Magyar Hang, 2020. április (3. évfolyam, 14-17. szám)

2020-04-10 / 15. szám

10 PUBLICISZTIKA_______________________________________________ __________________________ Zombik Budán Ficsor Benedek E­gy férfi sétál magányosan a Westminster hídon. Teljesen egyedül van, London máskor zsúfolt belvárosa üres, csend van, a járdán halmokat rak a szél sze­métből. A kórházi betegek zöld pizsa­máját hordva a férfi tanácstalanul bo­lyong, az eltűnt élet nyomait kutatja. Danny Boyle rendező 28 nappal később című filmjében egy vírus őrjöngő zom­­bikká változtatja az embereket, akiknek egyetlen célja a még egészségesek meg­fertőzése, hogy végül mindenki vad, hú­­szabáló agyhalottá váljon. A fenti jelenet a film tizennyolc év­vel ezelőtti bemutatása óta mindig va­lamiféle elérhetetlen disztópiának tűnt. Rémisztő persze, de egyben rendkívül megnyugtató is, hiszen a félelmet a mo­zivászon vagy a képernyő biztonságos távolságában éljük át, és a katarzis pilla­natában meg is szabadulunk tőle, a hor­ror jótékony logikája szerint. A távolság azonban most hirtelen eltűnt, döbbentem rá, ahogy a Lánchíd közepén állva forgo­lódtam tanácstalanul. A város nyüzsgése helyett az üresség hátborzongató csendje fogadott, Budapestet is ledöntötte­­a lá­báról a járvány. Valami mégis más volt, mint a horrorban. És nem csak azért, mert nem viseltem kórházi ruhát, és a szél sem hordta a fejvesztett menekülés emlékét őrző hulladékot. Aztán rájöttem: nem magányos túlélőként bolyongók, én magam vagyok a zombi. Kérdés, hogy mit kezdünk magunkkal mi, zombik. Mert bár a vírust kordában tarthatjuk, nem térhetünk vissza a járvány kirobbanása előtti világba, a zombiapokalipszis foglyai maradunk Nincsenek tüneteim, így vagy való­ban nem kaptam el a koronavírust, vagy észrevétlenül bujkál bennem. Az elmúlt hetekben csak a legszükségesebb eset­ben hagytam el a lakást - így kerültem a Lánchídra is -, odafigyelek a táplál­­ FOTÓ: PIXABAY.COM hozásra, vitaminokat szedek, a négy fal között is naponta mozgok, de tehetek akármilyen óvintézkedést, már minden­képpen felelős vagyok a járványért. Lassan közhellyé válik, hogy a vírus az emberi tevékenység hatására szabadult el, de ezt nem lehet eleget ismételni. A glo­bális felmelegedés, az élőhelyek draszti­kus méretű pusztítása, az urbanizáció, és a túlzásba vitt turizmus mind-mind hoz­zájárultak ahhoz, hogy az állati szervezet­ből az emberbe került az új koronavírus, és onnan elindult hódító útjára. Emiatt a közvetlen felelősség kérdése is irrele­vánssá válik, hiszen nem hibáztathatjuk jobban az első beteget, aki ki tudja, milyen indíttatásból került közelebbi kapcsolatba egy denevérrel (vagy tobzoskával, vagy bármilyen más vírushordozó élőlénnyel), mint saját magunkat. Mi szabadítottuk magunkra a vírust. A járvány megfékezése jelen pilla­natban legalább olyan távolinak tűnik, mint korábban a horrorfilmben ábrá­zolt apokalipszis. De a fertőzés terjedése előbb-utóbb lelassul, és a tudósok ígé­rete szerint egy-másfél éven belül már a vakcina is rendelkezésünkre áll majd, vagyis legyőzzük a kórt, ez nem kérdés. Az már annál inkább, hogy mit kezdünk magunkkal mi, zombik. Mert bár a ví­rust kordában tarthatjuk, nem térhetünk vissza a járvány kirobbanása előtti vi­lágba, a zombiapokalipszis foglyai ma­radunk. Egyetlen előnyünk - ami persze most, a négy fal közé rekedt depresszió idő­szakában nagy hátránynak tűnik -, hogy a horrorfilmek fertőzöttjeivel szemben képesek vagyunk reflektálni a helyze­tünkre. Felfogjuk, hogy mi történik, és akár még azt is megérthetjük, hogy va­lóban rajtunk múlik, hogyan alakítjuk a jövőnket, szeretnénk-e újabb és újabb járványokat, vagy alapjaiban változta­tunk az életmódunkon? A 28 nappal később magányos férfira a filmben végül társakra lel, akiket élete kockáztatásával megment a veszedelem­től, ha pedig kellően optimistán nézzük, a talányos fináléban akár az újrakezdés ígéretét is felfedezhetjük. Már majdnem átértem a Lánchídon, amikor egy család jött szembe velem biciklin, a szülők előtt két kislány maszkban, az ornamensek kacskaringós vonalvezetésére emlékez­tető, bizonytalan úttartással. Ahogy nagy ívben kikerültek, az enyhe emelkedő miatt egyre erősebben léptek a pedálra. Igyekeztek a túlpart felé. W r* —-—n Üveges Gábor M­egvédjük, küzdünk, hadrendbe állítjuk, utasítjuk, kötelezzük­­ és megannyi háborús lózung, eljátszva az erőset immár évek óta. Van abban valami szá­nalmas is, ha valaki akkor nagyfiú, amikor sokan veszik körül, akkor játszik katonásat, amikor nincs csatatér, azután lövöldözik, miután mindenki kezét megkötözte. Vagy éppen úgy szidja Brüsszelt, hogy az ő pénzéből fizeti zsoldosait, és veszi meg, ami és aki megvehető. Régi-új ellenség: az önkormány­zatok. A kormány a vírusra hivat­kozva támogatás helyett most végleg leszámol velük. A nagyok megrop­pannak, a kicsik - egyéb mozgástér hiányában - végleg megbénulnak, a kiszolgáltatottságuk teljessé válik. Ez már rég nem a gépjárműadó ma­radék 10 százalékának elvételéről szól (amely 2012-ig még teljes egé­szében a településeket illette meg, a helyi szja egy részével együtt), sokkal inkább arról, hogy már rö­vidtávon sem számol a kormány az önkormányzatokkal, önállóságuk megerősítése helyett, annak teljes megszüntetése a cél. A Semjén-féle akció is egy újabb teszt volt ezen az úton, mely jól mutatja, hogy a kézi vezérlés a kü­szöbön áll. (A miniszterelnök-helyet­tes által jegyzett salátatörvény-ter­vezetet részeként veszélyhelyzetben lényegében elvették volna a polgár­­mesterek döntési jogkörét. Ezt végül elvetették - a szerk.) Már a látszat sem fontos, de né­pünk még eszi a cukorkákat, melyet rendre előrágnak neki az elefánt­­­csonttornyokban, sőt mosolyog is hozzá, repetát is kér belőle. Ilyen az önkormányzati vezetők többsége is, szégyen! Olyan jó lenne a sokszínűségün­ket, az önállóságunkat, a teljesít­ményt, a szabadságot értéknek te­kinteni újra. Ebben támogatni kicsit és nagyot egyaránt, hogy végre fel­nőtt és gerinces nemzet lehessünk. Egyelőre nem ez az irány, mert többen érdekeltek jelenkorunk fenntartásában, mint gondolnánk. A járványhelyzet üzen: az em­berré, az emberibbé válást újra zászlóra lehet tűzni a pusztítás helyett. Éhbérért robotol, napi be­tevőkért küzd több millió magyar, százezrek kerülnek utcára a követ­kező hetekben. Mindeközben az év elején sietős volt - látva a járvány­helyzet közeledtét - rövid idő alatt immár másodszor megemelni az országgyűlési képviselők, a kor­mánytagok, és a parlament kö­zeli bürokrácia fizetését. Néhány héttel ez után pedig a hivatalos propaganda meri azt mondani az egészségügyi és egyéb, évek óta el­feledett területeken dolgozók mél­tánytalanul alacsony fizetésének emelését követelő hangokra, hogy „ez nem a béremelések és a bérvi­ták időszaka”. Milyen gusztustalan korszak, milyen érzéketlen és go­nosz játék ez... Ne várjuk az ébredést, ez nem álom, ez a magyar valóság. Lehet és kell mást képviselni, lehet és kell egy másik világot építeni, először önmagunkban, majd kinek-kinek a maga helyén. Tavasz van, olyan magokat ültessünk, amelyek a ter­mését is szeretni fogják. A szerző Hernádszentandrás polgármestere, a Mindenki Magyar­­országa Mozgalom elnökségi tagja Partnerség helyett támadás az önkormányzatok ellen 2020. április 10-16. | Magyar Hang Magyar Hang: ioo K edves Olvasónk, ez a lap, amelyet a ke­zében tart, bizony immár a századik Magyar Hang. Ami egyben azt is jelen­ti, hogy kis híján kétéves a hetilap, je­len körülmények között ez nem kis teljesítmény. Az induláskor legalábbis nagyon kevesek hitték, hogy sikerülhet, de erről már sokszor meséltünk. Azt viszont még mi sem hihettük, hogy két év után épp egy vírus okozta járvánnyal kell meg­­küzdenünk mindannyiunknak. Bajban ismerszik meg a jó barát - tartja a mondás, amelyet az elmúlt évek ismeretében nyugodtan ki­fordíthatunk úgy, hogy rendkívüli időkben ismerszik meg a hitvány ember is. (Tud­nék erre rövidebb szót is...) Ehhez még különle­ges jogrend sem kell, most kénytelen-kelletlen mégis ezt kaptuk a koronavírussal a nyakunkba. Sajnos megerősítést nyert - olyan nagyon nem is csodálkozunk rajta, de így is sokkoló -, hogy a hatalmat gyakorlók és holdudvaruk ebben a helyzetben teljesen gátlástalan. Tudják persze, hol van a fal, amelyen nem törnek át egyből, de mindig belemarnak kicsit a vakolatba, sőt, most már a téglákat bontogatják. Amit most tesznek - már csak az említett kü­lönleges jogrend miatt is -, a korábbitól eltérő megítélés alá kell essen. Ami a nyilvánosságot illeti: ami eddig hőbörgés volt, és teljes informá­ciós-hirdetési blokád a részükről, az ma totális­­ támadás és börtönnel fenyegetés. Sajnos ma­nipulációik, hazugságaik méregként terjednek a társadalom szövetében. Korábban azt mond­tuk: az orbáni propaganda virtuális világot épít; nos, ez a szerkezet mostanra készen áll, és ma­gyar emberek millióit tartja fogva. Ennek lebon­tásáért küzdeni az egyik legfőbb és legnemesebb feladat ma a hazában! Nem túlzunk, ha azt állítjuk, a mindenféle politikai vagy gazdasági elttől független Magyar Hangnál jobban egyetlen orgánumot sem gyűlöl a hatalom, szinte több támadást kapunk (és ál­lunk) mi egyedül, mint a kritikus sajtó többi része egybevéve. Soha egyetlen esetben nem találtak valódi fogást rajtunk, hiszen nincs is, hiteles­ségünket nem tudták kikezdeni. Most az elké­pesztően aljas hazugságokkal való egész pályás letámadást választották. Igaza van azoknak, akik szerint ez civilizációs kérdés: egy valódi polgári társadalmat építő és vezető hatalom nem akarna korlátlan felhatalmazást, és nem akarná túlereje tudatában egészen nemtelen eszközökkel elhall­gattatni kritikusait. De amibe nem halunk bele, az megerősít, mi ebben a hitben folytatjuk a munkát. Tartsanak velünk, és vigyázzunk egymásra! György Zsombor

Next