Magyar Fórum, 2004. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
2004-01-08 / 1. szám
2004. január 8. Magyar FőriíM l nyomó részben a zsidó demokratikus ellenzéket megfigyeltető zsidó vezetők szolgáltatták. Ezért volt szükség arra, ezt a helyzetet elfedendő, hogy a rendszerváltás előtti időkben, a hetvenes évek végétől kezdve felerősödjék - látszólag üldözés közben - a demokratikus ellenzék tevékenysége és bizonyítást nyerjen, hogy a magyar zsidóság szemben áll a Kádárrendszerrel, sőt annak áldozata. A KGB által említett pozíciókat, és különösen a sajtó és tévé irányítását csak így lehetett megtartani, és csak így volt lehetséges, hogy minden rendszerváltó pártból - az SZDSZ-t kivéve - kiszorultak a nem zsidó elemek, akár mint reformkommunisták, akár mint szélsőséges nacionalisták. Miért is lett annyira fontos a nacionalizmus minden formája elleni küzdelem oly hirtelen? Az az ár, amely ma tetőzik kormányban, intézmények élén, sajtóban és tévékben, ennek a Mitrohin által bemutatott állapotnak a következménye, s ezért kell minden évben kétnyelvű könyvet kiadni az antiszemita közbeszédről. Észre venni se merje senki a hatalom mai eloszlását, a tényeket. 2003-ban pedig az derült ki, hogy a Fidesz nem veszi észre ezt, mert nem akarja észrevenni, és ehelyett pótcselekvésbe menekül: kereszteket állíttat adventkor és szentkoronázik, s Erdélybe jár nagyokat mondani. Ennek a pozícióeloszlásnak ugyanis nem szükségképpen kellene így lennie. Nem a rendszerváltásból, nem a demokráciából és még csak nem is a piacgazdaságból következik a gyakorlati hatalom ilyen mértékű aránytalansága. Éppen fordítva: a rendszerváltással az addig háttérbe szorítottak előrejutásának kellett volna bekövetkeznie. És a dolgok ilyetén állásának felismeréséhez sem kell egy csöpp antiszemitizmus se, csupán egy kis igazságérzet és méltányosság. Hiszen ez, tetszik vagy nem tetszik, kontraszelekció. Ezt látjuk a Medgyessy-kormányon, nem mindegyik tagja odavaló, ahol van, mindegyiknél volna tehetségesebb és tisztességesebb. Hát akkor mi tartja ott őket? Csak nem a régi ávósok? A rendszerváltás után a privatizáció és annak lebonyolítása lett a legfontosabb tétel. Nyilvánvaló, hogy a Mitrohin által bemutatott helyzet vezetett oda, hogy ezt soha, egy percig sem adta ki a kezéből a fentebb lerajzolt kör. Óriási vagyonok keletkeztek, és irdatlan mennyiségű pénz került ki külföldre, offshore cégekbe, majd tértek vissza külföldi tőkeként, amely újabb magyar vagyont vesz bagóért. Az ügyletekbe a különböző bűnöző csoportok, maffiák is beleszálltak. Sürgésüket-forgásukat gyilkosságok és tömeggyilkosságok - pl. Aranykéz utca - jelzik. Ma pedig bankbotrányok, brókerbotrány és mindezeket elfedendő kormányzati falazás. Miután megvan nekik a pénz mellett a tájékoztatás és a kultúra, csupán a biztonság kedvéért és mintegy megszokásból üldözik a legfőbb ügyészt vagy a bankfelügyelet vezetőjét, s ha kell, a legfőbb bírót is. Játszanak. Mindez a nagy nyugati tőkés csoportok, bankok jóváhagyásával történik. Természetesen, hiszen a helyzet haszonélvezői. Mindez menetrendszerű. Ugyanígy az is, hogy akik pedig megpróbálták ezt leleplezni, megállítani, vagy akárcsak halványan szóvá tenni, azok a saját táboruk és a gyarmatosító burzsoázia kereszttüzébe kerültek, szélsőségesek lettek, nacionalisták és antiszemiták. 2003-ra csak a Dunai Vasmű elkótyavetyélése maradt, mert a Szerencsejáték Rt. eladása előtt, úgy látszik, egy pillanatra megtorpantak. Az MVM és Paks eladását pedig a baleset akadályozta meg, de lehet, hogy ezt is csak hátráltatja. Magyarország 2003-ban - bocsánat a kifejezésért! - büdössé vált, mert nincs benne tartás. Nincs önálló magyar politika. A kénhidrogén első kieresztése még 2002-ben történt, amikor Medgyessy Péter december elsején elment Nastase román miniszterelnökkel koccintani a Kempinski szállodába azon a román nemzeti ünnepen, amelyet a románok Erdélyünk megszerzése alkalmából ülnek meg. Ennél orrfacsaróbb tettet magyar miniszterelnök még nem követett el. De nemcsak a tett, hanem a fogadtatása is szánalmas volt. Egykét Magyar Nemzet-cikken - a Magyar Fórumot nem említem, természetesen - és egy-két halvány elhatárolódáson kívül, valamint néhány száz elszánt ember tüntetésén kívül, akik között voltak odavezényelt provokátorok is, hogy hangoskodásukkal távol tartsák a maga méltóságára valamit adó közönséget, nem történt semmi. A Fidesz interpellált, az MDF, amely ebben az évben még közelebb dúlt a roggyant MSZP-hez, talán még annyit sem tett, csak morgolódott. A nemzet forradalom nélkül lenyelte a magyar önérzet arculcsapását. Az azonban, hogy erre a hazaáruló koccintásra nem verték szét a szállodával együtt a kormány intézményeit, nem kergették el a Medgyessy-kormányt, nemcsak az évtizedes, vagy több évtizedes liberális terror és a kereskedelmi tévék hatása és következménye, hanem a mai, a 2003-as rendszerben benne lévő tény is. A felháborodás elmaradása mutatta meg, hogy a Fidesz csak ellenzék, de nem nemzeti erő. Ha Orbán Viktor ez után a skandallum után, ami egyébként az általa kezdeményezett státustörvéy kiherélését is jelentette, azon a hangon szólal meg, mint a két választási forduló közötti rövid időszakban, ha kimondja, amit egyébként nyilván lát, hogy a Medgyessy-kormány maga a nemzethalál, és utcára vezényli az akkor választási célból utcára vezényelt tömegeket élvezve és használva a MIÉP teljes támogatását akkor ma nincs kormányon az MSZP-SZDSZ, és Medgyessy hosszabb kényszerszabadságát tölti a Kajmán-szi- geteken. Állapítsuk meg tárgyilagosan: a magyarságnak 2003-ban minden oka meglett volna a fellázadásra és kormányának elkergetésére. A lázadást azonban sem Orbán, sem a Fidesz, sem az a szabadkőműves társulat, amelyik Orbán mögött állva irányít, nem vállalta, mert ez tilos: egy az EU-ba készülődő, oda besuszterolandó leendő gyarmaton, amely már ekként, gyarmatként működik, az ellenzék vezető ereje nem boríthatja fel a rendszert, még akkor sem,ha ezt kívánja a nemzet érdeke, mert abban a pilanatban megszűnik kormányvárományosnak lenni. És minden ezzel járó privilégiumot vissza kell adnia. Például szélsőségesnek minősítik. Ami a polgári körök szegénylegénykörökké átalakulását is eredményezheti. (Nem mintha a polgári köröket felverné most a pénz, java részük igazi lelkesedéssel teszi azt, amit tesz, a szegénylegényszáms mellett azonban nehéz volna folytatni a „Nagy Orbán Viktor’’-kultuszt, mert üres hassal Orbán-himnuszt sem lehet énekelni.) Csakhogy a Kempinski-szállóban történtek után már annyira nyivánvalóvá vált a kormány nemzetellenessége, hogy csak azt kellett volna meggondolni, mikor a legalkalmasabb a pillanat. Mert a skandalum erre kínált alkalmat. Közeletlen az athéni aláírás napja is. Jó-e a magyarságnak, ha az athéni aláírást ugyanaz a kéz teszi, amelyik poharat emelt Erdély elvesztésére, és most meg az ország végső gyarmatosítását jegyzi vele. Ki nem tudta, hogy az athéni aláírás a magyar föld elvesztésével jár? Aki „a tőke szabad áramlásának fejezetét” letárgyalta és aláírta az unióval, az ne tudta volna? Nem, ezt nem egy miniszterelnöknek, aki rendkívüli és lényegbevágó információk özönét birtokolta és birtokolja, hanem egy átlagembernek, s egy újságokat és esetleg tanulmányokat olvasónak, mi több, egy vidéken járó embernek is tudnia lehetett és lehet ma is. Ez ma maga nemzeti tragédia. Ezt csak elhessenteni lehet, vagy kituszkolni a lelkiismeretből, ehhez fogható súlyos kérdés nincs másik. Ennek nem ellentétele a 2006-os esetleges kormánycsere. 2006 ma tragikusan messze van 2003-tól. Nem három év, hanem egy másik halmazállapot választja el a két dátumot. Jó-e, ha úgy változik meg az élet hazánkban, hogy az a magyarság számára másod- vagy harmadrendűséget hoz, és nem 25-30, hanem öttíz éven belül minden az idegeneké és a betelepült zsidóságé lesz. Kétségtelen: két rossz között kellett volna választani az athéni aláírás belső lázadással, tüntetéses kormánybuktatással való megakadályozásakor, és az ebből következő ideiglenes kimaradáskor. Esetleg megakadályozni az európai folyamatot, és ezzel kivívni a globalizátorok és a nagytőke haragját, de egyúttal tiszta levegőt teremteni az országban és élvezni az európai népek tiszteletét, amelyek titkon talán várták is ezt az ellenállást. A kívülmaradásból számos nehézség következett volna. Sok mindenben szükséget szenvedtünk volna. Egy életformaváltás minden nyűgét kellett volna ráhozni a magyarságra. Nélkülözni. Egy ideig. Kétségtelen, ez nagy kockázat lett volna. Csakhogy ezzel a nélkülözéssel nem a belépéssel járó bőség, jobblét állt szemben, hanem még nagyobb nélkülözések, amelyeket azonban idegen érdekekért szenvedünk el, így rosszabb. 2004-ben nagy nélkülözések következnek és eladósodás, de a Fidesz így számít - ezért csak a Medgyessykormány lesz a felelős. Akármennyire ellenszenves is ez a kisagyú ember, ez így igazságtalan. Medgyessy és a Medgyessy-kormány nem egymaga felelős a 2006-ig bekövetkező romlásokért, pusztulásért, hanem azokkal együtt az, akik nem döntötték meg 2003-ban. Kétségtelenül velünk együtt is. Mi azonban a puszta létünkért küzdöttünk és küzdünk ma is. A Fidesz és Orbán nem ezt az utat választotta, hanem a volt miniszterelnök különgépen utazott Athénba, és nem ment el arra a vacsorára, amit Medgyessy adott az aláírás alkalmából. Ez azonban korlátozott mértékű hőstett. Kétezer-három feltárulása, hogy a kétpártrendszer rossz, veszélyes a nemzeti létezésre. Mindkét „nagy párt”, ahogy előszeretettel jellemeztetik magukat, csak azon a karámon belül akar mozogni, amelyet Izrael, az USA és az Unió engedélyez, és csak retorikában különböznek. Ez az év, a maga történéseivel, törvényeivel, szabályaival, amelyeket maga a meghozó sem tartott be, parancsaival, amelyeknek senki sem engedelmeskedett, ahogy ez a végét járó rezsimek idején szokott lenni - lásd: a forradalom előtti Franciaország, a felbomló Osztrák-Magyar Monarchia, a Hitler előtti Németország - teljesen világossá tette, igaz, csak kevesek előtt, hogy ennyire rossz, korrupt, moslék, nyikhaj kormánya még talán sohase volt ennek a nemzetnek, de ugyanakkor azt is, hogy az ellenzék, ha ennél persze sokkal jobb emberekből áll is, nem egészen őszinte, és olyan szerepre nem vállalkozik, amelyik megterhelő, áldozatot kíván és esetleg színpadi karrierje végét jelentheti. Ez pedig nagyobb baj, nemzetibb baj, mint ahogy ebből a könnyed hasonlatból kiderül. A magyar nemzet hivatott vezetőréteg nélkül haldoklik. Talán éppen ez a haldoklás oka. 1945 után Rákosiék kiirtották a nemzet egykori történelmi vezető osztályát, amely természetesen nem volt sem bűntelen, sem hibátlan, és talál arra is megérett, hogy egy jobb, új vezetőréteg váltsa fel. Rákosiék, a zsidó 19-es négyesfogat, a moszkoviták azonban bérletbe kapták az antiszemita Sztálintól a magyarságot, és a történelmi vezető osztály és a jól működő közigazgatás, az épen maradt népi kulturális önszerveződés helyébe a maguk gazembereit ültették, beemelve maguk közé népi pojácákat, akik a szegényparasztok, zsellérek és a városi proletárok hatalmát voltak hivatva jelképezni, természetesen minden gyakorlati hatalom nélkül. Nem is értették, mi történt körülöttük. Hittek. Utána Kádárék 1956 leverése után a még megmaradt népi, plebejus erőket, a népi önigazgatás sejtjeit és szigeteit, a munkástanácsokat és a forradalmi bizottságokat, az utolsó reményt verték szét. Eszükben sem volt elitcserét végrehajtani. Átmentették az ávót, a megviselt apparátust és küzdöttek a nacionalizmus ellen... Ugyanazzal a vaskézzel üldöztek mindent, ami magyar, mint Rákosiék. Mindenüvé a forradalom leverése miatti rossz lelkiismeretűeket tették. A rossz lelkiismeret lett a legjobb ajánlólevél. A nyolcvanas évek végére mégis a népben, a kispolgárságban, az értelmiségben, a beilleszkedettekben és a kevésbé beilleszkedettekben, minden foglalkozási ág, szakma elhivatottjaiban, a magukat komolyan vevő emberek felelősségérzetében mégis feléledt valami nemzeti, valami jobbat akarás, valami szép. A rendszerváltás előkészületi idején ez támadt fel, ez próbálta ki a saját hangját Lakiteleken és a Jurta Színházban. Ezt a hitből, reményből és jóhiszeműségből összeverődött szegénylegény csapatot torkoltatták le, ezt begatyásították az Aczél György-társulat pozícióban lévő elvtársainak hóna alól kikiabáló zsidó, a Bokros Lajos-féle demokratikus ellenzékiek. Akkoriban még hű szövetségesük volt a Fidesz. A rendszerváltás azért bukott meg, mert a népi indulást, a nemzeti, keresztény és részben reformkommunista újat akarást, összességében magyar demokráciát szétverték. Lényegében véve ugyanúgy és ugyanazok, mint 1945 után és 1956 után. A különbség annyi, hogy 1989 után nem akasztottak. 2003-ban efelől bizonyosodhatott meg, akinek van szeme a történelemhez. Most pedig az a legnagyobb baj, hogy mindennek pótlékaként, a magyar politikai homokozóban az engedélyezett játékokat játszó Fidesz maradt, amelynek legfőbb gondja, hogy az egykori nagy felindulásból még megmaradt nemzeti radikalizmust szétverje. Úgy, ahogyan azt a nemzetközi erők, a globalizmus vezetői és Izrael parancsolja nekik. Antall József kétségtelen politikai tehetség volt, most azonban a nemzet nagy ászának azért van kijátszva, hogy ne lehessen szembenézni a tényekkel, s a nemzet egy olyan embert ismerjen el a rendszerváltás nemzeti mozgatójának, aki minden volt, csak az nem. A nemzet és a nemzetért való gondolkodás, netán cselekvés módszeresen ki van fárasztva, sokan hamis bálványt imádnak. Minél kilátástalanabb a helyzet, annál több új, hamis bálvány kell. A hamis bálványnak mindig nemzetinek kell lennie. Ez a bálvánnyal fárasztás is ebben az esztendőben lett a legerőteljesebb. Ezenkívül a közvéleménynek felmutattak egy nagyon piszkos bankbotrányt, aminek nyomán az egész bankrendszert, illetve a korrupt vezetőségét ki lehetett volna ütni, de a kivizsgálás cinikusan még el sem kezdődött és az egész vizsgálatot átdobták a rendőrség kontra ügyészség sörmeccsére. Üldözik a legfőbb ügyészt meg a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének vezetőjét. A gyanúsítottakat óvadék ellenében szabadlábra helyezték, de előbb meghozták az óvadéktörvényt. Ki ne fáradna bele ebbe? Mindezek fényében a MIÉP-nek az a kötelessége-nem programja, hanem kötelessége! -, hogy maradjon meg és erősödjék is meg. A MIÉP megmaradása a küzdelem folytatódását jelenti, bármennyire fellengzősen hangzik is, a magyarság megmaradását. Képviselőket kell bejuttatnunk az Európai Parlamentbe és számottevő erővé kell válnunk, minden csalást megakadályozva 2006-ban. Mindezek „hogyan”-jára nézve, az újjáalakult MIÉP- elnökséggel megtárgyalva, egy következő dolgozatban fogunk sort keríteni. A Fidesz is a bankárkaszt parancsainak végrehajtója