csoda történt: a tervezett egy turnus helyett három érkezett. Háromszázötven ember, köztük gyermekek és idősek Magyarország falvaiból, városaiból Szlovákiából és a Vajdaságból Pénzüket és szabadságukat áldozva jöttek, hogy ismét együtt legyenek. A lelkekben történik valami Vajon mi ennek a titka? A népdal, a zene, a citera szeretete? A táborban rendkívül kemény munka folyik: reggel nyolc órakor kezdődnek az órák és kisebb-nagyobb szünetekkel este kilencig tartanak. Az eredmény viszont óriási. Sokan itt tanulnak meg citerázni, s azok is látványos fejlődést érnek el egy hét alatt, akik már tudnak játszani a hangszeren. Az együttesek pedig hat, újonnan tanult népdalcsokorral térnek haza. Igazából azonban nem ez teszi vonzóvá a tábort. A lelkekben történik valami, valami, amit nehéz szavakkal kifejezni. Legutóbb az Inácsról érkezett 43 éves Kapcsos Lajos így fogalmazta meg érzéseit: - Nagyon nagy munka folyik itt, de nagyszerű. Olyan légkörben élünk, amit a leinti világban nem találunk meg. Valamikor volt olyan, hogy az ember kiment az utcára és köszöntek neki Ezt az örömöt, ezt a boldogságot keressük és kapjuk meg a kécskei táborban. Kapcsos Lajos egy ócsai citeratáborban szerette meg a hangszert, s ott kezdett énekelni. - Én egy szürke kis valaki voltam - emlékszik a kezdetre. - Ha egy tíztagú csoport előtt meg kellett szólalnom, lámpalázam volt. Soha nem tudtam elképzelni hogy színpadon fogok énekelni Amikor először léptem fel és széthúzták a függönyt, úgy éreztem, menten elsüllyedek. Most meg?! Néha olyan hangokat ütök meg hogy magam is elcsodálkozom. Zatkó Ibolya zenepedagógusnak, aki Szenttamásról utazott nyolcadmagával Tiszakécskére, ugyanilyen élményt jelent a táborban töltött egy hét. - Nem nézünk tévét, nem olvasunk újságot, elzártan élünk, mint egy elvarázsolt szigeten - mondja. - Estig tart a tanulás, de amikor aludni megyünk a szobánkba, még ott is zenélünk, énekelünk éjfélig. Higgye el ez a hét egy évre feltölt bennünket. S ezt az érti meg aki tudja, milyen nehéz külföldön magyarnak lenni Most is születnek népdalok A tábor lelke vitathatatlanul Pribojszky Mátyás. Kicsit már fáradtnak tűnik mégis ugyanolyan szenvedéllyel, mint évekkel ezelőtt vezeti a tábort, tanít s ha kell, ápolja a lelkeket. - Lelkileg kielégített és boldog vagyok - vallja. - Nem vagyok hajlandó lelkileg összeomolni Van egy biztos pontom, amiben mániákusan hiszek s ezt nem adom fel Benke Márta 9 Páskándi Géza Szabad gondolatok Bikavadítások? Olajak a tűzre? Provokációk? Amelyek a világ előtti bizonyítási demonstrációt szolgálják: kik, ezek ők... Én is megkockáztatok egy jóslatot. Némely enyhe „ előrejelzésem ” már „ bejött ” életem folyamán egyszer, kétszer. Igen „szimpla”, majdnem primitív e jóslat. Egy olyan kultúrát (a színháztól a bibliáig értve), amelyet csak legutóbb évtizedekig nyomtak el vagy furfangosan úgy manipuláltak, hogy ne érezze, meddig van megkötve a keze..., egy olyan kultúrát, amely pogány emlékeinek erejét a kereszténységgel megnemesítette, s ilyenként is háttérbe szorítottak..., egy olyan kultúrát, amely a legjobb Európára s a világra nyitott szemmel akart járni, de nem engedték, csakis a hatalmi „jogosítványosok” rostáján, vámán révén átkerült termékekhez jutni..., egy olyan kultúrát, amely szét van darabolva a nemzet tagjaival együtt..., egy olyan kultúrát, amelynek java kizárt keblű a harmonikus együttlétezésre a honon belül..., amely a Sokvallás Temploma mellé felépítette az Anyanyelv Templomát, „erős várát", ahogy az Örök élet fája mellé nőtt a Tudás fája..., egy olyan kultúrát, amely tudja, hogy legalább ezeregyszáz év óta tart számára az „emberemlékezet", s melyekben ép a függetlenség ösztöne és akarata - egy ilyen kultúrát nem lehet többé gúzsba kötni, félrevinni, megfosztani mély önérzetétől Széttagoltsága csak erősíti, táplálja öntudatát. Ha úgy tetszik - „vadítja”, Tán „tunyább” volna, ha együtt lehetne, de eme nagyobb kényelem mégis termőbb lenne, mert biztonságosabb. Aki e nemzeti kultúra újrafeltámadó erejével nem számol okosan - belebukhat, sőt bukik Szélesebb, türelmesebb kedvet és bölcsen, szépen épített, tiszta, biztos partot a duzzadó folyamnak..., ez az, ami mindenki javára, s megelégedésére lesz. De földdel, s mocsokkal betömni - soha! Álomnak is veszélyes. - Az ál-állatbarát. - Ejnye, hisz ez az aranyhal csuromvizes! Az „ egyik”pacifista. Hadsereg... ez még csak oké volna, de ez a katona harcolnék Az „ örök független ” korántsem „ örök ellenzéki ”. Mint már volt alkalmam kifejteni... intimusabb ellenzéki összejövetelen összesúgnak a „pártonkívüli” háta megött: „Mit keres itt ez a kormánypárti spicli?" Egy bensőséges kormánypárti partin pedig: „Mikor rúgjátok már ki ezt az ellenzéki téglát?” Tehát: az, hogy próbálja a nemzet minden rétegét képviselni - cseppet sem népszerű. Legalábbis: nem mindenütt az. Egyébként valóban „tégla”! Egy mindenkiben ott szunnyadó, összefogást, egységet sürgető cél fizetett téglája. Fizetett? Inkább álompénz a bére, ék A szlovének „legnyugatibb" helyzete, s legkisebb függősége a nagyszerb elképzelésektől... Érthetően, a súlynál fogva is: „leggyengébb láncszem”. Jelentősége azonban nagy. A precedensé Jugoszláviában. Általában a precedensek szaporodása az a konok, néha türelmes, máskor türelmetlen vízszivárgás-folyás, amely elmossa a katasztrofális történelmi döntések fundamentumát, és Sztálin grúz volt, Tito horvát. A bizánci birodalomban az erős, dinasztia-alapító Baziliosz nem görög hanem örmény. Napoleon korzikai olasz... Hosszan sorolhatnám. Úgyszólván minden nemzeten belül Téved azonban, aki azt hiszi: ez pusztán arra példa, miként akar és tud valaki politikai-hatalmi alapon asszimilálódni Vagy annak látszatát kelteni Ám ez egyébre is legalább annyira eklatáns példa: egy nagy nemzet vagy nemzeti többség egyáltalán nem finnyás a származásra, ha saját nagyravágyó céljait tartja szem előtt. Tud - úgymond - „nagyvonalú" lenni Mellékesnek látni azt, amit máskor vagy mások főszempontnak véltek A nagy cél okán eltekintenek... Senki sem figyel a „pőre származásra ” - mindenki a „király új ruhájának” véli Tedd szívedre a kezed: mondanád-e vagy egykönnyen mondanád-e valamelyik Nobel-díjasunkra, hogy nem magyar, ha egyszer büszke lehetsz reá és ő is a legszebb anyanyelven, mélyen, őszintén vall magyarságáról? Nézz magadba: egy szegény középszerűvel ugyanígy viselkednél, ha magát magyarnak emlegetné? Vagy pláne egy kétes egzisztencia ? Nem igyekeznél elhatárolni magad tőle és őt magadtól? És ti valamennyien valamennyi nemzetből, mindannyian nem hasonlóan viselkednétek? Úgy érzem, jobbára, általában... --------------------------------------------------------------------------"| gázÉaTáé —táuCctfaa, | TAR LÁSZLÓ képei a Szőnyi István Múzeumban | Művész hazája széles e világ - tanultuk annak idején s ez áll a festőművészre is. A színek, akárcsak a hangok, a képek és a zeneművek elé nem gördül a nyelvi megértés akadálya. De a határokon kívül alkotó magyar képzőművésznek mintha mégiscsak egy hazát adott volna a sorsa: boldogtalan mindaddig, amíg az anyaországban ki nem állíthat. Így érzi ezt a New Yorkban élő TAR LÁSZLÓ is, aki a Szabolcs vármegyei Székely községben született. 1943-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István mellett kezdte tanulmányait. 1956 novemberében az ÁVO elől menekülnek. Két gyermekükkel New Yorkban kötnek ki, azóta is ott élnek. Ott született harmadik gyerekük is. Mit lehet kezdeni a New York-i kőrengeteggel? S e ponton mutatkozott meg vérbeli festői tehetsége, az akadály ellenében: nem tagadni meg a merev építészeti látványt s mégis úgy alkotni képet oldott festőiséggel, mintha valóban volna valami imádnivaló az épülettömbökön. A lágy festőiség már önmagában is érzelmet keltő s ezt használta ki Tar László városrészleteket megörökítő akvarelljein. Ezekből láthattunk a zebegényi kiállításon néhány darabot. Festményei mellett külön világot alkotnak fametszetei Hiányzik a fa megszokott keménysége. Oldottak a körvonalak, mivel ezek főleg alakos jelenetek, a művész jellemábrázoló, léleklátó képességéről tanúskodnak. A tekintetek, az arcok szinte a megszólalásig kifejezőek. Nincs túlbeszélés, az alakok - főleg a csavargók, a téren sakkozók, muzsikálók oly jellemző figurák, hogy elmennének Tersánszky J. Jenő Kakuk Marci illusztrációnak is. A homokra épülő modernista művészet világközpontjában, New Yorkban, ahol naponként felejtődnek el az új meg új izmusok, Tar László megőrizte józanságát: nem dőlt be a gyors elmúlásra ítélt „festett malaszt” művészeti zsarnokságának. Művei előtt holnap és holnapután is tisztelettel áll meg a maradandó értékű műveket váró műbarát. Szíj Rezső :______________________________________________________/