Magyar Fórum, 2011. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-08 / 36. szám
2011. szeptember 8. Magyar ForftM Pellengér Ignotust idézi 1937 januárjából Nyerges András az Élet és Irodalom legújabb számának Visszhangrovatában. Akkoriban, azt mondja, a baloldali orgánumok anyagiak híján egymás után kerültek végveszélybe, „ahogy ma is látszik.” Példaként a Klubrádiót és a Népszavát is felhozza, Ignotusra hivatkozva meg azt citálja, hogy a baloldalnak kötelességei vannak („én ma inkább úgy mondanám”, szúrja közbe krokodilkönnyekkel, „volnának a baloldallal szemben.”) Akinek még nem hasadt meg az Végveszély az érző szíve, hát sürgősen hasadjon. Mert végveszély van ám. De mekkora! Azt is hozzátehetném, annyi év után de jó ilyesmit hallani - csak éppen kár, hogy az egészből kb. annyi igaz, mint hogy Hanákné asszonyt, anno 1990 ősze, valami antiszemita gazember a több mint három méter magasban lévő ablakon keresztül megszúrta. Ez nagyjából hasonló eset. Több mint húsz hosszú esztendőn át, enyhén szólva nyomasztó baloldali médiafölény, tengődő orgánumok a nemzeti oldalon. (A „végveszély” szót nem is emlegettük, annyira megszoktuk.) A jobboldalnak bizony kötelességei lettek volna a jobboldallal szemben, hagyjuk, mindegy, túl vagyunk rajta. Nem ismerős eset, fordított előjellel? Erre jön Nyerges, fel- és kihasználja még a terminusokat is, miközben sorra végveszélybe került baloldali orgánumokat emleget. És nem sül ki a szeme, domi Újra Magyarországon Kötelességünk megvédenünk a magyar nyelvet A Magyar Állami Operaház visszatért régi hagyományához: nemzeti operánkkal, Erkel Ferenc Bánk bánjával szeptember 4-én nyitotta meg új évadját. Szeptember 13-án, 16-án, 21-én és 24-én egy világjáró operadíva, Budai Lívia énekli Gertrudisz szerepét. - Művésznő mióta nem énekelt Magyarországon? - 2008-ban énekeltem az Andrea Chenier-ben Maddelont, ami egy szép, egy óriás szerep. Azóta gyakran járok Kanadából Magyarországra, sőt a fővárosban vettem egy lakást is, így duplán budai vagyok. - Gertrúdot énekelte már? - Még a ’70-es években vidéken és koncertszerű előadásban énekeltem két alkalommal ezt a szerepet. Aztán 1977-ben elhagytam Magyarországot, mert úgy éreztem, itthon teljesen mellőzve vagyok. Külföldön pedig nem játsszák a Bánk bánt, így esélyem sem volt elénekelnem. De Erkelnek köszönhetem a karrierem, ami azóta ívelt fel, miután itthon megnyertem a nevét viselő énekversenyt. Akkor lefényképeztek az Operaház Erkel-szobra előtt. Most, mikor Gertrudiszt elénekelhetem, úgy döntöttem, három évtized után újra odaállok, tisztelettel adózva, a mester szobra elé. -Magyar nyelvű operát mióta nem énekelt? - Talán tíz éve annak, hogy legutoljára Juditot énekeltem a Kékszakállúban. Nem tudok biztos dátumokat mondani, édesanyám, aki a Jóisten segedelmével maholnap betölti a 90. életévét, és végigkísérte pályámat, jobban emlékszik az évszámokra. Azért meg külön hálát kell adnom, hogy 36 esztendővel ezelőtt léptem színpadra, és még mindig a pályán vagyok. - Minden nap gyakorol? - Ha nincs szó valami extra nehéz szerepről, mint amilyen a Gertrúdé, nem gyakoriok naponta. Mióta a szopránok átvették ezt a szerepkört, sokan arra figyelnek, hogy Gertrúd alakítója milyen magas hangokat bír kiénekelni, ezért nagy kihívás nekem ez a szerep, hiszen mezzoszoprán vagyok. Azt is tudni kell, hogy maga a szerep sem arról szól, hogy minél magasabb hangokat énekeljünk. - Ez az eredeti változat lesz? Mert tudtommal az Ős- Bánkban Gertrúd szólama jóval magasabb, mint az átdolgozott verzióban. - Az eredeti változatot adjuk elő, kissé zeneileg dramatizálva. Az biztos, hogy a Bánk-Gertrúd duett a mostani verzióban jóval nehezebb, mert magasabb hangfekvésben kell énekelnem. - Nem okoz majd nehézséget magyarul énekelni? - Számomra ez a kérdés teljesen érthetetlen. Férjem magyar, kint magyar közösségben élek, használom anyanyelvem. Elképedve hallom, amikor azt mondják, hogy valaki elfelejt magyarul. Ha valakinek az anyanyelve magyar, hogyan képes 30-40 év után teljesen elfelejteni?...Én viszont büszke vagyok arra, hogy a mai napig helyesen ragozom, és tudom, mikor kap -babe, és mikor -ban-ben végződést egy szó. Ezt sokszor az itt élők sem tudják.. .Ha Kanadában most azért harcolnak, hogy megőrizzék a quebec-i dialektust, ami ráadásul nem is az irodalmi francia nyelv, akkor nekünk kutya kötelességünk megvédenünk a magyar nyelvet az idegen hatásoktól és a pongyolaságtól. - Mennyire ismertek a magyar operák Kanadában és az USA-ban? - Liszt Ferenc műveit ismerik, és Bartók Kékszakállúja mindenütt sikert arat. Erkellel már más a helyzet. A zene számunkra biztosan gyönyörű, de nem vagyok biztos, hogy a tengerentúl 4-5 előadásnál többet megélne. Ahhoz, hogy egy magyar operát elfogadjanak külföldön, sokkal nagyobb marketingmunkára lenne szükség. A cseh operák sem jobbak a magyaroknál, éneklem is azokat, de a csehek már hosszú évekkel ezelőtt nagy propagandát fejtettek ki azok megismertetése érdekében. Azt sem értem, hogy LosAngelesbe miért is kell külön produkcióval kimenni. Magyarországon két verzióban is játsszák a Bánk bánt, az egyik csak megfelelne oda... - A Metropolitan színpadán Luciano Pavarotti és Joan Sutherland mellett debütált 1987-ben a Trubadúr Azucenájaként. Magyarországon mennyire ismerik önt? - A zenei berkekben ismerik a nevem. Senkit sem akarok megbántani, de elég furcsa számomra, hogy az első szereposztásból csak Gertúdisz van kihangsúlyozva, a másodikban pedig Gertrudisz nem is létezik. Nem vagyok hiú ember, de azért jobban oda kéne figyelni erre az illetékeseknek. A sajtó sem igazán kapkod utánam, holott a www.liviabudai.com honlapon minden információt megtalálhatnak rólam. De nem panaszkodom, hiszen nemzeti operánkban énekelhetek, és remek fiatal énekesek lesznek a partnereim. Medveczky Attila Jelenet az operából A Visztulától a Dunáig Zsille Gábor rovata Barbi, a mókus Vannak szép csengésű, rendes magyar szavaink, amelyeket a XX. század annyira bemocskolt, hogy többé képtelenség őket megtisztítani: használatuk egyszer s mindenkorra kényszerpályára került. Ilyen például az elvtárs szó, amely eredendően egy fennkölt, gyönyörű szóösszetétel. Hiszen normális körülmények között elvtárs az, aki elvtárs, azaz valamilyen elvben a társam. Elvtársa egymásnak két katolikus, hasonlóképpen elvtársa egymásnak két protestáns - mi több, ha komolyan vesszük az evangélium tanítását, akkor bármely két keresztény (keresztyén) is nem csupán testvér, de elvtárs. Egy másik hasonlóképpen terhelt szavunk z hangulatjelentés - a kádári diktatúra évtizedei óta már csak III/III-as ügynökök beszámolói, névtelen feljelentések, pártállami akták és lehallgatások jutnak róla eszünkbe. Nos, ezúttal egy valódi, nem rossz értelemben vett hangulatjelentést nyújtok át Önöknek, mégpedig egy egészen friss élményemről. A múlt hétvégét Krakkóban töltöttem, végiglátogattam csaknem négyéves ottani életem helyszíneit, felidéztem az évtizeddel ezelőtti hangulatokat. Időnként szükség van egy efféle lubickolásra, nehogy végzetesen kikopjon belőlem a város, nehogy teljesen elhalványuljon a varázs. Többek között a belváros szélén található Jordan parkot is felkerestem, nagyon is tudva, hogy mire számíthatok... S tessék, most sem kellett csalódnom: ez am a valami, amit vasárnap késő délelőtt ebben a krakkói parkban láttam, alig két kilométerre a főtértől! Öregurasan lépkedtem a kora szeptemberi napsütésben, élvezve, hogy még körös-körül zöld a világ, hallgattam a lengyelül társalgó verebeket és varjakat. A park szívében jártam, a szoborfejekkel díszített körsétányon, ahol csupa kedves ismerős fogadott. Mindenekelőtt a legnagyobb nemzeti költő, Adam Mickiewicz (1798-1855), a romantika korának párizsi emigrációban meghalt fejedelme. Tőle balra a festő Artur Grottger (1837-1867) márványlik, akinek édesanyja egy bizonyos Bem nevű tábornok unokahúga volt, s aki 1849 után úgy fogalmazott egy dunántúli grófnak írott levelében, hogy hamisítatlan magyar hazafias buzgalmat érez. Szegény Artur barátunkat, aki mindössze harminc esztendőt élt, a szobrász körülbelül negyvenöt évesnek ábrázolta, úgy mégiscsak tekintélyesebbnek hat... Megálltam az utolsó lengyel király, az enyhén eltokasodott Poniatowski (1732- 1798) előtt, s felfedeztem, hogy szemgolyóján és nyakán kövér kaszáspókok tanyáztak. Úgy kell neki, gyöngécske uralkodó volt, százhuszonöt évre elveszejtette a független lengyel államot, néhány pókot ezért bőven megérdemel. Ahogy ott márványszobroztam, lábszáramon hirtelen végigsuhintott valami. Lenéztem, s egy élénkvörös mókust láttam ráérősen szökdécselni, olyan szorosan ment el mellettem, hogy büszkén lengedező farkával nadrágszáron legyintett. Cseppet sem zavartatta magát. Néhány lépésre tőlem megállt, a fűre ejtette a foga közt vitt diószemet, és bűbájos mozdulatokkal elásta. Nem is ásott, inkább csak szurkálta a földet apró mancsával, de olyan finomkodva, mintha attól félne, hogy gyászkeretes lesz a körme. Amikor ezzel megvolt, kitotyogott a sétányra és várt. Nem is túl hosszan. Két kedves öregasszony érkezett, s amikor meglátták, retiküljükből egy-egy szem diót vettek elő. Basiu-Basiu-Basiu, csicseregték félhangosan, és lábukhoz ejtették a csemegét. Basia lengyelül azt jelenti: Barbarácska. Amíg a magyar mókustársadalom körében Tersánszky Józsi Jenő meséjének köszönhetően a Misi a legnépszerűbb utónév, addig az emancipált lengyel mókusok kivétel nélkül nőneműek, és Barbinak illik szólítani őket. A mi Barbink a két néni elé ugrált, felkapta a diót, s meg sem állt vele a sövényig, ahol elégedetten rágcsálni kezdte. Továbbmentem, s egy félreeső padnál egy másik, kissé sötétebb bundájú mókust fedeztem fel. Fiatalasszony közelített óvodás korú kislányával, a mókusra pillantva azonnal szatyrába nyúlt, és félbetört diókat vett elő. Úgy látszik, itt minden tisztességes ember diákkal a zsebében sétál, csak a „gyüttment” magyar nem... A diódarabokat anyuka a csöpp kislány tenyerére rakta, aki leguggolt, majd gügyögve hívogatta Barbit. Azért kell szólongatni, magyarázták közben nekem (nyilván zavarba ejtően buta arcot vághattam), mert a mókus nagyon gyengén lát, a hallása ellenben kitűnő. Ezért kell azt mondogatni, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”. A mókusnak éppenséggel a szaglása sem lehet hitvány, ugyanis egy méterre a lánykától megtorpant, felágaskodva szimatolt, majd elégedetten a nyitott tenyeréhez ment, hogy szemügyre vegye a menüt. Vérbeli ínyenccel volt dolgunk, nem kapkodott. Kiválasztott egy diót, szájába vette, majd a szemünk láttára feltörte és kiürítette. Bemutatót tartott mókustudományból: miként bánjunk el a csonthéjasokkal? Amikor végzett, ismét a lányka tenyere fölé hajolt, aztán megint, és megint... Az ötödik diót már nem falta fel: egy fenyő tövéhez futott, és elásta. A mókusok nagyon sok élelmet elásnak, de azután megfeledkeznek róla, világosított fel a fiatalasszony. Földbe dermedt lábbal bámultam ezt a matinét: ilyesmi nem sűrűn adatik a kies Pannóniában! Assisi Szent Ferenc kezéből ehettek így a vérengző fenevadak és az árnyékuktól is riadozó őzek. Vajon a ferences rendalapító etetett-e mókusokat? Végül nagy nehezen továbbindultam, a park szélén álló kerek pavilonig, ahol a feladat adott volt: meg kellett innom egy jó hideg sört. Ami azt illeti, a megvalósítás nem esett nehezemre. Közben a falon régi fényképek másolatai, afféle házi kiállítás a park történetéről. E história főhőse egyértelműen Henryk Jordan (1842-1907), a nagy lengyel fizikus és pedagógus. Nevét elsősorban azzal tette halhatatlanná, hogy 1889-ben létrehozta a mai Jordan-kertet, amely Krakkó, egyben egész Európa első nyilvános játszótere volt - ez akkoriban merész újdonságnak számított. Jordan legfőbb nevelési elve az volt: „Örökösen komolynak lenni és dolgozni emberileg lehetetlen. A fáradt testnek szüksége van a pihenésre, a túlterhelt szellem pedig örömre áhítozik.” Híres kertjében Jordan tizenkét különböző sportpályát alakíttatott ki, illetve egy uszodát is. Ő ismertette meg elsőként a krakkói fiúkat az akkortájt lengyel földön még ismeretlen játékkal, a labdarúgással. Futópályákat és lőteret is épített, hogy a gyerekek minél több képességüket kibontakoztathassák. Jordan játszóteres ötlete egész Lengyelországban futótűzként terjedt. 1928-ban Társaság is alakult a rengeteg játszótér felügyeletére.