Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-15 / 11. szám

1995. március 15. Magyar Fórum 7 SZOVJET OBELISZK, MAGYAR KOPJAFA Az 1848. március 15-i lázas napokat követő függetlenségi harcunk sikeréhez kevés volt a nemzet akarata és erkölcsi igazságtudata. Letaposta az osztrák-orosz imperializmus. Történelmünk során ez volt az első drasztikus találkozás az orosz nagyhatalommal. Kilencvenhat évvel a ’48-as szabadságharc után ismét orosz (szovjet) hadsereg teljesítette be történelmi tragédiánkat. Amikor négy évtizeddel később, a sztálini hatalom politikai csődje után a megszállók kivonultak Magyarország területéről, az anyagi és erkölcsi romboláson kívül hátrahagyták hadseregük dicsőségét hirdető emlékoszlopaikat. A második világháborúban elpusztultelhurcolt magyar katonák és polgárok nevét-emlékét őrző szobrot-emléktáblát a gyarmatosítás négy évtizede alatt nem volt szabad állítani. Az 1990-ben választott demokratikus kormány, legyőzve azok ellenállását, akik felszabadítójukat látták a bevonuló szovjet hadseregben, és megtartották volna az országszerte felállított obeliszkeket, lebontatta azokat. Mindezzel nem kívánta sérteni a fasizmus üldözötteinek érzelmeit. De nyilván az ő befolyásuk érvényesült, hogy fővárosunk egyik legszebb terén, a Szabadság téren - a másik imperialista nagyhatalom nagykövetségével szemben - megmaradt a közben széthullott szovjet állam címerével ékeskedő emlékoszlop. Azoknak is, akik felszabadítónkat látják a szovjet hadseregben, tudomásul kellene venniük, hogy az ország törzslakossága úgy érzi, ahogy Kovács Imre (Torontóban 1979-ben, itthon 1990-ben megjelent) könyvének címe kifejezi: 1945-ben Magyarország megszállása következett be. Nem valószínű, hogy létezik még egy magát függetlennek tekintő állam, amely vállalná, hogy a szabadságát letaposó, a népét anyagilag és szellemileg tönkretevő nagyhatalom háborús győzelmének emlékművét a megszállók távozása után hat évvel is hűségesen őrizze. A háborúban idegen országok területén elesett katonák emlékét minden kultúrállam tisztelettel őrzi a megfelelő helyen: a temetőkben. A fővárosunk közepén álló szovjet emlékmű sérti országunk szuverenitását. Még pontosabban: a lelkünk felségjogát. Amikor a korabeli magyar illetékesek hozzájárultak a felállítandó obeliszk helykijelöléséhez, biztosan nem ismerték Magyarország történelmét. Mert ha ismerik, és ha magyarok, tiltakoztak volna az emlékmű itt történő felállítása ellen. Azoknak pedig, akik fennmaradásához ma is ragaszkodnak, szeretném elmondani a következőket. A Szabadság tér teljes területét - tehát azt is, ahol jelenleg az obeliszk áll - az 1786-ban épült és 1897- ben lebontott óriási kaszárnya, az Új épület foglalta el. A szabadságharcunkat leverő Ausztria az épületet börtönnek rendezte be, és itt végeztette ki nagy számban szabadsághőseinket. Közülük a legismertebb Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke, akinek emlékét az egykori tér peremén ma örökmécses őrzi. Megemlítem még a következő ismertebb vértanúink neveit: Csányi László kormánybiztos és közlekedésügyi miniszter; báró Perényi Zsigmond főrendiházi elnök; Csernus Manó és Szacsvay Imre képviselőházi jegyzők; báró Jeszenák János, Nyitra megye főispánja; Giron Péter, a német légió őrnagya; herceg Woroniecki Miriszláv, lengyel huszárkapitány; Abancourt Károly, olasz huszárkapitány. Ezen a helyen hangzottak el vértanúink utolsó szavai, itt várta rettegve sorsának fordulását számos bebörtönzött magyar, ahol most a szovjet megszállókra emlékeztető oszlop áll. Mit gondolnak a fennmaradását igenlő politikusok?... Talán arra számítanak, hogy megerősödik és visszatér a nagy szomszéd, és akkor jó pontnak számít a megmaradt emlékmű?... Inkább arra gondolnának: milyen érzéssel sétál naponta ez előtt az emlékoszlop előtt az a sok ezer magyar, aki hadifogolyként vagy elhurcolt civilként évekre megkóstolta a szovjet lágerek életét. És arra, mit éreznek azoknak az áldozatoknak a hozzátartozói - özvegyei, árvái, unokái -, akiknek férje-fia-nagyapja ismeretlen sírban nyugszik valahol az orosz pusztában, mert a nemzetközi jogot nem ismerő szadista sztálini rendszer elpusztította őket. Hogy ezek a ma még élők és emlékezők lassan kihalnak, és nem lesz, aki emlékezzék? A nemzet emlékezete hosszabb a halandó emberekénél. Nem felejtette el Haynaut, és nem felejtette el Sztálint, Rákosit és Kádárt sem. Ma már értelmes ember nem veheti komolyan a sokszor hangoztatott érvet: „Mit szól a szomszéd?... Nemzetközi kapcsolatainkra tekintettel...” Az előző kormány is ezeknek a rögeszméknek esett áldozatul, mert közben elfeledkezett a „bennszülöttek”, az átlagemberek önbecsüléséről, akik mindennapi munkájuk végzése közben sohasem kérdik, hogy: „Mit szól hozzá a szomszéd?” Ki olyan felelőtlen, hogy egy szomszédos behemót állammal, még ha szétesőben van is, ujjat húzzon, provokálni merészelje? A Szovjetunió 1939-ben bejelentette területi igényét Finnország délkeleti részére. A sarokba szorított kis ország, bízva a nyugati nagyhatalmak támogatásában, nemet mondott a szovjet követelésekre, és megindult a háború a két ország között. A finnek kezdeti hősies és eredményes ellenállása, mivel magukra maradtak, megtört, és a kikényszerített békeegyezményben le kellett mondaniuk a Dunántúl nagyságú Karéliáról. A „béke” megkötése után a finn nép szabadságharcos tábornokának, Karl G. Mannerheim grófnak Helsinki főterén hatalmas lovas szobrot állított. Nem aggodalmaskodott, kétségeskedett, hogy: „Mit szól ehhez a nagy rablóvezér? Neheztel-e majd, netán hadat is üzen?” A szoborállításnak nem lett semmi következménye. A bátor kis ország megmutatta, hogy nemzeti hősének megbecsülése erősebb a félelménél. Mi lenne, ha a magyar nemzet a Szabadság tér közepén felállítana egy fekete márványból készült nagyméretű kopjafát, rajta a következő felirattal: „Az 1848-49. és az 1956. évi magyar szabadságharc elesett hősei és áldozatai tiszteletére.” ? Megvalósíthatatlan elgondolás? Ma még ott tartunk, hogy a haza becsületéért az életét áldozó miniszterelnökünk, Teleki Pál nemhogy szobrot, de még egy utcanevet sem kaphat. Viszont Budapest másik szép tere, a Lánchíd pesti hídfőjénél, annak a Roosevelt elnöknek a nevét viseli, aki Jaltában eladta Közép-Európát Sztálinnak. Mikor egyenesítjük ki a gerincünket? Mikor fogunk végre felnőtt nemzetként viselkedni? ^ Dr. Kovács Zoltán FOTÓ: BÁNYOS ÁKOS Bágyi Bencze Jakab MÁRCIUS Messiásim Golgotája - Március! Vérben villámló boldog rettenet a történelem bár plakáttá válik de mint borban a rügy s amputált tagokban idegnyi emlékezet magunkban hordunk mint háborúk után titkos rejtjelet-Arcunk égre borul tarkónkat föld hűti kinek határokat ily kegyetlenül szabtak a csillagokat nézi -Mert nem lehet és nincs rá kegyelet hogy négymillió magyar a senki földjén álmodjon magának telket-Messiásim Golgotája - Március! Vérben villámló féltő rettenet arccal a négy égtáj felé kiáltsd - ha még él ember a földön ezt nem lehet!