Magyar Hang, 2023. január-április (6. évfolyam, 1-14. szám)

2023-03-17 / 11. szám

24 MAGAZIN 2023. MÁRCIUS 17-23. Magyar Hang Pethő Tibor I •Ö­n itt említett valami már­cius 15-ével kapcsolatos 6, vagy nem tudom én, hány ezer fölvonulót. Ma­gyarországon március 15-ét milli­ók ünnepelték. Erről a nyugati sajtó egy árva szót nem szólt. Egy alkal­milag összeverődött néhány ezres tömeg - azt fényképezték, arról írtak - fakadt ki Kádár János 1988 tavaszán az őt interjúvoló NBC-ri­­porternek, John McLaughlinnek. Az ország vezetője ha nem is beszélhetett róla a mikrofon előtt, nyilván tisztában volt vele - már csak az állambiztonsági jelentések­ből is­­, hogy szó sem volt alkalmi­lag összeverődött tüntetőkről. 1988. március 15-ére az ellenzék alaposan felkészült, alaposabban, mint bár­melyik korábbi ünnepre. Kádár azt is jól tudhatta, hogy a pesti forra­dalom emléknapja sohasem válha­tott semmilyen hatalom ünnepévé. A Horthy-korszakban éppúgy nem, mint a Rákosi-rendszerben, amikor a kurucos-rebellis hagyományból táplálkozó nacionalista propagan­da egyszerre igyekezett kisajátítani és elfeledtetni az ünnep legfonto­sabb üzenetét, miközben március 15-ét - felkészülve a nemkívána­tos esetekre - piros betűs nemzeti ünnepből egyszerű hétköznappá változtatta. A forradalom után ha­talomra kerülő Kádár kényszerű engedményként provizórikusan visszahelyezte ugyan jogaiba már­cius idusát, ám amint tehette, vis­­­szakozott. Negyvennyolc és ötven­hat között egyrészt túl sok volt az áthallás; így lett március 15-e felemás megoldásként munkanap a dolgozóknak, egyúttal szünnap a diákságnak. A megtűrt jeles napot a párt ifjúsági szervezete, a KISZ vette pártfogásába: a hatvanas évek végétől kitalálták a forradal­mi ifjúsági napokat, ami a szoci­alizmus felé vezető „történelmi fejlődésbe” illesztette be március 15-ét, amelyet a sorban március 21-e és április 4-e ünnepe követett. Ahogy nyolcvanhatban a tévéhíradó a maga fennkölt módján megfogal­mazta: „Történelmünk eredmé­nyeit eggyé fogjuk Negyvennyolc márciusát 1919-cel és 1945-tel, így válik folyamattá az a távoli tavasz, amely voltaképpen sohasem távo­lodik el.” Mindezek ellenére március 15-e megmaradt annak, ami valójában mindig is volt: az elnyomó hata­lommal szembeni felkiáltójelnek, a szabadság, a demokrácia napjá­nak Az első jelentősebb spontán tüntetés 1971-ben békés oszlatással ért véget. Egy évvel később már gumibotokat is bevetettek a több­­ezressé nőtt tömeg ellen, a hatósá­gok 88 embert előállítottak 1973- ban az addigiaknál is nagyobb megmozdulás után 444 embert vontak felelősségre. A tüntetések a nyolcvanas évek elején kaptak új lendületet, amikor a rendszer ha­nyatlása egyre látványosabbá vált. 1988-ra az ország gazdasági és politikai válságba jutott, a kialakult helyzet pedig az ellenzéket szerve­zettebbé tette. Tanulsággal szolgált számuk­ra a két évvel korábbi véres ese­ménysorozat is. 1986-ban a nem hivatalos tüntetéseket megdöb­bentően kemény rendőri fellépés kísérte. Tizenötödike reggelén ci­vil ruhás férfiak Eszter utcai laká­sa elől elrabolták a korábban hos­­­szú börtönnel büntetett s politikai okokból pszichiátrián „kezelt”, elektrosokkolt, injekciózott ismert ellenzékit, Pákh Tibort. Hamarosan megtörtént a második emberrablás is. Az Akadémia körüli utcákba érő tüntetők közül kiemelték a mun­kanélküli Nagy Jenő és szamizdat lapja, a Demokrata (természetesen nincs köze a ma megjelenő kor­mányújsághoz) számára pénzt és szolidaritási aláírásokat gyűjtő Dió­szegi Olga egyetemi hallgatót, majd egy Buda környéki tóhoz vitték, és azzal fenyegették, hogy belelövik. Este pedig a még mindig tüntetőket beszervezett KISZ-aktivisták köz­reműködésével a Lánchídra csalták, majd gumibottal véresre verték. A BM atrocitássorozata ráadá­sul Kádár kifejezett kívánsága el­lenére történt, aki néhány nappal az ünnep előtt, a pártvezetők és a miniszterek hét végi informális találkozóján felháborodottan sze­gezte az adminisztratív KB-tit­­kárnak a kérdést: „Csak nem akar kardlapoztatni?!” A pártfőtitkár a renitensek lehetőleg békés mód­szerekkel való „kezelését” kívánta, a megelőzést, akár a legveszélye­sebb ellenzékiek időleges begyűj­tésével. 1988-ban a rendőrök már ehhez az elváráshoz alkalmazkod­va léptek fel. A BM március eleji jelentései ki­tértek arra, hogy „a korábbiakhoz képest nehezebb operatív helyzetre kell felkészülni”, beszámoltak ar­ról, hogy a tervezett tüntetés út­vonala taktikus módon forgalmas utcákat érint (Váci utca, Vörösmar­ty tér, Bajcsy-Zsilinszky út), mert a szervezkedők célja, hogy a vár­ható nagy forgalom miatt „a menet ellen durván fellépni kellemetlen legyen”. A készülődést érzékelve az ál­lambiztonság fontosnak tartott Az államszocialista rendszer utolsó illegális március 15-ei tüntetését 35 évvel ezelőtt tar­tották Budapesten. A rendőrség ugyan előzetesen előállított el­lenzéki vezetőket, lefoglalt röpla­pokat és transzparenseket, de az eseményekbe nem avatkozott be. Az 1986-os véres attak, a lánchídi csata Kádár János utasítására nem ismétlődött meg. ta a „megelőző csapásmérést”. Március 8-án Demszky Gábornál, Gadó Györgynél, Bokros Péternél és Granátsch Péternél röplapokat fog­laltak le. (Többek között a Demok­rata 12 pontját, amely demokra­tikus szabadságjogokat, a szovjet csapatok kivonását, a közép-eu­rópai népekkel baráti együttmű­ködést a „későbbi konföderáció reményében”, a szegények védel­mét, szabad szakszervezeteket. Amikor át akartak kelni a Lánchídon, a rendőrség útjukat állta, és aki nem volt hajlandó távozni, azt gumibottal igyekeztek jobb belátásra bírni. Legalábbis a Szabad Európa Rádiót erről értesítették alternatív katonai szolgálat beve­zetését követelte többek között.) Tizennegyedikén Phillip Tibornál szintén röplapokat, szamizdat la­pokat és transzparenseket koboz­tak el, a két akció között pedig „fi­gyelmeztető jellegű” beszélgetést folytattak a szervezőkkel. A rendőrség igyekezett fel­mérni az általános hangulatot is. Ennek részeként - valószínűleg megbízást teljesítve - az 1983- tól működő, a belbiztonsággal és a katonai elhárítással is kapcso­latokat ápoló számítástechnikai magáncég, a Novotrade igazgató­ja „a Budapesti Húsipari Vállalat igazgató-helyettesétől telefonon a dolgozók március 15-ével kap­csolatos hangulatáról érdeklődött. A megnyugtató válasz után közölte: ő kirándulást szervez a Nyírségbe, hogy dolgozói március 15-én ne legyenek Pesten.” A megelőző akcióban nemcsak az ellenzéki röplapokat, újságo­kat, könyveket, a készülő transz­parenseket szedték össze. Tizen­ötödike hajnalán olyan prominens ellenzékieket is begyűjtöttek, mint Solt Ottilia, Demszky Gá­bor, Gadó György, Haraszti Miklós, Molnár Tamás, Nagy Jenő, Pálinkás Róbert és Rácz Sándor. Őket csak este, az események után engedték ki. Nem sikerült viszont lefoglalni minden transzparenst. Jakab Lajos közgazdász, az Áramlat szamiz­dat kiadó vezetője ugyanis Bartók Gyulával, az Égtájak között című szamizdat újság egyik szerkesz­tőjével szintén gyártott feliratokat (Egyesülési szabadságot!; Valódi reformokat!; Sajtószabadságot!), ám ez szerencsére nem jutott a hatóság tudomására. Mást nem vontak be a munkába. „Az előző évek rossz tapasztalatai alapján nagyon féltem a besúgóktól. Azt gondoltam, az a legjobb, ha mi­nél kevesebben tudunk a dolgok­ról. Végül különösebb vita nélkül megegyeztünk, és csak mi, ket­ten találtuk ki és csináltuk meg a transzparenseket.” A feliratokat a kabátjuk alatt vitték a Petőfi-szoborhoz (Jakab Lajos okulva a kor­ábbi előállítások­ból az éjszakát biztonsági okokból házon kívül töltötte). „Néhány jó ismerősünknek odaadtuk a felira­tokat, mert úgy nyilván biztonsá­gosabb volt, ha több helyen voltak. Aztán elindultunk a szokásos zász­lóbontással. És aztán a feliratok is megjelentek.” A transzparensek a fotók tanúsága szerint az egész tüntetést végigkísérték. FORRÁS: FORTEPAN/HODOSÁN RÓZA Kádár János állításával szemben nem csupán hatezer „összeverődött ember” vett részt a demonstráción. A tüntetőkhöz a szokásos, a Nem­zeti Múzeumnál tartott központi megemlékezés résztvevői közül is sokan csatlakoztak, az egyik ügy­nöki jelentés 15-20 ezres „kompakt tömeget” említ. A Petőfi-szobornál Kis János filozófus, az SZDSZ későbbi elnöke beszélt, többek között arról, hogy „száznegyven évvel ezelőtt ennek a városnak az ifjúsága az utcára vonult, mert sajtószabad­ságot akart, szólás- és gyülekezé­si szabadságot akart, állampolgári jogegyenlőséget, népképviseletet és felelős kormányt akart. Azóta sokat változott a világ, de ezekért a cé­lokért még mindig az utcára kell menni. Ezért mi most itt vagyunk.” A Kossuth téren Tamás Gáspár Mik­lós követelt új alkotmányt és sza­bad választásokat, kiállt az erdélyi magyarok jogai mellett.­­A Ceauses­­cu-rezsim egyre durvább, a nemze­tiségeket is súlyosan érintő elnyo­mása hamarosan az úgynevezett szisztematizálási programban csú­csosodott ki. Bukarest tervbe vette, hogy a „termőterületek növelése ér­dekében” több ezer falut lerombol, és ezzel a magyarság és még meg­maradt németség épített kulturális örökségét, hagyományos település­­területeit is elpusztítja.­ A Batthyány-örökmécsesnél a rendőri őrizet alatt álló Demszky Gábor beszédét felesége, Hodosán Róza olvasta fel, a Bem-szobornál pedig az ez alkalommal szaba­don hagyott Pákh Tibor követelte a szovjet csapatok kivonását. A Tamás Gáspár Miklós fel­szólítására este 7 körül ismét a Petőfi-szobornál gyülekező tö­meg előbb a Várba, onnan pedig a Bem-szoborhoz vonult. Amikor át akartak kelni a Lánchídon, a rend­őrség útjukat állta, és aki nem volt hajlandó távozni, azt gumibottal igyekeztek jobb belátásra bírni. Legalábbis a Szabad Európa Rá­diót erről értesítették. Jelentősebb incidens nem történhetett, annak ugyanis az állambiztonsági anya­gokban is nyoma maradt volna. Egy hónap elteltével a „Bódi Endre” fedőnevű ügynök a „Pa­­tacs” fedőnevű lakásban így fog­lalta össze a nap tanulságait Nyíri Béla rendőr főhadnagynak: „A tömeg a kb. 4-5 órás menetet és ácsorgást lelkesen viselte, [...] ítélőképessége is mindvégig a he­lyén volt. Jellemző példának nevez­te ismerősöm a jelenetet, amikor a tömegből valaki egy szovjet gye­rekeket szállító katonai busz olda­lát kezdte döngetni - leállították. Lehurrogtak egy önjelölt szónokot is, aki a Bem-szobornál nemzeti múltunk összes káros hagyomá­nyát felelevenítve csaholt [sic!].” Május végén a párt főtitká­ri posztján Grósz Károly váltot­ta Kádár Jánost. A kemény oldalát is bemutatni kívánó új vezető 1988. június 16-án, szakítva a korábbi direktívával jóváhagyta az erőszak alkalmazását, a szigorú fellépést. ◄ Tüntetők 1988. március 15-én a budapesti Margit hídon. „Alkalmilag összeverődött” tömeg?

Next