Magyar Fórum, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-22 / 43. szám

2 y István HELYSZÍNI KÖZVETÍTÉS öááyerlújtvépei A DUNA MOST igencsak sekély. A problé­mák, amelyeket hömpölyget, a legnagyobb áradásoknál is nagyobbak. Sújtotta már árvíz a Szigetközt, Budapestet, az alsóbb részeket, a Duna menti ember megtanult védekezni a pusztító árvíz ellen, mert meg kellett tanulnia. Az emberi aljasság, gonoszság, önkény és fe­lelőtlenség árvizei ellen védtelenek a dunai népek, pedig megtanulhatták volna az ezek el­leni védekezést is. Amikor a dunai vízlépcső fogalma forga­lomba került a hatvanas években, akkor még a davidovi természet-átalakítási tervek is él­tek. Időről időre képes riportok jelentek meg a magyar sajtóban gigászi földmunkákról, ame­lyekkel a világ legnagyobb folyóit kívánták el­lenkező irányba terelni. Az Angara a Dunánál sokkal nagyobb folyam, az Ob, a Jenyiszej szintén. Ezek voltak kiszemelve arra, hogy megmutassák a világnak, mire képes a szovjet ember a természettel szemben, és ezen túl ter­mészetesen a világgal szemben. Nekünk is kellett egy aránylagos hozzájáru­lást felmutatnunk. 1977-ben aztán megkötöt­ték a csehszlovák-magyar szerződést a vízi­erőmű megépítésére. Akkor még nem voltak olyan közállapotok Magyarországon, hogy számottevő tiltakozás fejlődhetett volna ki. Még inkább azt gondolták sokan, hogy lám, milyen ravasz a kormány, így védekezik a szovjet olaj-kiszolgáltatottság ellen, vízierő­művel váltja ki a szovjet energiát. Sokáig senki nem tudott semmit a megépítés következté­ben előálló ökológiai katasztrófáról. A sziget­közi élővilágot és a visegrádi-nagymarosi táj szépségét sajnálta mindenki, a Dunakanyart. Természetesen egy becsületesen gondolkodó kormánynak ez is elég figyelmeztetés lett volna. A MAGYAR TÁRSADALOM csak a nyolc­vanas évek elejére ért el oda, hogy, figyelembe véve a világ környezetvédő mozgalmainak fi­gyelmeztetéseit, rákérdezzen az épülő mű hal­latlan veszélyeire és alapvető haszontalansá­­gára. Közben más képtelen programok is meg­indultak - majd dugába dőltek. Eocénprog­ram, bauxitprogram, magyar urán. Mind­egyikben benne volt a szovjet érdek vagy a szovjet érdekkel való imitált viaskodás. Köz­ben gyűlt az államadósság. Amire meg áldozni kellett volna, arra nem áldoztak. És most itt van egy megoldhatatlan helyzet. A szlovák fél makacs, de ugyanilyen volt előtte a csehszlovák fél is. Havel elnök ellenzéki ko­rában felemelte szavát a vízlépcső megépítése ellen, aztán elnökké történt kinevezése után megváltoztatta a véleményét. Vajon miért? Megváltozott a jelleme? Aligha. Megismerke­dett azokkal a tényekkel, amelyeket azelőtt nem ismert. Rájött, hogy immár nem tud mit kezdeni a problémával, hiszen annyi van már beleépítve, annyi van már végzetesen elront­va, hogy az abbahagyás és a felszámolás alig segít valamit. Aztán, nyilván, nemzetközi összefüggésekre is rálátott elnökként. Hara­gítsa magára a szlovákokat végképp? És kiket tud megnyerni komoly szövetségesnek ebben az ügyben? Ebbe az ügybe érdemlegesen nem fognak beleszólni a nyugati kormányok- Nem azért, mert egyeseknek közülük érdekük fűződik egy egész Európát átszelő hajóút megépítésé­hez, amelynek ez a Duna-szakasz is része, ha­nem azért, mert az ügy természete olyan, hogy nem lehet, nem érdemes beleszólni. Az előző kommunista kormányok létrehoztak egy monstrumot, ami: VAN. Mit lehet ezzel kezdeni? Kormányok, rendszerek álltak össze, kötöt­tek szerződést igen aljas módon vagy részben jóhiszeműen, az most már mindegy, de már létrejött a Butaság Erőműve - függetlenül at­tól, hogy még nincs készen, hál' istennek! -, amely elriaszt mindenkit az érintéstől. Mi ma­gunk is most döbbenünk rá, hogy miben él­tünk évtizedekig. MOST A SZLOVÁKOKKAL folyó tárgya­lásoktól és akcióktól, ellenakcióktól függetle­nül elő kell venni mindenkit, aki ezért a hely­zetért felelős. Akik ilyen helyzetbe hozták az országot. Itt nincs mese, itt nincs elévülés, azoknak, akik már azután is erőszakolták az építést, hogy a környezetvédő mozgalmak fel­tárták a veszélyeket és az egész alapvető értel­metlenséget, felelniök kell. Ha mással nem, teljes vagyonukkal, amit a Dunából „gazdál­kodtak" ki. Ez egyúttal a magyar történelem egyik legnagyobb panamája is. Igaz, itt min­den nagyobb építkezés járulékosan a górék villaépítésével kötődött össze, de azokból nem lett ekkora disznóság. És, mondhatnak akármit, ez nem a figyelem elterelése és nem bűnbakkeresés, hanem ele­mi igazságtétel. Ezzel párhuzamosan számba kell venni, hogy mit lehet tenni. Ne dédelgessünk álmokat. A Hágai Nem­zetközi Bíróság lehet, hogy mellettünk dönt, de az egy évtizedes folyamat is lehet. Mindenekelőtt meg kell kérdezni még egy­szer a szlovákiai magyarokat és felelős veze­tőiket, hogy mit vállalnak, mit vállalhatnak eb­ben az eldurvuló világban. Azon túl egy centi­vel sem szabad menni. Másodszor: világossá kell tenni, mégpedig a mostaninál sokkal ha­tározottabban, hogy ez bizony határkérdés. Ha a Dunát elterelik, akkor ott a határ, ahol a ha­jók járnak. Vagyis az elkerített területet Ma­gyarországhoz kell csatolni. Nem azért, mert az most az építkezés következtében olyan ér­tékes terület, hanem azért, mert azt mondja a Békeszerződés. Erre nézve természetesen tár­gyalásokat kell kezdeményezni. Ezt nem elég hangoztatni imitt-amott, ezt a legvalóságo­sabb formában el kell kezdeni. A Kurilli-szige­­tek hovatartozásáról is folynak tárgyalások, még ha nem is elsöprő eredménnyel, de foly­nak. Tárgyalnak a Golan fennsík jövőjéről is. Bennünket viszont a szlovák fél eljárása, ha­­tár-megváltoztató lépése kényszerít erre. HA ENNEK HATÁSÁRA feladják a C-va­­riánst, akkor el kell kezdeni egy józan megol­dásról a tárgyalásokat. Számunkra talán a leg­nagyobb vereség a C-variáns, a Duna ilyetén elterelése. Minden ennél jobb megoldás sze­rény eredmény. A lényeg, hogy ne adjuk fel a reményt, hogy vereség nélkül kikerülhetünk ebből a rettenetes helyzetből, amit a kommu­nista felelőtlenség és nemzetgyilkosság ha­gyott ránk. Magyar Fórum 1992. október 22. Megrovás a képviselőnek Dr. Polgárdy Géza jogász, közgazdász, szociológus 1988 óta tagja az MDF-nek. Kezde­ményezte az MDF Etikai és Fe­gyelmi Bizottságánál, hogy vonja felelősségre Debreczeni József MDF-es képviselőt, ami­ért az a Népszabadságban rendkívül durván megtámadta Csurka Istvánt a Magyar Fó­rumban megjelent tanulmánya miatt. Mint ismeretes, az MDF illetékes bizottsága megrovás­ban részesítette Debreczeni Jó­zsefet. D. J. egyébként a Nép­szabadságban a tanulmányt úgy minősítette, hogy annak antidemokratikus, antikom­­munista és antiszemita elemei megfelelnek egy „komplett ná­ci ideológiai alapvetésnek". Megkérdeztük Polgárdy doktort, mit nehezményezett Debreczeni megnyilatkozásaiban. - Két dolgot kifogásoltam. Az egyik, hogy a képviselő az ellenzék lapjában bírálta-támadta Csurka Istvánt, ami külön etikát­lan. Az pedig még inkább, hogy gondolatrendszerét a ná­cikéval azonosította. Ez annyit jelent, hogy nemcsak Csurkát nácizta le, hanem engem is, mindazokkal együtt, akik nagyra tartják Csurka Istvánt. - Az MDF alelnökét eddig is ér­ték durva támadások. - Azt már megszoktam, hogy az SZDSZ, a Fidesz poli­tikusai lemucsasznak bennün­ket, hogy ők a nácizgatást sem restellik. De azt mégis kikérjük magunknak, hogy saját soraink­ból is ilyesmit halljunk! (k-r) Tőkés László „Gyü­mölcsözhessen a mi hitünk" A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány nagygyűlésén Pas­­kai László bíboros prímás és Temp­fsi József megyéspüspök mellett Tőkés László, a Király­­hágó-melléki Református Egy­házkerület püspöke mondott be­szédet. A nagy jelentőségű és he­lyenként szívbemarkoló felszó­lalást, amelyet Tőkés László sza­badon beszélve adott elő, szer­kesztve és némileg rövidítve ad­juk közre. Szeretett Testvéreim! E­lőadást nem tartok, de szólok hozzátok. A prédikátor szerint mindennek rendelt ideje van. Ideje van a dolgoknak, ideje van a hall­gatásnak, ideje van a szólásnak. Testvéreim! Velünk ez is, az is megeshet. Legtöbbször kényszerű hallgatásra vagy önként vállalt né­maságra hajlított a sors, a vélt vagy valós bölcsességgel értelmezett helyzet hatalma, máskor viszont káromkodásra kél kedvünk, vagy a szólás feloldhatatlan kényszere ke­rített hatalmába, tudván, hogy vét­kesek közt cinkos, aki néma. A tele­vízió dolgában két héttel ezelőtt passzív ellenállásra, elhallgatásra indított a helyzet. Úgy gondoltam, hogy hallgatásommal elejét vehe­tem a további rosszabbodásnak. Azonban utóbb hiábavalónak bizo­nyult mind a nyár folyamán a Nemzetközi Transsylvánia Alapít­vány rendezésében tartott média­­kerekasztal, ahol a megbékélés és az egyetértés útját kerestük, mind a televízió nyilvánosságának szim­bolikus jellegű megtagadása, és ál­talában minden józan szó, tiltako­zás, és gyors ütemben tovább mér­gesedett a helyzet. Amiért előbb önkéntes némaságot vállaltam, ugyanaz késztet most ennek az el­lenkezőjére. A megszólalásra, Pálfy G. István főszerkesztői állásából való elbocsátása ellen hallgatással, Chrudinák Alajosnak a Panoráma éléről történt eltávolítása ellen pe­dig szavam felemelésével. Mindkét magatartás jelképes. A legutóbbi fejlemények, a médiaháború kiéle­ződése nyomán sokakkal együtt úgy érzem, prédikátori szavaim­mal élve, hogy itt az ideje a szólás­nak. Újból itt az ideje. Egy erdélyi megszenvedett tapasztalatával hadd mondom el, álmodni sem mertük volna, hogy az, amit Ho­­necker, Ceausescu, Iliescu nem ér­tek el, megtette helyettük a magyar televízió elnöke. Iliescu elnök lein­tette a Panorámát, és közbenjárása nyomán a televízió elnöke nem volt rest kivizsgálást elrendelni Chru­dinák főszerkesztő úr ellen: nem rontotta-e a posztkommunista ro­mániai elnök választási esélyeit a demokrata Constantinescuval szemben. S ahelyett, hogy együtt ünnepelnénk, hogy végre műhol­das adás lesz, összevesznek ekörül is, sűrű polémia és mindenféle hát­térmozgások zajlanak. Márpedig ha valamiben, atyámfiai, akkor egyben egyetérthetne Magyaror­szág népe: valahogy rossz órában és rossz csillagzat alatt indult a Transsylvánia Napoknak a szerve­zése. Nem szárnyalt úgy az ima és a lélek ma este, mint ahogy kellett volna. S ezt a lelkiállapotunkat te­tézi ez a lehangoló terem, amit nagygyűlésnek nevezünk, hiszen felvetődik a kérdés bennünk, hogy ha egy ilyen ügy nem képes össze­gyűjteni háromszáz-háromszázöt­­ven embert, akkor miben remény­kedjünk. Boldogan beszélgetek vagy intézek beszédet egy tucat em­berhez. Ahol ketten-hárman egybe­gyűlnek, ott jelen vagyok én, mondja az Úr. Nem a nagy töme­gek hiányoznak, hanem a jelenlé­vők számának jelentése. Ennyire jutottunk volna? Ötvenkét refor­mátus gyülekezet van Budapesten, ha mindenki képviseleti alapon de­legál három embert, akkor vagyunk ennyien. S hol van még a Teológiai Intézet, a különböző szervezetek, az Erdélyi Körök, s ehhez hasonlók. Úgy igaz, nem működik az út lélek­től lélekig egy ilyen metropolisban, mint Budapest, így igaz, egy hat­száz lelkes faluban Erdély közepén többen összegyűlnek, mint a nagy Budapesten. Ez így igaz. Rendkí­vül demoralizáló, amit itt tapaszta­lunk mi, erdélyiek. Hosszú idő táv­latában összegezve magyarországi tapasztalataimat, nem úgy viselke­dik az anyaország, ahogyan elvár­hatnánk tőle, joggal. Ez semmiben nem kisebbíti az egyes emberek sze­mélyiségek, hívek, polgárok érde­meit, de engedjék meg, hogy meré­szeljek egy megállapítást tenni, így erdélyi állásaink gyengülését vár­hatjuk. Nagyon megugrott az apa­dás mutatószáma, a születések és a halálozások arányszáma rendkívül leromlott az utóbbi időben, szinte kiszippantotta a jelenlegi helyzet városaink értelmiségét és ifjúságát. Sokszor fehérek között keresek egy európait Nagyváradon, szabadon értelmezve a verssort, s maholnap tényleg nincs, ki meghallgassa az anyanyelven szóló beteget, nincs, ki orra alá dugja a dadogó nebuló­nak a magyar ábécés könyvet. Ké­­nyükre-kedvükre bánna el velünk a pontos haditerv szerint ellenünk összeesküvő államhatalom. Ne ál­tassuk magunkat se illúziókkal, se szózattal. Magunkhoz kell tér­nünk. Én nem akarom dramatizál­ni a helyzetet, de belőlem éppen a helyzet beszél, és mit mondhatnék mást, mint amit tapasztalok. B­ensőséges hitbeni érzéssel kö­szöntelek benneteket, és emlé­keztetlek az igazi, hagyományos transsylvániai szellemre, mely va­lahol mélyen még hetven év tudat­rombolása és lélekpusztítása után is megnyilvánul. Például a válasz­tásokban. Tudniilik az erdélyi ro­mánok választási preferenciái kö­zelebb állottak az erdélyi magyarok választási akciójához, mint a he­gyeken túli romániai választási tá­jékozódásokhoz. Nos, tudat alatt még mindig él ugyanaz a szellemi­ség. Ugyanaz a hozzáállás, menta­litás, valahol érintkezik az erdélyi román, a maradék szász s a ma­gyar. Jól tudták a betelepítések ér­telmi szerzői és véghezvivői, hogy miért kell nagy tömegekkel el­árasztani városainkat. Azért, hogy megtörjék ezt a szellemiséget, mely mélyen fekvő garanciája a békesség­nek. Hetven év nem volt elég, már­pedig amit csak el tudunk képzel­ni, mindent megpróbáltak. Hetven év nem volt elég, hogy szétrombol­ják ezt a közösséget. A belváros­ban, a belvárosi körzetekben nyert az RMDSZ és a Demokrata Kon­venció, ahogy kifelé haladunk a ré­gi román negyedben, nyert a De­mokrata Konvenció, mert több­ségben voltak a románok és az el­lenzék. S a legújabb negyedekben pedig egyértelműen nyert Kolozs­vár hírhedt polgármestere, mert az import réteg, akiknek az volt a hi­vatásuk, hogy megtörjék a transsylván szellemet, oda szavaz­tak. A kép egyszerűsített, nyilván­való. Én bízom a románságnak ab­ban a részében, amellyel elértük Constantinescu elnökjelölt eseté­ben a 40 %-ot. Bízom abban, hogy a románokkal együtt még sokra mehetünk, erre indítanak eszmé­ink, legnemesebb hagyományaink, keresztyén hitünk, embertestvéri­ségünk, természetesen emellett fel­emelve szavunkat minden méltó­ságunkban sértő magatartás ellen. Igen, a mesterséges asszimiláció el­len, a tovább folytatódó kiszorítós­di ellen, a magyarság periferizáló­­dása ellen, amely alattomban to­vábbfolytatódik, a kiűzetés szerve­zeti politikája ellen. Ugyanakkor tudnunk kell, nem biztos, hogy minden jó ügy, amibe belefogunk, sikerrel végződik. De akkor is, más lehetőség nincs! Mutatja a térsé­günk, a zűrzavaros térképek is, hogy más esélyünk nincs. Ezért én ma a transsylván értékeket és ha­gyományokat kiemelve hirdetem az Erdélyben élő minden vallású és nemzetiségű emberek békéjét, köl­csönös tiszteletét, megbékélését. Ebben a szellemben harcol a Nem­zetközi Transsylvánia Alapítvány, megtépázva, gyakran botladozva, elbizonytalanodva, némelykor a le­mondás határán, de mégis harcol egy más Erdélyért. Engedjétek meg, hogy ne udvariaskodjunk. Végül engedjétek meg, hogy hív­jam haza azokat, akik kitelepedtek. Nem azt mondom, hogy most egy elkeseredett fatális lépéssel üljetek vonlatra és gyertek vissza, de igen­ is, távlatosan gondolkozva, ez egy reális választás. Vissza kell jönni! Példát veszek a zsidó néptől, amely háborús viszonyok között vándorol vissza a Szentföldre. Pe­dig nekik igazán minden okuk meg­lenne, hogy ne menjenek vissza. Megteremtették az anyagi feltéte­leit annak, hihetetlen összefogás­sal, céltudatossággal, hogy a hábo­rús viszonyok kellős közepén meg­vethessék a lábukat, és élenjáró ci­vilizációt építsenek ki. Én most ezt az egy momentumot emelem ki, hogy olyan helyre mennek, ahon­nan józan népek menekülnek. Vesztünkbe rohanjunk? Vissza Er­délybe? Nem, de azt megengedem magamnak, hogy vállalnunk kell a megpróbáltatásokat. Üressé válik a mi hitünk, hogyha, miközben Krisztus hét sebéből prédikált az ál­dozatvállalásról, a szolgálatról, a szenvedés mítoszáról, közben mi a kisujjunkat sem vagyunk hajlan­dók mozdítani. A hitünket felül kell vizsgálni. Értékeinket, felfogásun­kat, magyarságunkat, keresztyén mivoltunkat. Ez a folyamat kínke­servesen, úgy érzem, mégiscsak zajlik, a tisztulásnak megvan az esélye. T­artsunk együtt, barátaim! Eb­ben a határok feletti eszmei és eszményi, cselekvő és hívő közös­ségben kérjük Istent, hogy gyü­mölcsözhessen a mi hitünk. A Nemzetközi T­ranssylvánia Alapít­vány a megújulást szolgálja. Ma­gunk mellett tudhatunk immár egy országnyi orosz kisebbséget is. Meg kellett találnunk önmagun­kat, érdekeink képviseletét, jövőnk kibontakozását. Nem elszaladás­sal, nem menekülő áradattal, nem kishitűséggel, hanem összefogva tegyünk kísérletet. Testvéreim, er­re a kísérletre hívlak benneteket! Magyar Fórum Közéleti hetilap A szerkesztőbizottság elnöke: CSURKA ISTVÁN Főszerkesztő: KÓSA CSABA Szerkesztők: Fábián Gyula Krajczár Imre Székely Dezső Tasnádi Attila Főmunkatárs: Balaskó Jenő Páskándi Géza Stolmár G. Ilona T­ervezőszerkesztő: Varga Imre Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Levélcím: 1399 Bp. Pf.: 701/364 Telefon: 138-2399 138-4300 Szerkesztők: 266-4092 Telefax: 266-4086 Kiadóhivatal: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon és telefax: 267-4253 Kiadja: Magyar Fórum Kiadói Kft. . Felelős kiadó: Csurka István Nyomdai előkészítés: Publica Rt. Nyomás: APOLLÓ Kft. 1165 Budapest, Zsemlékes út 25. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahiva­talnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap Előfizetési Irodánál (HELIR, Budapest, Lehel u. 10/a. 1900), valamint átutalással a Postabank Rt.219-98636 HE­­LIR 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a KULTÚRA Könyv és Hír­lap Külkereskedelmi Vállalat, Budapest, Postafiók 149. H-1389 HU ISSN 0865 - 3909 Meg nem rendelt kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Felelős vezető: Mózes Ferenc

Next