Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)

2020-06-19 / 25. szám

30 MAGAZIN • TÁRCA Benedek Szabolcs V­an Prágában egy kedvenc helyem. Tudom, most többen fölhördülnek, mondván, ugyan kinek nincs. Ez azonban nem egy söröző­, netán azon belül egy bizonyos asz­tal, ahova a pincérek számolatla­­nul hordják a korsókat. Nem is egy antikvitás, avagy egy kevesek által ismert késő gótikus templom, ne­tán barokk szobortalapzat. Hanem egy földnyelv a Kisoldalon, ahon­nét pazar kilátás nyílik az Óvá­rosra és a Károly hídra. Nagyjából úgy, ahogyan az az illusztrációként szolgáló fotón is látható. A képet két és fél évtizeddel ezelőtt készítettem, patetikusan mondva azóta vár megjelenésre. Azt hiszem, ma már bajosan tud­nék ilyet fotózni. A földnyelvet az­óta sokan fölfedezték. Legutóbbi prágai útjaim idején nem is men­tem oda. Láttam a Károly hídról, mennyien állnak ott, a Moldva partján, és a város valóban felsé­ges látványában próbálnak gyö­nyörködni. Már amennyire erre egymástól képesek. Sokáig én sem tudtam figyelni őket, elso­dort a Károly hídon hömpölygő tömeg. A fotó tehát, mondhatni, archív, a szöveg első mondatát is múlt időbe kéne tenni: „Volt Prá­gában egy kedvenc helyem.” Több mint két évtizeddel ezelőtt. Azóta nemigen jártam arra, visszatartott, még inkább elriasztott az egymás sarkára hágó harsány turistahad. A kifejezést, hogy Arany Prága, több mint három és fél évtized­del ezelőtt hallottam először, egy Csehszlovákiába tartó társasút első perceiben, egy, a kirándulóbuszok hagyományos piros-fehér színeire festett Ikarus fedélzetén. Alighogy nekilódultunk, az idegenvezető máris nekilátott mikrofonnal a ke­zében a reánk váró szépségeket ecsetelni, és miközben áthalad­tunk a Petőfi hídon, az elénk táruló látvány nyomán nem feledkezett el mindehhez hozzátenni, hogy igaz, hogy Arany Prága, de egyébként Budapest, Budapest, te csodás. Arany Prágából akkor amúgy végül jószerivel semmit nem láttam, le­csapott a társas utak egyik végzete, a csúszás a programban, és a má­sik is, amikor valaki eltéved, nem jelenik meg a megbeszélt találka­helyen, és mire megtalálják, már menni is kell tovább. Prága fölfedezése számomra így majdnem tíz évvel későbbre ju­tott. Akkor ültem föl először a ké­sőbb számtalanszor ismerősként köszöntött Pannónia Expresszre. Indulás este a Keleti pályaudvar­ról, érkezés hajnalban a Hlávni nádrazbra. Útközben meg lehetett csodálni a kivilágított Pozsonyt és Brünnt, sőt a vonat néhány évig megállt a megszokhatatlan cseh­szlovák határon. A vagonokat át­lengte a kelet-európai vasúti sze­relvények jellegzetes, fémes-zsíros ételszaga. Igen, kelet-európait ír­tam, noha a csehek talán tiltakoz­nának ellene, ők inkább közép-eu­rópainak mondják magukat, két szláv és két germán szomszéd kö­zött. Ennek ellenére, amikor első, Prágában töltött éjszakámon, egy külvárosi diákszállón órákra el­ment az áram, a recepciós hölgy emígyen hűtötte le izgatottan há­borgó kérdéseinket: „Welcome to Eastern Europe”. Mintha nem tud­ta volna, hogy mi is onnan jövünk. Prága akkor még kétségkívül kelet-európaibb volt, és többet is őrzött eredeti, bohémos romanti­kájából. Az Orlojtól tülekedés nél­kül el lehetett jutni a Károly hídig, az Aranyművesek utcájába ingyen be lehetett menni, Husz János szob­ra előtt koccanás nélkül lehetett ugrálni a macskaköveken, Löw rabbi sírjánál el lehetett időzni egy kicsit anélkül, hogy elsodornának, a Vencel tér körüli mellékutcák ön­­kiszolgáló éttermeiben pedig olcsó volt a knédli és a sült hús éppúgy, mint a kocsmák ragacsos asztal­lapjairól felhörpintett sör. Kafka akkor még nem pólókról nézett vissza melankolikusan, hanem olybá tűnt, mintha görnyedt alakja bármikor feltűnhetne valamelyik belvárosi utcasarkon, a középkor­ból itt maradt cégérek alatt. Az eredeti képmás is megvolt a Károly hídtól délre eső John Lennon-fa­­lon, és a Szent Vitus-székesegyház harcias vízköpőit sem takarták el az egymáson hullámzó és folyton összekeveredő turistacsoportok lemondóan elszánt idegenvezető­inek színes esernyői. Mick Jagger hatvanadik szüle­tésnapjának másnapján a Rolling Stones Prágában lépett fel. A kon­certet a Hradzsin mögött tartották, egy réten, és félő volt, hogy elmos­sa a városra lecsapó nyári vihar. Aztán másfél óra várakozást köve­tően - amely alatt hol letakarták, hol levették a nejlont a mikrofo­nokról és az erősítőkről - kijött Václav Havel, és beszélni kezdett. Csehül, úgyhogy mondhatnám, hogy nem értettem belőle sem­mit - két kifejezést viszont igen, Prága akkor még , kétségkívül kelet­­európaibb volt, és többet is őrzött eredeti, bohémos romantikájából amiből a beszéd lényegére követ­keztetni tudtam: svoboda (szabad­ság) és rock and roll. Néhány héttel ezelőtt, amikor az interneten be­lefutottam a járvány alatt készült prágai fotókba, ez jutott eszembe. Prága terei és utcái üresek voltak, lehetett látni a házakat, a beugró­kat, a kapualjakat, amitől óhatat­lanul is kicsit fiatalabbnak éreztem magam. Döbbenetes, hogy egy ha­lálos pandémia árán kell viszont­látnunk régmúlt világunkat, ahova pedig szívünk mélyén vágytunk mindig is. Valahogy úgy, ahogyan én is annak a földnyelvnek a sza­badságára ott, a prágai Kisoldalon, a Károly híd fölött és a Hradzsin alatt, szemben azzal a látvánnyal, amely mindnyájunké lehet, ha nem tülekedünk annyit érte. AZ ÉN HANGOM MÉLYEBB Látkép hattyúkkal, híddal, folyóval Gazda Albert A középkori ember letérdelt, mert áhítatot érzett, a barokk ember letérdel, hogy áhítatot érezzen. A posztliberális ember min­denkit letérdeltet maga körül, akit csak bír, és azt hiszi, hogy ez így maga a tőrőlmet­­szett áhítat. Állva maradni, úgy mondják, nem szabad. Silence is violence. Ellenünk van, aki nincs velünk. A első mondat idézet. Szerb Antal világ­irodalom-történetét fogyasztom lelkesen, abból van. Habzsolom a könyvet, mint egy Rejtő Jenő-kalandregényt, élvezem min­den szavát. Csodálatos, ahogyan ír, aho­gyan gondolkodik, tisztán, okosan, gazda­gon. Mindent el akarok olvasni, amiről azt mondja, hogy jó. Kár, hogy ez lehetetlen, ám szerencse, hogy nem vagyok telhetet­len. Elmúlt ez az utóbbi időben. Ki gondol­ta volna: az ember változik. Az ökör marad csak ugyanolyan. Hatvannyolcat például annak idején sze­rettem. Nem a csehszlovákot. Arról mi nem tudtunk szinte semmit. Nem volt benne az újságokban és a könyvekben. A Nyugat hat­vannyolca viszont benne volt mindenben. Az újságokban, a könyvekben, a filmekben, a zenében. Illeszkedett a narratívába. El le­hetett mesélni: elegük volt az okos fiatalok­nak ott akkor a szisztémából, a konvenciók­ból, az apáik elveiből, a mindennapi jólétből. Nem karriert, helyette szabadságot, egyen­lőséget, testvériséget akartak mindenkinek. Jogokat és esélyeket. Fehéren, feketén, szí­nesen. Vonzóan-izgalmasan lehetett meg­mutatni mellé Párizst és Amerikát. Sztá­rokként ábrázolni Daniel Cohn-Bendit-t, Rudi Dutschkét, Martin Luther Kinget, Ernesto Che Guevarát. Azt, ahogy ereje teljében tetőzik az ifjúsági probléma. Nyár felé. És a további szóba jöhető évszakokban. Mindez másfél évtizeddel az események után ért utol engem. Keresgéltem éppen magamnak a hősöket. Kissé tanácstalanul. Azért az jó­­ nekem­­, hogy csak kevesek­ről derülhetett ki később: az ifjú lázadók nem képesek színvonalasan öregedni. Miként eszméik nagyobb része sem bi­zonyult alkalmasnak arra, hogy szép ma­radjon. Ha valaha is az volt egyáltalán. Nézem ezt az új hatvannyolcat, ami zaj­lik ugyanazoknak a nagyvárosoknak az ut­cáin. Nem vagyok ökör. Tehát nem győzök csodálkozni, hogy milyen hamis. Igaz, jelen idő van, a perspektíva torzít, a távolság és a média tükre dettó. De nem találok a moz­galomban semmi rokonszenveset. Az van, hogy csalnak. Nem azért, mert az esemé­nyek hullámait gerjesztő nulladik esemény általános olvasata eleve konstruált. Nem azért, mert sehol sincs az új Martin Luther King. Nem azért, mert undorít a kontex­tusok figyelmen kívül hagyása. Nem azért, mert sajnálom a szobrokat. Nem azért, mert kirekesztő a térdeltetős ideológia. Inkább a legnagyobb hazugság nyilván­való mivolta miatt. Hiszen ebben a hábo­rúban is fehérek harcolnak fehérek ellen. A BLM csupán eszköz. Most az van kéz­nél, furkósbotnak megfelel, jó vele hado­nászni, csapkodni. Azt ugyan nem hiszem, hogy az egész csupán az amerikai választási kampány része, de azt sem, hogy új világ­rend születik e fényes szellős pillanatok­ban a szemünk előtt. Dehogy. Előbb-utóbb mindenki lenyugszik, és hazamegy pihen­ni. Hatvannyolc után is így volt, most sem folytatódhat másként. Pedig mekkora áb­rándok vannak. Magyar nyelvű újságból idézem: a rendszerszintű rasszizmus ellen csak úgy léphetünk fel hatékonyan, ha egy­úttal a kapitalizmust is megdöntjük! Oda ne rohanjak. Csoda, hogy nem érzek áhítatot? Bár végül is érzek, például akkor, amikor Szerb Antalt olvasok. Olvassanak mindennap! Hatvannyolc 2020. június 19-25. | Magyar Hang Pethő A nap persze akkorát bu­kott, mint Rottenbiller a köbön, de aztán jött az MMS - írta az egykori Népszabadságban Uj Péter. Én pe­dig egy barátomtól ezt hallottam gyakran egyetemi éveim alatt: bukott, mint Rottenbiller fényko­rában. Rottenbiller eme fiaskó­járól megemlékezik a Debreceni Egyetem szlengszótára is. Abban a „megdőlt, mint Rottenbiller” kitétel szerepel, magyarázatként hozzáfűzik, hogy „Rottenbiller Lipót (1806-1870), ügyvéd, az 1848-as forradalomban a Közcsendi Bi­zottmány elnöke, Pest főpolgár­mestere. A forradalom bukása után hivatalából eltávolították, de 1865- től ismét megválasztották. Köze a fenti szlengkifejezéshez isme­retlen”. Valóban, a polgármester hivatalból való eltávolítása 1849- ben nem szólhatott akkorát, hogy a nép ajkára vegye az esetet. Más magyarázat szerint Rottenbiller Lipót nagy kártyás volt, parti köz­ben pedig sok pénzt bukott egy alkalommal. Ugyan már! Ki volt ott?! Ki látta ezt a bukást? Vagy megszellőztették volna másnap a lapok? Szó sincs róla. Kártyán ve­szíteni mindennapos dolog, mi­ért éppen a polgármester keltene efféléves feltűnést? (Miért nem Jó­kai vagy Tisza Kálmán?) Ha másik Rottenbillert ke­resünk, talán tovább juthatunk. Rottenbiller János bicikliversenyző (népszerű nevén Sigi), az 1890- es évek nagy reménysége veretlen hírében állt. 1895 szeptemberében a Hunnia bicikliklub nemzetközi kerékpárversenyén az ügetőpályán azonban csúnyát bukott. Wiegand Rezső több versenyszámban is a második helyre szorította Rotten­billert. Ő azonban megsértődött, nem fogadta el a második díjat. Talán itt, a sértődésben lelhetjük meg a titok nyitját. A kárörven­­désből hamar szólásmondás lett a rasszok körében a fénykorában lévő Rottenbiller bukásáról (a köbön). ÖSZLENG Rottenbiller

Next