Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)
2020-06-12 / 24. szám
18 MAGAZIN • INTERJÚ „Túléltük, de tönkrementünk” Pethő Tibor A külső szemlélő számára sokszor tűnik úgy: a református egyház kifejezetten politizáló egyház, amelynek vezetősége nyíltan letette a garast egy politikai irányzat, a jelenlegi kormányerő mellett. Hogy az egyház konkrét közéleti kérdésekben megnyilvánul, az természetes, elvitathatatlan joga. A kérdés, hogyan teszi. Számomra az a mértékadó, amit Jézus mond az evangéliumban: „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem”. Amire tehát az egyház igent mond, amellett álljon ki, amire nemet, az ellen pedig küzdjön. A baj abból adódik, ha az egyház vezetői úgy gondolják, hogy közéleti-társadalmi kérdésekben mindenre igent vagy mindenre nemet kell mondaniuk. Kétségtelen, hogy jelenleg az igenek uralkodnak. Ehhez pedig sajnos akaratlanul is az az üzenet társul, hogy bármi történik az országban, az megkérdőjelezhetetlen. Amit magunk körül látunk, az a világok legjobbika, nincs joga tehát senkinek kételkednie, bírálnia. Mintha az a megjegyzés visszhangozna az igenek nyomában, amit jómagam is hallhattam egy magyar politikus szájából az egyházi vezetőkkel való találkozás alkalmával: „kritikára nincs szükségem, csak támogatásra”. Úgy tűnik persze, hogy a kritikának amúgy is egyre kevésbé van létjogosultsága. Az értelmes párbeszéd lassanként kiveszik nemcsak a magyar belpolitikából, de az egyházi közéletből is. - Mondana példát az utóbbira? - Amikor a járvány idején lehetetlenné váltak az istentiszteletek, és közeledett húsvét ünnepe, felvetődött a kérdés: lehet-e „online úrvacsorát” venni. Egy debreceni professzor kollégám kifejtette teológiai véleményét, fel is került az egyház hivatalos oldalára. Három óra múlva levették, kisvártatva viszont megjelent ott a zsinat lelkészi elnökének egy meglehetősen legorombító válasza. Ezzel pedig a vita lehetősége is megszűnt. Apró dolog, de nem lehet szó nélkül hagyni. Tudomásul kell vennünk, hogy a teológiának fontos kritikai funkciója van az egyházon belül, az egyháznak pedig hasonló kritikai feladata az őt körülvevő társadalomban. - A külső szemlélő azt tapasztalhatja: a legtöbb egyház, köztük a református is hallgat fontos morális ügyekben. Például a menekültkérdésben. Mi az oka a hallgatásnak? - Nem tudom. Én is sokszor feltettem a kérdést. Választ nem kaptam rá. Az 1567-es, Méliusz Juhász Péter püspök vezetésével Hogyan politizáljon az egyház? Hol az állammal való együttműködés határa? Miért veszít teret a keresztyénség? Többek között erről beszélgettünk Bölcskei Gusztávval, a Magyarországi Református Egyház zsinatának nyugalmazott püspök-elnökével ülésező debreceni alkotmányozó zsinat, amelytől a hazai református egyház létezését számítjuk, a Bibliára utalva nagyon keményen fogalmaz: ha az egyház nem szólal meg, akkor nem vagyunk mások, mint néma ebek. Néhány éve rektori évnyitó beszédemben úgy fogalmaztam: nem szeretném, ha a református egyház az igét hallgató egyházból hallgatag és hallgató egyházzá válna. Vannak pozitív példák persze, a mi gyülekezetünk is jelentős segítséget nyújtott a hajdani debreceni menekülttábor lakóinak, nemcsak bejártunk, de a keresztyének eljöttek hozzánk istentiszteletre is. Hallgatni nem szabad, vállalni kell a kifejezetten kényelmetlen dolgok kimondását. Mert olyan nyilván nem létezik, hogy egy politikai erő mindig mindenben tévedhetetlen. A tévedhetetlenség gondolata a református egyház alapfelfogásától amúgy is távol áll. A politika iránti egyházi felelősség egyébként Karl Barth szerint ott kezdődik, hogy imádkozunk a politikusokért. Nem udvariasságból, hanem mert nagyon is rászorulnak. - Mennyire sérül az egyház szabadsága saját hibájából, és mennyiben külső hatás következtében? - Jó kérdés. Krisztus után 325- ben hívja össze Nagy Konstantin császár az első egyetemes zsinatot Níceába. Mindössze 12 esztendő választja el a pillanatot a milánói ediktumtól, a keresztyén szabad vallásgyakorlás engedélyezésétől. Nem sokkal előbb még üldözték Krisztus követőit, feltehetően a zsinatra siető egyházi vezetők közül nem egy szenvedte el a római hatóságok zaklatásait. Most pedig ugyanannak a birodalomnak a tisztviselője segíti be a díszes gyaloghintóba ugyanazt a püspököt. A szituáció óriási kísértést hordoz magában. Hiszen ha választani kell, az elnyomás helyett mindannyian szívesebben döntünk az együttműködés, a barátkozás mellett. A jelenre fordítva a szót: láthatjuk, hogy korábban nem tapasztalt módon nyújt az állam anyagi támogatást az egyháznak, olyan hatalmas összegekkel, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. Természetes emberi reakció, hogy ebben a helyzetben a barátkozást választjuk. A nagy kérdés az, hogy hol az elvi alapú együttműködés határa? Valódi partnerségről van-e szó, vagy részben önkéntes alárendelődésről? Érdemes megvizsgálni a szavak, szófordulatok, kifejezések mögöttes tartalmát is: szlogenek-e csupán, vagy húzódik mögöttük netán tényleges tartalom. Mit jelent például az a kifejezés, hogy „a történelmi egyházak stratégiai partnereink”? - Mit jelent? - Nem tudom. Igaz, mostanában már nem is nagyon használják. Sajnos a mai vitágban a rövid lejáratú kifejezések divatosak, amelyek gyorsan elkopnak, és aztán a kutya se beszél róluk. Nyilván többen emlékszünk különböző korszakok felkapott szlogenjeire. Ilyen például a ,,polgár”, a „polgári Magyarország”. Eltűnt. Helyette jött az „illiberális demokrácia”, amelyet leváltott a „keresztény szabadság”. Az utóbbihoz mit szól lelkipásztorként, a teológia tanáraként? - Amikor annak idején arról folyt a vita a parlamentben, hogy belekerüljön-e Isten neve az alkotmány preambulumába, akkor minket, egyházi vezetőket is megkérdeztek. Azt mondtam: legyen, de egy feltétellel. Ha utána magában az alaptörvény szövegében is lesz tartalmi következménye. Ha csupán hivatkozási alap, akkor „zengő érc vagy pengő cimbalom” marad. Szép, ám üres fordulat, amelyről a Tízparancsolat szavai juthatnak eszünkbe: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét.” Ugyanez áll a „keresztény szabadság” kifejezésre is. Meg kell vizsgálnia mind az államnak, mind az egyháznak, hol vannak azok a határok, amelyeket kölcsönösen nem léphetünk át. Ezek megtartására nagyon kellene ügyelnünk. A határok elmosódására utalhat az egyre gyakoribb híresztelés, amely arról szól, hogy a református egyház őszi tisztújításán jó eséllyel püspökké választhatnak egy volt fideszes lelkész-minisztert, Balog Zoltánt. A hazai egyháztörténelem nehezebb időszakaiban többször előfordult, hogy valaki magas állami szolgálatból jutott fontos egyházi posztra. Gondolhatunk akár Péter Jánosra, aki Tildy Zoltán köztársasági elnök titkára volt, úgy lett a Tiszántúl püspöke, majd a hatvanas évek elejétől a Magyar Népköztársaság külügyminisztere. Eszünkbe juthat Bereczky Albert is, aki a koalíciós idők államtitkárából vált Ravasz László dunamelléki püspök utódjává. A jelenlegi helyzet meglehetősen furcsa. Tudni kell, hogy a református egyház legfőbb törvényhozó és irányító testülete a zsinat, amelynek hat évre választott tagjai vannak, köztük a püspökök, a püspök-elnök és a világi vezetők. A zsinati iroda élére nemrégiben olyan zsinati tanácsos került, aki hosszabb időn át a volt miniszter-lelkész előszobájában ült beosztottként. Balog Zoltánt egy idő óta valóban leendő püspökként emlegetik, megválasztásának elősegítésére a zsinat törvényt is módosított. Hangsúlyozom: mindez nem személyi, hanem elvi kérdés. Kifejezetten károsnak tartom, ha egy egyházi vezető megválasztásánál olyan szempontok dominálnak, hogy az illető mennyire van bizalmas kapcsolatban a kormányzattal. Ez az egyház gyengeségének jele, azt üzeni, hogy az önállóságából, a szabadságából nagyon fontos részt kíván feladni. - Három évtizede, a rendszerváltás idején feltehetően más elképzelések éltek a reformátusokban is a kommunizmus utáni korszakról. Túl a reményeken, a csalódásokon miben lettek „okosabbak”? . - A magukat makacsul tartó egyházi mítoszok közé tartozik, hogy mi már előre tudtuk a kommunizmus bukását. Szó sem volt erről. Meglepetésként ért minket, mint ahogy a társadalom legnagyobb részét is. Ugyanúgy nem hittük el, mint a Péter apostol kiszabadulásáért imádkozó gyülekezet a tényt, hogy Péter valóban kiszabadult. Nagyon találónak érzem Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát megfogalmazását is: túléltük, de tönkrementünk. Az egyházak hatalmas bizalmi tőkével indultak el útjukon az új világban. Olyan elvárások voltak azonban velünk szemben, amelyeknek nem tudtunk megfelelni. Az egyház ugyanis tényleg tönkrement nemcsak infrastruktúrájában, de a korábbi kontraszelekció miatt személyi állományában is. Szerencsétlen megoldásnak tartottam, hogy az egyházi iskolák visszaadása egybeesett a kárpótlással. 2020. JÚNIUS 12-18. Magyar Hang