Magyar Fórum, 2017. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

2017-11-02 / 44. szám

2017. november 2. Magyar ForiíM 13 Magyarok, fórum:. MEMENTO Ki is végezhettek volna néhányunkat Bezártak a zuhanyozó alá, ránk engedték a tűzforró vizet Az 1956-os magyar forradalom leverése után Bras­sóban mintegy nyolc diák megalakította az EMISZ-t, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, emlékezett a történtekre Lay Imre. Az EMISZ létszáma lassan nőtt, 1958 augusztusában azután letartóztatták az EMISZ-nek mind a 78 tagját. Előzőleg elkészítet­ték az EMISZ programját. Valamennyiük súlyos börtönbüntetést kapott, 15 és 25 év között. A vád­iratban valótlanságok szerepeltek, olyanok, amik­ről az EMISZ tagjai sohasem beszéltek. A kihall­gatás alatt és a börtönben verték a foglyokat. Szov­jet tiszt is kihallgatta őket. Lay Imrét húsz évre ítél­ték, ebből hat évet töltött börtönben. Az első négy év borzasztó volt, emlékezett vissza. Nagyon sokan meghaltak az embertelen bánásmód miatt. Az őrök minden ok nélkül berontottak a cellákba és agyba­­főbe verték a rabokat. Négy éven át a szüleik sem tudtak róluk, nem lehetett kapcsolatot tartani a csa­láddal. Milyen volt gyermekkora? - A nevem is mutatja, nem va­gyok, vagyis felmenőim nem vol­tak tősgyökeres erdélyiek. A család Bajorországból származik. Brassó­ban keresztapámnak kötélverő mű­helye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban hasz­náltak. Anyai nagyapám, Muerth Péter - ez sem magyar név - pék volt. Elmagyarosodott svábok vol­tak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybá­tyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a ’40-es években, szüleim Kurkó Gyár­fásnak, a Szövetség elnökének kö­zeli jó barátai voltak, és részt vál­laltak minden magyar rendezvény megszervezésében, lett légyen az irodalmi est, teadélután vagy nóta­műsor. Pedig a két világháború kö­zött ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél-Erdély­­ben élő magyarokat állandóan at­rocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhe­tetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban. Mikor jött a világra? - Egy évvel a háború előtt, 1938- ban születtem, iskoláimat a katoli­kus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotech­nikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítése­met. Ahhoz, hogy tizedik osztály­ba mehessek, egy elméleti líceum­ba, különbözeti vizsgát kellett vol­na tennem, de én ezt a vizsgát nem tettem le­­ könnyelműségből. Nem vonzott a tanulás, visszamentem te­hát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómo­torban, annyit kerestem, mint édes­apám. Én is, öcsém is már tíz-tizen­­két éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyár­ba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkásnál se­gédkeztünk. Hozzá voltunk szok­va ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz. Mikor került ki Magyarországra? -1956 nyarán. Amikor Budapest­re mentünk el dolgozni apánkkal. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülő­dő forradalomból semmit nem vet­tem észre. De nem is erre figyel­tem, hanem a technika újdonsága­it csodáltam. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyás­földi Ikarus gyár klubjába, ahol fil­meket néztünk. Munka után mo­ziba jártunk, voltunk a Vidámpark­ban, a Városligetben, a Palatinus strandon. Mi semmiféle feszültsé­get nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban él­nek az emberek, mint nálunk. Az­tán hazajöttünk, és néhány hét múl­va hallottuk, hogy kitört a forrada­lom. Erre visszamentek Pestre? - Ugyan, kérem! Bár az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a hatá­ron és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elve­tettük, mert amikor jöttünk haza­felé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őr­tornyokkal, fegyveres, kutyás őrök­kel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, ami­ért elindultunk, így kezdett el kör­vonalazódni az az ötlet, hogy in­kább idehaza próbáljunk meg ten­ni valamit. Utcánkban csak egy em­bernek, a mészárosnak volt rádió­ja, hozzá jártunk át, hogy a Kos­suth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szov­jetek - annak ellenére, hogy meg­ígérték, hogy kivonulnak - hajnal­ban megtámadták Budapestet, lö­vik az utcákat, mindent, az embe­reket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szerveze­tünket, az EMISZ-t. Erdélyi Ma­gyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a ne­ve a szervezetünknek. És ez a román államhatalom sze­mében veszélyesnek számított? - Először elhatároztunk, hogy Ba­logh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, többé nem tanu­lunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre von­tak, hogy hol voltunk. Megmond­tuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozás­képpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből. Olyan szerve­zetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgy­nevezett érdekvédelmi tömörülés­ként fogalmazza meg önmagát. Tu­lajdonképpen az erdélyi magyar if­jak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pe­dig a kommunisták érdekeit kép­viseli, szolgálja. A vidékről a bras­sói iskolákba érkező diákok, fiata­lok pontosan ismerték a falujuk­ban, városukban és azok környé­kén végbemenő történéseket, vissza­éléseket. Rengeteg panaszról szá­moltak be. Elmondták, hogy a kol­lektivizálás során mik mentek vég­be, hogy a kommunista vezetők mi­lyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz. Telt­múlt az idő, a szervezet szépen fej­lődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ-tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, ho­gyan gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez tör­ténni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Im­re megpróbáltak átszökni Szerbiá­ba, de elfogták őket. A fiúk indu­lás előtt megtanulták azt a panasz­listát, amelyet az EMISZ összeállí­tott, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emig­ránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja fel­venni a harcot a kommunistákkal. Elkapták, majd visszatoloncolták és elítélték őket tiltott határátlépé­sért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezet­ről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban. Or­bán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plé­bánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ-tagoknak, hogy használják időnként a plébá­nia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én oda­adtam egy templomba sűrűbben já­ró lánynak, Bajzárt Marikának. Má­ig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj. Gondolom, jöttek a kihallgatások. - Sajnos. Az első komoly kihall­gatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. - Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza... és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci szemé­lyi igazolványának a másolatát, és rám förmedt. Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hó­nap kihallgatás után 20 év kény­szermunkára ítéltek. Az én esetem­ben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dol­goztam együtt a Mihai Viteazul ut­ca végében, egy emeletes házat me­szeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg va­lami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra, óra és ismét ta­lálkozunk. Akkor láttam élve utol­jára. Mikor hazaérkeztem a börtön­ből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy apádat tegnap te­mettük. Éppen javában őröltem te­hát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, va­lami baleset történt, azt vizsgálják ki. Bekísértek, én azt hittem a rend­őrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akar­tam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a pad­lóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem ér­tettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgatószobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket a valla­­tóik ellen. S akkor jöttek a kérdé­sek: szülők, iskola, barátok, mun­kahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam be­vallani semmit. Eltelt egy nap, ket­tő, három, enni nem adtak csak egy­­egy darab kenyeret és vizet, éjsza­ka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elém tol­ta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy aszta­lon ki volt terítve minden EMISZ- iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony ado­mányozott az EMISZ-nek. Az egyi­ken azt írta, hogy „A Szabadság ki­ragad a halálból”, a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Ak­kor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. Pofoztak. Mit tartalmazott a jegyzőkönyv? - A jegyzőkönyvekben aztán olya­nokat írtak, hogy égnek állt az em­ber haja. Például azt, hogy gyára­kat akartunk felrobbantani, kuta­kat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmi­ről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalább­is mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenfélekép­pen azt akarták, hogy a 154-es cik­kelybe soroljanak minket, amely­nek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. Hol raboskodott? - Szamosújváron. Bezártak a zu­hanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte jövő vizet, hol a jég­hideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk. Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét azért, mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Na­gyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbe­lül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ab­lakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizen­­négy vérengző gazember volt. Et­től a tizennégytől jobban félt a töb­bi száznyolcvan év, mint mi. ’64. június 30-án utolsókként szabadul­tunk. Péntek volt, amikor hazaér­tünk. Édesanyám gyászruhában fo­gadott. Egy nappal korábban temet­te el édesapánkat. Lay Imre emlékezik Kézdiszárazpatakon az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójáról

Next