Magyar Fórum, 1996. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-01 / 31. szám

A MIÉP Mély hallgatás övezi a „szélsőséges párt” teremtő cselekede­tét. A kormányzat botrányokkal és ci­nikus nemtörődöm­séggel ünnepli a hon­foglalás évfordulóját, a méltó megemléke­ A honalapítás 1100. évfordulójára a MIÉP díszkutat adományozott Sümeg városának. A magyar jelképekkel ékesített diszkót alapjába elhelyezték Csurka Istvánnak a kései utódokhoz írt levelét és az adakozók névsorát. (írásaink a 2-3. és a 12. oldalon) ALKOT réseket pedig elhall­gatja, vagy meg akar­ja zavarni. A MIÉP kitart ere­deti programja mel­lett és helytállásra, összefogásra szólít minden igaz, fele­lősen érző magyart. Ópusztaszeren, a háromhajós Ár­pád-kori bazilika és a hozzá kapcso­lódó kolostor alapfalai közelében Európa eddig feltárt legrégibb ha­rangöntő műhelyére leltek a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársai. Kilencszáz évvel ezelőtt az ottani öntőveremben készülhetett a kéttor­nyú istenháza egyik, méteres átmérőjű harangja, amely századokon át ellátta szolgálatát, s szólította déli imára is vasárnaponként Szer, azaz Nagyszervá­­ros lakosságát 1456 tavaszától. A mezővároson kerészül haladt a Balkánról Szege­den át Budára vezető királyi út, körülötte a Tiszán innen és túl Hunya­di János birtokai helyezkedtek el, így abban az esztendőben az Alföld népe adta Hunyadi hadának zömét, amely a Kapisztrán János tobo­rozta magyar és német keresztesekkel kiegészülve Nándorfehérvár, azaz Európa, a kereszténység védelmére indult. A török terjeszke­dés már a XV. században veszélyeztette Magyarországot. És hogy fenyegette az egész európai kultúrát is, annak drámai súlyt adott Bizánc elfoglalása 1453-ban. A riadalom nagy volt, ígéretekben sem volt hiány, de érdemben, mint már annyiszor történelme so­rán, Európa védőbástyája ezúttal is magára maradt. Három ember­­öltőnyi időszakra mégis megállította a Török Birodalom terjesz­kedését Európa szívében. És megállították a harangok... Nándorfehérvár, a mai Belgrád, 1521-ig Magyarország déli ka­puja, a magyar végvárrendszer kulcsfontosságú erődítménye, amely a Duna és Száva összefolyása fölé magasodik. Körülötte ott sorjáznak a létfontosságú vízi utak forgalmát biztosító és el­lenőrző várak, hídfőállások: Eszék, Pétervárad, Szabács,­ Zi­­mony, Szendrő, Galambóc. A helyszín nagyon ismerős, pedig nem 1996-ot írnak. A magyarság erejét megosztó, pártoskodó, önző széthúzásban egy ember akad, akiről azt írják kortársai: „Isten után benne látjuk az ország őrangyalát.” A világraszóló hőstett ismert. „Mohamed szultán kitűnő tü­zérséggel, hajóhaddal és 150 000 fős sereggel érkezik Nán­dorfehérvár fala alá. A várat Hunyadi sógora, Szilágyi Mi­hály védi néhány ezer emberrel. Kétszáz török hadihajó Zimony fölött elzárja a Dunát, hogy a védők vízi úton ne kaphassanak támogatást, majd megkezdődik az ost­rom. Hunyadi a folyami blokádot áttöri és seregével megerősíti a vár védelmét. A hátrahagyott kereszte­­sek átkelnek a Száván, kisebb-nagyobb csoportjaik, majd a várból kirontó Hunyadi és Kapisztrán serege kivívják a keresztény fegyverek győzelmét. 1456. jú­lius 22-ét írják aznap. A hadvezér augusztus 11-én, a hős szerzetes pedig október 23-án pusztító járvány áldozatául esik. Szóljunk a harangokról is. 1455-ben III. Callixtus kerül a pápai trónra, a török terjeszkedés elleni harc lelkes híve, aki felszólítja a keresztény feje­delmeket, hogy 1456 tavaszán ve­gyék fel a keresztet és vonuljanak hadba. A keresztes háború iránti buzgalom felkeltésére Callixtus pápa új déli imát rendelt el, melyet a keresztény fegyverek győzelméért kellett minden délben elmondani, s melynek elvégzésére a prédikálásokon keli általános lelkesedés és buzgalom vitte harcba Kapisztrán ke­reszteseit, s ezek vívták ki aztán - Hunyadi János hadvezéri tehetsége és magyarjainak vitézsége mellett - a nándorfehérvári győzelmet, mely így minden időkre összefügg a déli harangszó hangzásá­val” - írja a Hóman-Szekfű-féle Magyar történet. Évszázadok követték egymást, de hogy kikért is szólnak a harangok, feledésbe merült. Európa védőbástyája félezer év múltán is ellenállt. Vajon ki tudja, hol állt volna meg, s még kiket „szabadított” volna fel a Vörös Had­sereg 1944-45. évi hadjárata során, ha Magyarországon fél éven át nem kényszerül rettenetes véráldozatokra. Nem is járt ezért köszö­net. A déli harangszó éppúgy elnémult, mint ahogyan elhalkult a Himnusz és a Szózat is az idegenuralom alatt. Azóta sem szólnának, hangzanának, ha nincs 1956. De már nem lenne ez az űzött, félreve­zetett keresztény Magyarország sem, amelyet megválasztott idegen­­vezetői újra „védőbástya”-szerepbe kényszerítenek. De hol az el­lenség és ki az? A kivégzett miniszterelnök bronzszobra a Sóhajok hídján, a Parlament sarokerkélye felé fordítva elmerenghet azon, hogy a negyven éve onnan elmondott beszédét a „Nincs elvtárs!” tiltakozó kórusa zavarta meg, most pedig legfőbb eszménye, az erős, magabiztos, virágzó, semleges Magyarország léte is sodró­dik végzete felé, elsikkasztva az álságos szoborállítók keze által. A lopakodva megszállt hazán most is csak Kapisztrán hite és Hunyadi vasökle segítene. Ópusztaszeren, a Magyarok Világszövetsége számára épített Világmagyarság Házában­­ hajlékában egy szerény, szürke fü­zet fekszik a brazíliai magyarság kulturális életéről tudósító kiállítási tárolóban. A portugál nyelvű kiadvány arról tájé­koztatja a dél-amerikai ország érdeklődő olvasóit, hogy mit tett értük 500 évvel ezelőtt egy nemzet a nándorfe­hérvári ütközetben, s hogy miért szól értünk a harang azóta is minden délben, valamennyi keresztény nép templomában világszerte. A füzet kiadásának éve: 1956... 896-1456-1956... Bárha besorjázna e győztes évek mellé 1996 is! Bárha kitöltené az olvadt bronz a pusztaszeri harang ezernyi darabra esett öntőformáját. Hogy hívjon, szólítson, riasszon új keresztes háborúra. Csete György : WMDSsé, C­iVtoem 84 FORINT HUBA VEZÉR HAVA VIII. évfolyam, 31. szám KÖZÉLETI HETILAP 1996. augusztus 1.

Next