Magyar Hang, 2020. június (3. évfolyam, 23-26. szám)
2020-06-19 / 25. szám
30 MAGAZIN • TÁRCA Benedek Szabolcs Van Prágában egy kedvenc helyem. Tudom, most többen fölhördülnek, mondván, ugyan kinek nincs. Ez azonban nem egy söröző, netán azon belül egy bizonyos asztal, ahova a pincérek számolatlanul hordják a korsókat. Nem is egy antikvitás, avagy egy kevesek által ismert késő gótikus templom, netán barokk szobortalapzat. Hanem egy földnyelv a Kisoldalon, ahonnét pazar kilátás nyílik az Óvárosra és a Károly hídra. Nagyjából úgy, ahogyan az az illusztrációként szolgáló fotón is látható. A képet két és fél évtizeddel ezelőtt készítettem, patetikusan mondva azóta vár megjelenésre. Azt hiszem, ma már bajosan tudnék ilyet fotózni. A földnyelvet azóta sokan fölfedezték. Legutóbbi prágai útjaim idején nem is mentem oda. Láttam a Károly hídról, mennyien állnak ott, a Moldva partján, és a város valóban felséges látványában próbálnak gyönyörködni. Már amennyire erre egymástól képesek. Sokáig én sem tudtam figyelni őket, elsodort a Károly hídon hömpölygő tömeg. A fotó tehát, mondhatni, archív, a szöveg első mondatát is múlt időbe kéne tenni: „Volt Prágában egy kedvenc helyem.” Több mint két évtizeddel ezelőtt. Azóta nemigen jártam arra, visszatartott, még inkább elriasztott az egymás sarkára hágó harsány turistahad. A kifejezést, hogy Arany Prága, több mint három és fél évtizeddel ezelőtt hallottam először, egy Csehszlovákiába tartó társasút első perceiben, egy, a kirándulóbuszok hagyományos piros-fehér színeire festett Ikarus fedélzetén. Alighogy nekilódultunk, az idegenvezető máris nekilátott mikrofonnal a kezében a reánk váró szépségeket ecsetelni, és miközben áthaladtunk a Petőfi hídon, az elénk táruló látvány nyomán nem feledkezett el mindehhez hozzátenni, hogy igaz, hogy Arany Prága, de egyébként Budapest, Budapest, te csodás. Arany Prágából akkor amúgy végül jószerivel semmit nem láttam, lecsapott a társas utak egyik végzete, a csúszás a programban, és a másik is, amikor valaki eltéved, nem jelenik meg a megbeszélt találkahelyen, és mire megtalálják, már menni is kell tovább. Prága fölfedezése számomra így majdnem tíz évvel későbbre jutott. Akkor ültem föl először a később számtalanszor ismerősként köszöntött Pannónia Expresszre. Indulás este a Keleti pályaudvarról, érkezés hajnalban a Hlávni nádrazbra. Útközben meg lehetett csodálni a kivilágított Pozsonyt és Brünnt, sőt a vonat néhány évig megállt a megszokhatatlan csehszlovák határon. A vagonokat átlengte a kelet-európai vasúti szerelvények jellegzetes, fémes-zsíros ételszaga. Igen, kelet-európait írtam, noha a csehek talán tiltakoznának ellene, ők inkább közép-európainak mondják magukat, két szláv és két germán szomszéd között. Ennek ellenére, amikor első, Prágában töltött éjszakámon, egy külvárosi diákszállón órákra elment az áram, a recepciós hölgy emígyen hűtötte le izgatottan háborgó kérdéseinket: „Welcome to Eastern Europe”. Mintha nem tudta volna, hogy mi is onnan jövünk. Prága akkor még kétségkívül kelet-európaibb volt, és többet is őrzött eredeti, bohémos romantikájából. Az Orlojtól tülekedés nélkül el lehetett jutni a Károly hídig, az Aranyművesek utcájába ingyen be lehetett menni, Husz János szobra előtt koccanás nélkül lehetett ugrálni a macskaköveken, Löw rabbi sírjánál el lehetett időzni egy kicsit anélkül, hogy elsodornának, a Vencel tér körüli mellékutcák önkiszolgáló éttermeiben pedig olcsó volt a knédli és a sült hús éppúgy, mint a kocsmák ragacsos asztallapjairól felhörpintett sör. Kafka akkor még nem pólókról nézett vissza melankolikusan, hanem olybá tűnt, mintha görnyedt alakja bármikor feltűnhetne valamelyik belvárosi utcasarkon, a középkorból itt maradt cégérek alatt. Az eredeti képmás is megvolt a Károly hídtól délre eső John Lennon-falon, és a Szent Vitus-székesegyház harcias vízköpőit sem takarták el az egymáson hullámzó és folyton összekeveredő turistacsoportok lemondóan elszánt idegenvezetőinek színes esernyői. Mick Jagger hatvanadik születésnapjának másnapján a Rolling Stones Prágában lépett fel. A koncertet a Hradzsin mögött tartották, egy réten, és félő volt, hogy elmossa a városra lecsapó nyári vihar. Aztán másfél óra várakozást követően - amely alatt hol letakarták, hol levették a nejlont a mikrofonokról és az erősítőkről - kijött Václav Havel, és beszélni kezdett. Csehül, úgyhogy mondhatnám, hogy nem értettem belőle semmit - két kifejezést viszont igen, Prága akkor még , kétségkívül keleteurópaibb volt, és többet is őrzött eredeti, bohémos romantikájából amiből a beszéd lényegére következtetni tudtam: svoboda (szabadság) és rock and roll. Néhány héttel ezelőtt, amikor az interneten belefutottam a járvány alatt készült prágai fotókba, ez jutott eszembe. Prága terei és utcái üresek voltak, lehetett látni a házakat, a beugrókat, a kapualjakat, amitől óhatatlanul is kicsit fiatalabbnak éreztem magam. Döbbenetes, hogy egy halálos pandémia árán kell viszontlátnunk régmúlt világunkat, ahova pedig szívünk mélyén vágytunk mindig is. Valahogy úgy, ahogyan én is annak a földnyelvnek a szabadságára ott, a prágai Kisoldalon, a Károly híd fölött és a Hradzsin alatt, szemben azzal a látvánnyal, amely mindnyájunké lehet, ha nem tülekedünk annyit érte. AZ ÉN HANGOM MÉLYEBB Látkép hattyúkkal, híddal, folyóval Gazda Albert A középkori ember letérdelt, mert áhítatot érzett, a barokk ember letérdel, hogy áhítatot érezzen. A posztliberális ember mindenkit letérdeltet maga körül, akit csak bír, és azt hiszi, hogy ez így maga a tőrőlmetszett áhítat. Állva maradni, úgy mondják, nem szabad. Silence is violence. Ellenünk van, aki nincs velünk. A első mondat idézet. Szerb Antal világirodalom-történetét fogyasztom lelkesen, abból van. Habzsolom a könyvet, mint egy Rejtő Jenő-kalandregényt, élvezem minden szavát. Csodálatos, ahogyan ír, ahogyan gondolkodik, tisztán, okosan, gazdagon. Mindent el akarok olvasni, amiről azt mondja, hogy jó. Kár, hogy ez lehetetlen, ám szerencse, hogy nem vagyok telhetetlen. Elmúlt ez az utóbbi időben. Ki gondolta volna: az ember változik. Az ökör marad csak ugyanolyan. Hatvannyolcat például annak idején szerettem. Nem a csehszlovákot. Arról mi nem tudtunk szinte semmit. Nem volt benne az újságokban és a könyvekben. A Nyugat hatvannyolca viszont benne volt mindenben. Az újságokban, a könyvekben, a filmekben, a zenében. Illeszkedett a narratívába. El lehetett mesélni: elegük volt az okos fiataloknak ott akkor a szisztémából, a konvenciókból, az apáik elveiből, a mindennapi jólétből. Nem karriert, helyette szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akartak mindenkinek. Jogokat és esélyeket. Fehéren, feketén, színesen. Vonzóan-izgalmasan lehetett megmutatni mellé Párizst és Amerikát. Sztárokként ábrázolni Daniel Cohn-Bendit-t, Rudi Dutschkét, Martin Luther Kinget, Ernesto Che Guevarát. Azt, ahogy ereje teljében tetőzik az ifjúsági probléma. Nyár felé. És a további szóba jöhető évszakokban. Mindez másfél évtizeddel az események után ért utol engem. Keresgéltem éppen magamnak a hősöket. Kissé tanácstalanul. Azért az jó nekem, hogy csak kevesekről derülhetett ki később: az ifjú lázadók nem képesek színvonalasan öregedni. Miként eszméik nagyobb része sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy szép maradjon. Ha valaha is az volt egyáltalán. Nézem ezt az új hatvannyolcat, ami zajlik ugyanazoknak a nagyvárosoknak az utcáin. Nem vagyok ökör. Tehát nem győzök csodálkozni, hogy milyen hamis. Igaz, jelen idő van, a perspektíva torzít, a távolság és a média tükre dettó. De nem találok a mozgalomban semmi rokonszenveset. Az van, hogy csalnak. Nem azért, mert az események hullámait gerjesztő nulladik esemény általános olvasata eleve konstruált. Nem azért, mert sehol sincs az új Martin Luther King. Nem azért, mert undorít a kontextusok figyelmen kívül hagyása. Nem azért, mert sajnálom a szobrokat. Nem azért, mert kirekesztő a térdeltetős ideológia. Inkább a legnagyobb hazugság nyilvánvaló mivolta miatt. Hiszen ebben a háborúban is fehérek harcolnak fehérek ellen. A BLM csupán eszköz. Most az van kéznél, furkósbotnak megfelel, jó vele hadonászni, csapkodni. Azt ugyan nem hiszem, hogy az egész csupán az amerikai választási kampány része, de azt sem, hogy új világrend születik e fényes szellős pillanatokban a szemünk előtt. Dehogy. Előbb-utóbb mindenki lenyugszik, és hazamegy pihenni. Hatvannyolc után is így volt, most sem folytatódhat másként. Pedig mekkora ábrándok vannak. Magyar nyelvű újságból idézem: a rendszerszintű rasszizmus ellen csak úgy léphetünk fel hatékonyan, ha egyúttal a kapitalizmust is megdöntjük! Oda ne rohanjak. Csoda, hogy nem érzek áhítatot? Bár végül is érzek, például akkor, amikor Szerb Antalt olvasok. Olvassanak mindennap! Hatvannyolc 2020. június 19-25. | Magyar Hang Pethő A nap persze akkorát bukott, mint Rottenbiller a köbön, de aztán jött az MMS - írta az egykori Népszabadságban Uj Péter. Én pedig egy barátomtól ezt hallottam gyakran egyetemi éveim alatt: bukott, mint Rottenbiller fénykorában. Rottenbiller eme fiaskójáról megemlékezik a Debreceni Egyetem szlengszótára is. Abban a „megdőlt, mint Rottenbiller” kitétel szerepel, magyarázatként hozzáfűzik, hogy „Rottenbiller Lipót (1806-1870), ügyvéd, az 1848-as forradalomban a Közcsendi Bizottmány elnöke, Pest főpolgármestere. A forradalom bukása után hivatalából eltávolították, de 1865- től ismét megválasztották. Köze a fenti szlengkifejezéshez ismeretlen”. Valóban, a polgármester hivatalból való eltávolítása 1849- ben nem szólhatott akkorát, hogy a nép ajkára vegye az esetet. Más magyarázat szerint Rottenbiller Lipót nagy kártyás volt, parti közben pedig sok pénzt bukott egy alkalommal. Ugyan már! Ki volt ott?! Ki látta ezt a bukást? Vagy megszellőztették volna másnap a lapok? Szó sincs róla. Kártyán veszíteni mindennapos dolog, miért éppen a polgármester keltene efféléves feltűnést? (Miért nem Jókai vagy Tisza Kálmán?) Ha másik Rottenbillert keresünk, talán tovább juthatunk. Rottenbiller János bicikliversenyző (népszerű nevén Sigi), az 1890- es évek nagy reménysége veretlen hírében állt. 1895 szeptemberében a Hunnia bicikliklub nemzetközi kerékpárversenyén az ügetőpályán azonban csúnyát bukott. Wiegand Rezső több versenyszámban is a második helyre szorította Rottenbillert. Ő azonban megsértődött, nem fogadta el a második díjat. Talán itt, a sértődésben lelhetjük meg a titok nyitját. A kárörvendésből hamar szólásmondás lett a rasszok körében a fénykorában lévő Rottenbiller bukásáról (a köbön). ÖSZLENG Rottenbiller