Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)
1993-09-23 / 38. szám
12 1993. szeptember 23. Magyar Fórum /------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------fi jj “ ” | SZÜRET ELŐTT avagy bort, búzát, bosszúságot? ................................................................................................................................................................................................................__________________________________________________ A Somló-hegy nyugati oldalában, Molnár Józsi bácsi Ilona-kápolna alatti présháza előtt borozgattunk nem sokkal naplemente előtt, amikor hirtelen két-három hőlégballon jelent meg az égbolton. Ezek közül az egyik — egy piros színű — egész közel húzott el a fejünk felett. Józsi bácsi felkiáltott nekik: — Hát ti mit kóvályogtok odafenn, amikor itt lehet „vinya” a jó somjait a hegyen! — Ott leszünk nemsokára, csak előbb leszállunk! — érkezett a válasz két sistergő lángcsóva között a magasból. Borokat kóstolgatva Lassan besötétedett, és Józsi bácsival felmentünk a házba, hogy valami harapnivaló után nézzünk. Alig csúszott le néhány karika kolbász, amikor hallottuk odalentről, itt vannak a ballonosok. Hogyan találtak ide a sötétben a kanyargós hegyi földutakon, fogalmam sincs, de jó szimatjuk lehetett. Józsi bácsi felkapta a lopót, és már rohant is le a pincébe, megcélozva vele az egyetlen hordót, amely még nem várta tisztán, üresen, újrafestve a friss mustot. Éjfél is elmúlt már, mire a ballonosok legördültek a hegyről mikrobuszukkal. Azt hiszem, nem fogják egykönnyen elfelejteni azt a estét a hegyen. 1975 őszén a képzőművésztáborban valaki névnapját ünnepeltük, és így az én poharamba is került vagy másfél deci borocska. Másnap aztán olyan szaggató fejfájásra ébredtem, hogy egy szem kalmopyrin jótékony hatása után megkértem kedvesemet, ha még egyszer borospoharat lát a kezemben, szó nélkül üsse ki belőle. Ezzel a borivás mint olyan, végérvényesen ki van iktatva életemből — gondoltam akkor. Pár évvel később, zártkertrendezési tervek készítése miatt kezdtem el járni a balatonfelvidéki szőlőhegyeket Laposa József barátommal. Hamar tapasztaltam, hogy ahol a gazda kinn volt a pincéjében, szinte kivétel nélkül szívélyesen beinvitált: — Na, fiatalemberek, jöjjenek be, kóstoljanak meg egy pohár bort! Eleinte keményen rávágtam: — Nagyon köszönöm, de bort, azt nem iszom. Beletelt néhány nap, mire beláttam, így nem szabad viselkedni; megkínálnak engem azzal, ami egész évi kemény munkájuk eredménye, én pedig sértőn viszszautasítom a kedves kínálást. Elkezdtem hát lassan kóstolgatni a borokat, és igen hamar rájöttem: ez a bor nem az a bor! A palackokba valahogy nem mindig az a bor kerül, ami a hordóban van. A borosgazdákat, gondjaikat-bajaikat lassanként megismerve, ma már bámulatra méltó embereknek tartom őket, akik egész életükre eljegyezték magukat az egyik legnagyobb csodával. Azzal, hogy kellemesen édeskés ízű bogyókból kezelésük nyomán a világ legnemesebb nedűje válik, amiben benne van az úrvacsora átváltozásának szentsége, benne van a sajátságos tájjelleg, a termést adó táj géniusza is, a szőlőfajta jellegzetes íz- és illatanyagán kívül. E szőlősgazdák, akik évről évre bástyát építenek, telepítenek, oltanak, metszenek, kapálnak, permeteznek, egész évi fáradságuk produktumának egy literéért annyit kapnak, amennyi egy félliternyi sör ára. Persze nem csak így lehet ezt csinálni. Tőlünk nyugatabbra vannak szőlősgazdák, akiknek teltebb a bukszájuk, ugyanakkor azonban — ahogy tapasztaltam — zártabb is a szívük. Egy osztrák szőlősgazdával már egy órája beszélgettünk lakásán. Elmondta, hogy milyen módon műveli szőlejét, hány érmet, oklevelet szerzett. Ecsetelte, milyen az íze, zamata, mennyi általában a friss must cukorfok a szüret után. Egy dologra nem került sor egész látogatásunk alatt. Nem mondta azt, hogy fiúk, hadd töltsék nektek egy pohárkával, kóstoljátokmeg: ilyen. Német nyelvterületen nem mindenhol bűvölt el a gazdák vendégszeretete. Idehaza vagy Erdélyben viszont sok ellenpéldával találkoztam már. Ilyennek ismertem meg a német származású szőlősgazdákat Villányban is. (Egyébként azóta tudom igazán értékelni puszta ittlétüket, mióta olvastam egy kitelepített család háború utáni kálváriáját — Istenem, min mentek keresztül!) Német precízséggel és szorgalommal művelik a szőlőt, ugyanakkor nyíltak és barátságosak, ez talán betudható a táj és az ember kölcsönhatásának is. Éppen a kékfrankost szüreteli a Szauer család Jammertal széli birtokukon, amikor váratlanul és ismeretlenül meglepem őket. Musttal, borral kínálnak, még ebédre is marasztalnak. Mivel mennék tovább, hát előbbre hozzák az ebédidejüket, hogy kedvembe járjanak. Hát ez bizony legalábbis magyaros vendéglátás! Letarolt táj Villányban Suth Vilmos szőlőbirtokos és borkereskedő, osztrák császári és magyar királyi udvari szállító 1843-ban aranyérmes bort szállított a világ számos pontjára, így Ausztráliába is. Azt hiszem, keményebb próbatétele nincs is a bornak, mint egy hajófenéken kitenni az elemek szeszélyeinek. Elnézem az egykori palackokat, gyönyörűek. Ezek a címkék művészeti, nyomdatechnikai szempontból is, ízlésességükkel, igényességükkel az akkori kor csúcsminőségét jelentették. Sajnos a mai kínálatra nem ez a jellemző még. Villány azért tartja magát most is. Itt a nagyüzemi borgazdaságon kívül ma már négy magánkézben lévő palackozó is üzemel, míg a többi borvidék legtöbbjén egy sem. És sajnos nemcsak a palackozóüzemek hiányoznak, és nemcsak a bevagonírozott német gazdák. Hová lett például a legendás „Mádi zsidó”? Sajnos eltűnt, a káprázatos minőségű mádi borok pedig a hordókban pihennek, nincs, aki ügyesen eladja őket, gondot okoz a szüret, alig van helye az új termésnek. Az elmúlt majd ötven esztendő alatt nemcsak a magyar bor világhírnevét sikerült elfeledtetni, de még a bort adó tájak nagy részét is tönkretették. Nézze meg valaki Badacsonyt vagy a tokaji Kopasz-hegyet. Letarolt, elparlagosodott táj, gyom és akác mindenfelé. Térképpel a kezemben sétálok a balatonfelvidéki zártkertben. A magasan fekvő részeken nehéz az eligazodás. A helyszínrajz épületet jelöl, a valóságban rom, vagy már az sem, az út helyén sűrű bokrok. Ugyanakkor itt fenn érlelte a nap valamikor a legkiválóbb fürtöket! Hagyjuk elpusztulni? Az egykori Zala vármegye szőlőhegyeit járva még szembetűnőbb a pusztulás. Csak a magányosan álló hatalmas prések dacolnak az idővel, az épületek javarészt rég porrá omlottak körülöttük. A szőlőterület talán a harmada a háború előttinek. A szőlő vastag burkú, a bor igencsak savanykás, noha lehetne jobb is. Csak át kell lépni a határon Rédicsnél, és azonnal szembeötlik: a legmeredekebb szőlőhegyi területek is gyönyörűen műveltek, tenyérnyi parlag sem látszik. A Zalai-dombság Szlovéniához került déli csücskén nem volt kuláküldözés, nem volt erőszakos kollektivizálás. Az eredmény minőségi bor, jelentős osztrák borturizmus, magas életszínvonal, kulturált táj. Igen, a politika, a történelem benne van egy pohárban is. Soha nem ittam még olyan fenséges italt, mint az a pohár 56-os évjáratú sokputtonyos tokaji aszú volt, amivel Réti György úr kínált meg Sátoraljaújhelyen. Míg ittam ezt a fenséges zamatú italt, szinte újraéltem azokat a napokat: szüleim kezét fogva sétálok a Margit körúton, amikor egy rövid időszakra felcsillant a remény az októberi bágyadt nap fényében. Mégiscsak elmúlt a magyar tájban, magyar borban iszonyú sebeket ejtő korszak, azt vártuk, hogy most végre mentsük, ami még menthető, teremtsük meg a biztos alapokat ahhoz, hogy lépésről lépésre visszahódítsuk az elvesztett piacokat, visszanyerje a magyar bor világhírnevét. Sajnos ehelyett újabb, talán jóvátehetetlen rombolás folyamata indult be. Az állami gazdaságoknak, téeszeknek valami érdemük mégis volt, egyben tartották a háború előtti nagybirtokokat. Nemrég a badacsonyi helyi lapban Szabó János, Csopak polgármestere elbúcsúztatta a történelmi borvidéket, miután a táj legszebb fekvésű szőlőtábláját 3 méter széles csíkokra osztották fel a kárpótlás során, melyek ráadásul merőlegesek a szőlősorokra. A kerületi építkezéseket szabályozó OÉSZ-módosítás (1992.1. 6.) a zártkerteket külterületté minősítve lehetővé tette, hogy már 720 m2-es telket is be lehessen építeni. Zöld utat kaptak azok, akik kárpótlási jegyüket most szőlőhegyi birtokra váltják azzal a szándékkal, hogy majd felparcellázva üdülőtelkekként adják tovább jó haszonnal, így aztán az elbódésodással, túlzsúfolt épületekkel tönkreteszik a szőlőhegyi tájat, ugyanakkor fogynak az árutermelésre alkalmas mennyiségű szőlőtermő területek. Badacsonyban megpróbáltak tenni ez ellen. Az önkormányzat 1500 m2- ben állapította meg a legkisebb kialakítható birtok nagyságát, amit azonban a felettes hatóságok ígérgetéseik ellenére sem hagytak jóvá. Kisebb borvidékek kínálata, mint például a somlói, végleg eltűnhet a termékpalettáról. Továbbra sincs hat okunk arra, hogy jó kedvvel várjuk a szüretet. Pedig a somlói borból még a „boráldozat" is be lett mutatva megszabadulásunk alkalmából. Molnár Józsi bácsi 1991. június 30-án Tüskevár főterén, a templom előtt csapra vert egy másfél hektoliteres hordót, mely tele volt a legfinomabb somlói olaszrizlinggel. Hogy örömét mindenkivel megossza, reggeltől estig kínálta az arra járókat. Ezekkel a nagyszerű helyi adottságokkal ezeknek a kiváló szőlősgazdáknak ismét a csúcsra kell érnie valahogy a magyar borral. Sokáig nem tarthat már ez az állapot, hogy a mienkénél rosszabb borok jelentősen magasabb árszínvonalon kerüljenek a világpiac polcaira. De hát mikor történik már végre valami tényleg előremutató, mikor várhatjuk végre megint boldogan a szüretet? Dékány Tibor Szőlőbirtok a somlói Szent Ilona-kápolna alatt archív felvétel