Magyar Fórum, 2017. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

2017-05-04 / 18. szám

. Amikor 1945 áprilisában, több mint egy hó­napi menekülés után egy vak muraközi ló vo­nóerejével, a felmálházott szekerünkön, ame­lyen a legnagyobb érték a hatalmas, teli zsí­­rosbödön volt, amelyet még bihari tájakon töl­töttünk meg, megérkeztünk a bajorországi Lichting nevű községbe, amely mindössze tíz­­valahány házból állt, másnap reggel az elöljá­rótól apám megkapta számunkra a kenyér- és burgonyajegyeket, amelyekre még május nyol­­cadika után is kaptuk a krumplit és a kenye­ret. A történet további része most nem ide tar­tozik, apámat elvitték amerikai fogságba, ahon­nan ötven kiló súlyveszteséggel, kiéhezve, a halál elől szökött meg, s később hazajöttünk. A történet az élelmiszerjegyek, azaz a rend okán kerül ebbe az írásba, miként az emléke­zetembe is. Egy képtelen rendetlenség köze­pén, a káosz mélyén írom ezeket a sorokat, amikor semmi sem működik, de lehet, hogy egynémely szegény ember számára ismét be­vezetnek bizonyos élelmiszerjegyeket, ame­lyekre nem biztos, hogy lehet majd kapniuk azt, amire adják nekik. Akkor is egy képtelen, iszonyatos, kegyet­len háború végén jártunk. Mi, a szüleimmel egy hadsereg - a vörös - elől menekültünk, miként most is százezrek menekülnek más hadseregek elől, de akárhová érkeznek meg, nem találnak rendet. Nyolcszáz kilométert tettünk meg egy vak lóval, amely azonban szí­vós és erős volt. De amikor megérkeztünk a kijelölt helyre, ott nem fogadtak se ellensége­sen, se szívélyesen, hanem tudomásul vették, hogy ott vagyunk, és kiadták, ami jár. Min­denki tudta a gyermeki környezetemben, hogy elvesztettük a háborút. A bajor paraszt is tud­ta, akihez beszállásoltak bennünket. A vesz­tesek nem mondták azt, hogy győztek, a győz­tesek azt, hogy nem győztek. Nem humanitá­rius segítséget kaptunk, hanem kenyérjegyet. Tudtuk, hogy szenvednünk, bűnhődnünk kell, de ott, Lichtingben, abban a bajor paraszti vi­lágban senki sem volt kivetkőzve emberi mi­voltából, és rend volt. Ma az a vidék Európa leggazdagabb része. Régen jártam ott, de sze­rintem ott most is rend van. Ma, itthon és Európában a zűrzavar a leg­inkább elviselhetetlen. Elég elmondani egy­más után az eseményeket, a történteket és ez­zel kapcsolatos kijelentéseket, elég egymás után felsorolni a belpolitikai jelenségeket, ál­lításokat, és ellenállításokat, és ugyanakkor hozzáilleszteni a tényeket, a népélet tényeit, a mindennapok sivárságát és nyomorúságát, s mindjárt kiderül, hogy Európa, s benne kü­lönösen mi, szerencsétlen magyarok, valami képtelen borzalom, felrobbanás, összeomlás, tragédia felé haladunk. A szavak elvesztették eredeti értelmüket. Önként és dalolva tesszük meg azt, ami miatt sírnunk kellene, a veszte­séget győzelemnek hazudjuk, a GDP növeke­dése közben gatyára szegényedünk. Tőkéczki László írta, igen találóan, a szom­bati Magyar Nemzetben, hogy ma Magyaror­szágon van egy párt, a szocialista, amelyik az­zal az állításával rombolja leghatásosabban a kormányt és a Fideszt, hogy azt állítja róla: pontosan olyan rossz, korrupt, csaló, mint ő maga. Ebben nem az a világraszóló képtelen­ség, hogy nem igaz, mert a Fidesz, ha hibái vannak is, számosak, mégsem a mátés, bujbe­­ros MSZP, hanem hogy ez lehetséges, azzal kívánok sikert elérni, hogy azt állítom ma­gamról, hogy rossz vagyok, pontosabban az ellenfelemről azt, hogy ugyanannyira züllött, mint magam. Ma tehát hatásos lehet egy állí­tás, amely önmaga mellé húz le egy másik erőt, pártot, szervezetet, kormányt, és még csak kí­sérletet sem tesz arra, hogy önmagáról jót mondjon, hogy különbnek tüntesse fel ma­gát. Megvon magától is minden eszményit, minden nép- és nemzetszolgálatot, minden transzcendenciát, és az igazságért való küz­désnek minden ethoszát elhárítja, és mind­össze annyit állít, hogy az új, a másik nem kü­lönb: az is rossz. Ez maga a fertőzöt. Ilyen még nem volt a történelemben. Eddig Nabukodo­­nozortól Napóleonig a politikai erők mind­egyike, a királytól a hadvezérig, a cézártól a néptribunig, Dzsingisz kántól Leninig min­denki különbnek, a közösség számára értéke­sebbnek mutatta fel magát, és jólétet, újat, Pa­radicsomot ígért. A világot az utópia mozgat­ta. Ahogyan a korszakos jelentőségű magyar filozófus, Molnár Tamás írja Utópia című mű­vének bevezetőjében: „Az emberiség történe­tében időről időre lábra kap az a vélekedés, hogy az eszményi társadalom a valóságban is megteremthető.” Most a magyar, úgynevezett szocialisták és egypetéjű ikertársaik, a szabaddemokraták fen­nen hirdetve saját gyarlóságukat, lemondanak minden eszményiről, és a hatalomba való vissza­kerülés érdekében csak annyit állítanak, hogy éppen annyira rosszak, korruptak, cél és jövő nélküliek, mint ellenfeleik. Mindenki lop. Ti is ugyanúgy loptok, mint mi, tehát mi is ugyan­úgy lehetünk kormányon. Aki ilyet képes állítani magáról, annak szük­ségképpen rosszabbnak kell lennie annál, aki­vel összeméri és egyformán rossznak állítja magát. A saját alávalóságunk meghirdetése egyben minden érték tagadása. Nihilizmus, így minden célért, jobbért, emberiért, az éle­tért való küzdelem értelmét ki lehet húzni a társadalomból. A pártnak, amely ekkora ci­nizmussal van megrakva, soha nem volna sza­bad hatalomra kerülnie. Ez minden kezdemé­nyezést, minden értelmes gondolatot és vál­lalkozást kiolt. Csak a napról napra való léte­zést, a vegetáció értelemnélküliségét kínálja a tömegnek. Tetézi a képtelenségeket, hogy a szocialis­ták ugyanezzel a nihilista alapállásukkal még vádolnak is. Vádolják a kormányt és vezető pártját, hogy a hozzá közel álló cégek is kap­tak pénzt az ő maguk által irányított és több­ször feltöltött Postabanktól. A Grál-lovagok tisztaságával akarnak kikerülni a megfigyelé­si botrányból azok, akik korábban azt irányí­tották, minden megfigyelésről hivatalból kel­lett tudniuk. Maguk is tudják, hogy senki nem hiszi el nekik ártatlanságukat, de ez mellékes számukra. Ezzel arra tanítják a társadalmat, hogy az igazság nem számít, a tény mellékes. Ha el tudod hitetni ártatlanságodat, ha van elég erőd, fölényed, ököljogod a saját büntet­hetetlenséged elismertetésére, akkor az igaz­sággal, a becsülettel már nem kell törődnöd. Ha megúszod a büntetést, igaz vagy. Ha kivé­ded, hogy rád bizonyítsák a bűneidet, akkor igaznak nyilvánított ember maradhatsz. Vagy­is minden viszonylagos. Minden csak erő és ravaszság, kapcsolódás kérdése. Bátran a sze­mébe kell és lehet hazudni az egész társada­lomnak. De hát ugyanezt teszik a legnagyobb hatal­mak és a vezetőik is. A NATO győzelemről és egy nép megmentéséről beszél, holott a kulcs, a pristinai repülőtér az oroszok és álta­luk gyakorlatilag a szerbek kezén van, az al­bánok pedig tömegsírokban nyugszanak. Mi­losevics az újjáépítésről szónokol, de a meg­állt szerb életben képtelen hiányok vannak, nemhogy kenyeret, kenyérjegyet sem tud ad­ni, és most megint véres, a szerbek menekül­nek. Népe szenvedéseit ő okozta, de ő még szónokolhat. A NATO pontosan ugyanúgy és ugyanazért vesztette el a koszovói háborút, mint ahogyan és amiért a központi hatalmak 1918-ban az el­ső világháborút. Nem a hadszíntéren, hanem a hátországban. A bombázást sürgősen abba kellett hagyni, mert Európa társadalmai meg­elégelték az értelmetlen pusztítást, és két hó­napnyi értelmetlen rombolás után már nem látták az értelmét annak, aminek kezdetben sem volt semmi értelme. Ennek a bombázás­sal vívott háborúnak elindítói egy pillanatig sem tudták a tisztességes életű emberek által is elfogadható célját és értemét adni, mert amit megadtak, azt csak a legkényelmesebb lelkű emberek hitték el. A Nyugat kormányait össze­rántotta a félelem, hogy ha még sokáig eltart a bombázás, megbuknak. Egy-két hazakül­dött koporsó is a végüket jelentette volna. Most majd jönnek a koporsók, de már béke van: a kormányok mossák kezeiket. A lelep­leződéstől való félelem fejeztette be a NATO- val a bombázást. Elfogadta Milosevics szín­lelt, félig-meddig való kivonulását, és bement katonáival Koszovóba­­ szembekerülni az oro­szokkal. Lehet választani: megalkuvás Milo­­seviccsel, csőd Koszovóban és egy csomó újabb kiadás, vagy orosz-angolszász egymásra lö­völdözés, azaz a világháború. Kína ez esetben ellenfele, Oroszország mellé sorakozik fel. Az amerikai politika eléri azt, amit el akart ke­rülni, aminek megakadályozásáért mindent elkövet: Kína és az oroszok egy gyékényen áruljanak. Az ellentmondások halotti torát éljük. Im­már nincs semmi, aminek legalább az ellen­kezője igaz volna. Az ostor megint a magyarokon fog csattan­ ■ ni. Az északra, a Bácskába, Bánátba felhúzó­dó szerbek kiszorítják a magyarokat ősi lak­helyükről, kivetik őket a vagyonukból anél­kül, hogy annyi tömegsírt ásatnának velük, mint Koszovóban. Gyilkolás lesz, golyó van, de életben lehet maradni, ha valaki kitakaro­dik a saját házából. Ez ugyanolyan népirtás lesz, elűzés, mint amilyen ellen - állítólag - a NATO fellépett. De ez ellen már nem fog fel­lépni. Mert elfáradt. Az európai hátország ki­merült. Mert Európán mindig a kimerültség jelei mutatkoznak, amikor nem ért valamit. Ez az egész történet pedig úgy, ahogy van, ért­hetetlen. Ezt az érvelést az is alátámasztja, hogy mi­közben az egész európai nyilvánosság telítve van az európai egyesülés gondolatával, és ami­kor bevezették az új európai pénzt, az eurót, akkor az Európa parlamentjére szóló válasz­tások iránt ekkora közöny nyilvánul meg. Összesítve: a választásra jogosultak fele sem ment el szavazni. Az eddig többségben lévő szociáldemokraták megbuktak. Az Európai Parlament kereszténydemokrata-néppárti többségű lett. Kormányok buktak, és egyes helyeken előretörtek olyan kaméleonok, akik eleddig más színben villogtak. Daniel Cohn- Bendit például, aki eddig trockista és hatvan­nyolcas, De Gaulle ellen vitézkedő, anarchis­ta vagy mifene volt, most mint zöld lett kép­viselő az Európai Parlamentben. Nesze ne­ked, Európa! Itt az idő, hogy abbahagyjuk a csatlakozási ábrándokat és a tárgyalásokat is. Mihez aka­runk csatlakozni? Ahhoz, ami már régen nincs? 1999. június Csurka István Kitört a béke Most a magyar, úgynevezett szocialisták és egypetéjű ikertársaik, a szabaddemokraták fennen hirdetve saját gyarlóságukat, lemondanak minden eszményiről, és a hatalomba való visszakerülés érdekében csak annyit állítanak, hogy éppen annyira rosszak, korruptak, cél és jövő nélküliek, mint ellenfeleik. Csurka István a Hercegprímás utcában Magyar FérisM 2017. május 4.

Next