Magyar Hang, 2020. április (3. évfolyam, 14-17. szám)
2020-04-10 / 15. szám
10 PUBLICISZTIKA_______________________________________________ __________________________ Zombik Budán Ficsor Benedek Egy férfi sétál magányosan a Westminster hídon. Teljesen egyedül van, London máskor zsúfolt belvárosa üres, csend van, a járdán halmokat rak a szél szemétből. A kórházi betegek zöld pizsamáját hordva a férfi tanácstalanul bolyong, az eltűnt élet nyomait kutatja. Danny Boyle rendező 28 nappal később című filmjében egy vírus őrjöngő zombikká változtatja az embereket, akiknek egyetlen célja a még egészségesek megfertőzése, hogy végül mindenki vad, húszabáló agyhalottá váljon. A fenti jelenet a film tizennyolc évvel ezelőtti bemutatása óta mindig valamiféle elérhetetlen disztópiának tűnt. Rémisztő persze, de egyben rendkívül megnyugtató is, hiszen a félelmet a mozivászon vagy a képernyő biztonságos távolságában éljük át, és a katarzis pillanatában meg is szabadulunk tőle, a horror jótékony logikája szerint. A távolság azonban most hirtelen eltűnt, döbbentem rá, ahogy a Lánchíd közepén állva forgolódtam tanácstalanul. A város nyüzsgése helyett az üresség hátborzongató csendje fogadott, Budapestet is ledöntöttea lábáról a járvány. Valami mégis más volt, mint a horrorban. És nem csak azért, mert nem viseltem kórházi ruhát, és a szél sem hordta a fejvesztett menekülés emlékét őrző hulladékot. Aztán rájöttem: nem magányos túlélőként bolyongók, én magam vagyok a zombi. Kérdés, hogy mit kezdünk magunkkal mi, zombik. Mert bár a vírust kordában tarthatjuk, nem térhetünk vissza a járvány kirobbanása előtti világba, a zombiapokalipszis foglyai maradunk Nincsenek tüneteim, így vagy valóban nem kaptam el a koronavírust, vagy észrevétlenül bujkál bennem. Az elmúlt hetekben csak a legszükségesebb esetben hagytam el a lakást - így kerültem a Lánchídra is -, odafigyelek a táplál FOTÓ: PIXABAY.COM hozásra, vitaminokat szedek, a négy fal között is naponta mozgok, de tehetek akármilyen óvintézkedést, már mindenképpen felelős vagyok a járványért. Lassan közhellyé válik, hogy a vírus az emberi tevékenység hatására szabadult el, de ezt nem lehet eleget ismételni. A globális felmelegedés, az élőhelyek drasztikus méretű pusztítása, az urbanizáció, és a túlzásba vitt turizmus mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az állati szervezetből az emberbe került az új koronavírus, és onnan elindult hódító útjára. Emiatt a közvetlen felelősség kérdése is irrelevánssá válik, hiszen nem hibáztathatjuk jobban az első beteget, aki ki tudja, milyen indíttatásból került közelebbi kapcsolatba egy denevérrel (vagy tobzoskával, vagy bármilyen más vírushordozó élőlénnyel), mint saját magunkat. Mi szabadítottuk magunkra a vírust. A járvány megfékezése jelen pillanatban legalább olyan távolinak tűnik, mint korábban a horrorfilmben ábrázolt apokalipszis. De a fertőzés terjedése előbb-utóbb lelassul, és a tudósok ígérete szerint egy-másfél éven belül már a vakcina is rendelkezésünkre áll majd, vagyis legyőzzük a kórt, ez nem kérdés. Az már annál inkább, hogy mit kezdünk magunkkal mi, zombik. Mert bár a vírust kordában tarthatjuk, nem térhetünk vissza a járvány kirobbanása előtti világba, a zombiapokalipszis foglyai maradunk. Egyetlen előnyünk - ami persze most, a négy fal közé rekedt depresszió időszakában nagy hátránynak tűnik -, hogy a horrorfilmek fertőzöttjeivel szemben képesek vagyunk reflektálni a helyzetünkre. Felfogjuk, hogy mi történik, és akár még azt is megérthetjük, hogy valóban rajtunk múlik, hogyan alakítjuk a jövőnket, szeretnénk-e újabb és újabb járványokat, vagy alapjaiban változtatunk az életmódunkon? A 28 nappal később magányos férfira a filmben végül társakra lel, akiket élete kockáztatásával megment a veszedelemtől, ha pedig kellően optimistán nézzük, a talányos fináléban akár az újrakezdés ígéretét is felfedezhetjük. Már majdnem átértem a Lánchídon, amikor egy család jött szembe velem biciklin, a szülők előtt két kislány maszkban, az ornamensek kacskaringós vonalvezetésére emlékeztető, bizonytalan úttartással. Ahogy nagy ívben kikerültek, az enyhe emelkedő miatt egyre erősebben léptek a pedálra. Igyekeztek a túlpart felé. W r* —-—n Üveges Gábor Megvédjük, küzdünk, hadrendbe állítjuk, utasítjuk, kötelezzük és megannyi háborús lózung, eljátszva az erőset immár évek óta. Van abban valami szánalmas is, ha valaki akkor nagyfiú, amikor sokan veszik körül, akkor játszik katonásat, amikor nincs csatatér, azután lövöldözik, miután mindenki kezét megkötözte. Vagy éppen úgy szidja Brüsszelt, hogy az ő pénzéből fizeti zsoldosait, és veszi meg, ami és aki megvehető. Régi-új ellenség: az önkormányzatok. A kormány a vírusra hivatkozva támogatás helyett most végleg leszámol velük. A nagyok megroppannak, a kicsik - egyéb mozgástér hiányában - végleg megbénulnak, a kiszolgáltatottságuk teljessé válik. Ez már rég nem a gépjárműadó maradék 10 százalékának elvételéről szól (amely 2012-ig még teljes egészében a településeket illette meg, a helyi szja egy részével együtt), sokkal inkább arról, hogy már rövidtávon sem számol a kormány az önkormányzatokkal, önállóságuk megerősítése helyett, annak teljes megszüntetése a cél. A Semjén-féle akció is egy újabb teszt volt ezen az úton, mely jól mutatja, hogy a kézi vezérlés a küszöbön áll. (A miniszterelnök-helyettes által jegyzett salátatörvény-tervezetet részeként veszélyhelyzetben lényegében elvették volna a polgármesterek döntési jogkörét. Ezt végül elvetették - a szerk.) Már a látszat sem fontos, de népünk még eszi a cukorkákat, melyet rendre előrágnak neki az elefántcsonttornyokban, sőt mosolyog is hozzá, repetát is kér belőle. Ilyen az önkormányzati vezetők többsége is, szégyen! Olyan jó lenne a sokszínűségünket, az önállóságunkat, a teljesítményt, a szabadságot értéknek tekinteni újra. Ebben támogatni kicsit és nagyot egyaránt, hogy végre felnőtt és gerinces nemzet lehessünk. Egyelőre nem ez az irány, mert többen érdekeltek jelenkorunk fenntartásában, mint gondolnánk. A járványhelyzet üzen: az emberré, az emberibbé válást újra zászlóra lehet tűzni a pusztítás helyett. Éhbérért robotol, napi betevőkért küzd több millió magyar, százezrek kerülnek utcára a következő hetekben. Mindeközben az év elején sietős volt - látva a járványhelyzet közeledtét - rövid idő alatt immár másodszor megemelni az országgyűlési képviselők, a kormánytagok, és a parlament közeli bürokrácia fizetését. Néhány héttel ez után pedig a hivatalos propaganda meri azt mondani az egészségügyi és egyéb, évek óta elfeledett területeken dolgozók méltánytalanul alacsony fizetésének emelését követelő hangokra, hogy „ez nem a béremelések és a bérviták időszaka”. Milyen gusztustalan korszak, milyen érzéketlen és gonosz játék ez... Ne várjuk az ébredést, ez nem álom, ez a magyar valóság. Lehet és kell mást képviselni, lehet és kell egy másik világot építeni, először önmagunkban, majd kinek-kinek a maga helyén. Tavasz van, olyan magokat ültessünk, amelyek a termését is szeretni fogják. A szerző Hernádszentandrás polgármestere, a Mindenki Magyarországa Mozgalom elnökségi tagja Partnerség helyett támadás az önkormányzatok ellen 2020. április 10-16. | Magyar Hang Magyar Hang: ioo K edves Olvasónk, ez a lap, amelyet a kezében tart, bizony immár a századik Magyar Hang. Ami egyben azt is jelenti, hogy kis híján kétéves a hetilap, jelen körülmények között ez nem kis teljesítmény. Az induláskor legalábbis nagyon kevesek hitték, hogy sikerülhet, de erről már sokszor meséltünk. Azt viszont még mi sem hihettük, hogy két év után épp egy vírus okozta járvánnyal kell megküzdenünk mindannyiunknak. Bajban ismerszik meg a jó barát - tartja a mondás, amelyet az elmúlt évek ismeretében nyugodtan kifordíthatunk úgy, hogy rendkívüli időkben ismerszik meg a hitvány ember is. (Tudnék erre rövidebb szót is...) Ehhez még különleges jogrend sem kell, most kénytelen-kelletlen mégis ezt kaptuk a koronavírussal a nyakunkba. Sajnos megerősítést nyert - olyan nagyon nem is csodálkozunk rajta, de így is sokkoló -, hogy a hatalmat gyakorlók és holdudvaruk ebben a helyzetben teljesen gátlástalan. Tudják persze, hol van a fal, amelyen nem törnek át egyből, de mindig belemarnak kicsit a vakolatba, sőt, most már a téglákat bontogatják. Amit most tesznek - már csak az említett különleges jogrend miatt is -, a korábbitól eltérő megítélés alá kell essen. Ami a nyilvánosságot illeti: ami eddig hőbörgés volt, és teljes információs-hirdetési blokád a részükről, az ma totális támadás és börtönnel fenyegetés. Sajnos manipulációik, hazugságaik méregként terjednek a társadalom szövetében. Korábban azt mondtuk: az orbáni propaganda virtuális világot épít; nos, ez a szerkezet mostanra készen áll, és magyar emberek millióit tartja fogva. Ennek lebontásáért küzdeni az egyik legfőbb és legnemesebb feladat ma a hazában! Nem túlzunk, ha azt állítjuk, a mindenféle politikai vagy gazdasági elttől független Magyar Hangnál jobban egyetlen orgánumot sem gyűlöl a hatalom, szinte több támadást kapunk (és állunk) mi egyedül, mint a kritikus sajtó többi része egybevéve. Soha egyetlen esetben nem találtak valódi fogást rajtunk, hiszen nincs is, hitelességünket nem tudták kikezdeni. Most az elképesztően aljas hazugságokkal való egész pályás letámadást választották. Igaza van azoknak, akik szerint ez civilizációs kérdés: egy valódi polgári társadalmat építő és vezető hatalom nem akarna korlátlan felhatalmazást, és nem akarná túlereje tudatában egészen nemtelen eszközökkel elhallgattatni kritikusait. De amibe nem halunk bele, az megerősít, mi ebben a hitben folytatjuk a munkát. Tartsanak velünk, és vigyázzunk egymásra! György Zsombor