Magyar Hang, 2023. január-április (6. évfolyam, 1-14. szám)
2023-03-17 / 11. szám
24 MAGAZIN 2023. MÁRCIUS 17-23. Magyar Hang Pethő Tibor I •Ön itt említett valami március 15-ével kapcsolatos 6, vagy nem tudom én, hány ezer fölvonulót. Magyarországon március 15-ét milliók ünnepelték. Erről a nyugati sajtó egy árva szót nem szólt. Egy alkalmilag összeverődött néhány ezres tömeg - azt fényképezték, arról írtak - fakadt ki Kádár János 1988 tavaszán az őt interjúvoló NBC-riporternek, John McLaughlinnek. Az ország vezetője ha nem is beszélhetett róla a mikrofon előtt, nyilván tisztában volt vele - már csak az állambiztonsági jelentésekből is, hogy szó sem volt alkalmilag összeverődött tüntetőkről. 1988. március 15-ére az ellenzék alaposan felkészült, alaposabban, mint bármelyik korábbi ünnepre. Kádár azt is jól tudhatta, hogy a pesti forradalom emléknapja sohasem válhatott semmilyen hatalom ünnepévé. A Horthy-korszakban éppúgy nem, mint a Rákosi-rendszerben, amikor a kurucos-rebellis hagyományból táplálkozó nacionalista propaganda egyszerre igyekezett kisajátítani és elfeledtetni az ünnep legfontosabb üzenetét, miközben március 15-ét - felkészülve a nemkívánatos esetekre - piros betűs nemzeti ünnepből egyszerű hétköznappá változtatta. A forradalom után hatalomra kerülő Kádár kényszerű engedményként provizórikusan visszahelyezte ugyan jogaiba március idusát, ám amint tehette, visszakozott. Negyvennyolc és ötvenhat között egyrészt túl sok volt az áthallás; így lett március 15-e felemás megoldásként munkanap a dolgozóknak, egyúttal szünnap a diákságnak. A megtűrt jeles napot a párt ifjúsági szervezete, a KISZ vette pártfogásába: a hatvanas évek végétől kitalálták a forradalmi ifjúsági napokat, ami a szocializmus felé vezető „történelmi fejlődésbe” illesztette be március 15-ét, amelyet a sorban március 21-e és április 4-e ünnepe követett. Ahogy nyolcvanhatban a tévéhíradó a maga fennkölt módján megfogalmazta: „Történelmünk eredményeit eggyé fogjuk Negyvennyolc márciusát 1919-cel és 1945-tel, így válik folyamattá az a távoli tavasz, amely voltaképpen sohasem távolodik el.” Mindezek ellenére március 15-e megmaradt annak, ami valójában mindig is volt: az elnyomó hatalommal szembeni felkiáltójelnek, a szabadság, a demokrácia napjának Az első jelentősebb spontán tüntetés 1971-ben békés oszlatással ért véget. Egy évvel később már gumibotokat is bevetettek a többezressé nőtt tömeg ellen, a hatóságok 88 embert előállítottak 1973- ban az addigiaknál is nagyobb megmozdulás után 444 embert vontak felelősségre. A tüntetések a nyolcvanas évek elején kaptak új lendületet, amikor a rendszer hanyatlása egyre látványosabbá vált. 1988-ra az ország gazdasági és politikai válságba jutott, a kialakult helyzet pedig az ellenzéket szervezettebbé tette. Tanulsággal szolgált számukra a két évvel korábbi véres eseménysorozat is. 1986-ban a nem hivatalos tüntetéseket megdöbbentően kemény rendőri fellépés kísérte. Tizenötödike reggelén civil ruhás férfiak Eszter utcai lakása elől elrabolták a korábban hosszú börtönnel büntetett s politikai okokból pszichiátrián „kezelt”, elektrosokkolt, injekciózott ismert ellenzékit, Pákh Tibort. Hamarosan megtörtént a második emberrablás is. Az Akadémia körüli utcákba érő tüntetők közül kiemelték a munkanélküli Nagy Jenő és szamizdat lapja, a Demokrata (természetesen nincs köze a ma megjelenő kormányújsághoz) számára pénzt és szolidaritási aláírásokat gyűjtő Diószegi Olga egyetemi hallgatót, majd egy Buda környéki tóhoz vitték, és azzal fenyegették, hogy belelövik. Este pedig a még mindig tüntetőket beszervezett KISZ-aktivisták közreműködésével a Lánchídra csalták, majd gumibottal véresre verték. A BM atrocitássorozata ráadásul Kádár kifejezett kívánsága ellenére történt, aki néhány nappal az ünnep előtt, a pártvezetők és a miniszterek hét végi informális találkozóján felháborodottan szegezte az adminisztratív KB-titkárnak a kérdést: „Csak nem akar kardlapoztatni?!” A pártfőtitkár a renitensek lehetőleg békés módszerekkel való „kezelését” kívánta, a megelőzést, akár a legveszélyesebb ellenzékiek időleges begyűjtésével. 1988-ban a rendőrök már ehhez az elváráshoz alkalmazkodva léptek fel. A BM március eleji jelentései kitértek arra, hogy „a korábbiakhoz képest nehezebb operatív helyzetre kell felkészülni”, beszámoltak arról, hogy a tervezett tüntetés útvonala taktikus módon forgalmas utcákat érint (Váci utca, Vörösmarty tér, Bajcsy-Zsilinszky út), mert a szervezkedők célja, hogy a várható nagy forgalom miatt „a menet ellen durván fellépni kellemetlen legyen”. A készülődést érzékelve az állambiztonság fontosnak tartott Az államszocialista rendszer utolsó illegális március 15-ei tüntetését 35 évvel ezelőtt tartották Budapesten. A rendőrség ugyan előzetesen előállított ellenzéki vezetőket, lefoglalt röplapokat és transzparenseket, de az eseményekbe nem avatkozott be. Az 1986-os véres attak, a lánchídi csata Kádár János utasítására nem ismétlődött meg. ta a „megelőző csapásmérést”. Március 8-án Demszky Gábornál, Gadó Györgynél, Bokros Péternél és Granátsch Péternél röplapokat foglaltak le. (Többek között a Demokrata 12 pontját, amely demokratikus szabadságjogokat, a szovjet csapatok kivonását, a közép-európai népekkel baráti együttműködést a „későbbi konföderáció reményében”, a szegények védelmét, szabad szakszervezeteket. Amikor át akartak kelni a Lánchídon, a rendőrség útjukat állta, és aki nem volt hajlandó távozni, azt gumibottal igyekeztek jobb belátásra bírni. Legalábbis a Szabad Európa Rádiót erről értesítették alternatív katonai szolgálat bevezetését követelte többek között.) Tizennegyedikén Phillip Tibornál szintén röplapokat, szamizdat lapokat és transzparenseket koboztak el, a két akció között pedig „figyelmeztető jellegű” beszélgetést folytattak a szervezőkkel. A rendőrség igyekezett felmérni az általános hangulatot is. Ennek részeként - valószínűleg megbízást teljesítve - az 1983- tól működő, a belbiztonsággal és a katonai elhárítással is kapcsolatokat ápoló számítástechnikai magáncég, a Novotrade igazgatója „a Budapesti Húsipari Vállalat igazgató-helyettesétől telefonon a dolgozók március 15-ével kapcsolatos hangulatáról érdeklődött. A megnyugtató válasz után közölte: ő kirándulást szervez a Nyírségbe, hogy dolgozói március 15-én ne legyenek Pesten.” A megelőző akcióban nemcsak az ellenzéki röplapokat, újságokat, könyveket, a készülő transzparenseket szedték össze. Tizenötödike hajnalán olyan prominens ellenzékieket is begyűjtöttek, mint Solt Ottilia, Demszky Gábor, Gadó György, Haraszti Miklós, Molnár Tamás, Nagy Jenő, Pálinkás Róbert és Rácz Sándor. Őket csak este, az események után engedték ki. Nem sikerült viszont lefoglalni minden transzparenst. Jakab Lajos közgazdász, az Áramlat szamizdat kiadó vezetője ugyanis Bartók Gyulával, az Égtájak között című szamizdat újság egyik szerkesztőjével szintén gyártott feliratokat (Egyesülési szabadságot!; Valódi reformokat!; Sajtószabadságot!), ám ez szerencsére nem jutott a hatóság tudomására. Mást nem vontak be a munkába. „Az előző évek rossz tapasztalatai alapján nagyon féltem a besúgóktól. Azt gondoltam, az a legjobb, ha minél kevesebben tudunk a dolgokról. Végül különösebb vita nélkül megegyeztünk, és csak mi, ketten találtuk ki és csináltuk meg a transzparenseket.” A feliratokat a kabátjuk alatt vitték a Petőfi-szoborhoz (Jakab Lajos okulva a korábbi előállításokból az éjszakát biztonsági okokból házon kívül töltötte). „Néhány jó ismerősünknek odaadtuk a feliratokat, mert úgy nyilván biztonságosabb volt, ha több helyen voltak. Aztán elindultunk a szokásos zászlóbontással. És aztán a feliratok is megjelentek.” A transzparensek a fotók tanúsága szerint az egész tüntetést végigkísérték. FORRÁS: FORTEPAN/HODOSÁN RÓZA Kádár János állításával szemben nem csupán hatezer „összeverődött ember” vett részt a demonstráción. A tüntetőkhöz a szokásos, a Nemzeti Múzeumnál tartott központi megemlékezés résztvevői közül is sokan csatlakoztak, az egyik ügynöki jelentés 15-20 ezres „kompakt tömeget” említ. A Petőfi-szobornál Kis János filozófus, az SZDSZ későbbi elnöke beszélt, többek között arról, hogy „száznegyven évvel ezelőtt ennek a városnak az ifjúsága az utcára vonult, mert sajtószabadságot akart, szólás- és gyülekezési szabadságot akart, állampolgári jogegyenlőséget, népképviseletet és felelős kormányt akart. Azóta sokat változott a világ, de ezekért a célokért még mindig az utcára kell menni. Ezért mi most itt vagyunk.” A Kossuth téren Tamás Gáspár Miklós követelt új alkotmányt és szabad választásokat, kiállt az erdélyi magyarok jogai mellett.A Ceausescu-rezsim egyre durvább, a nemzetiségeket is súlyosan érintő elnyomása hamarosan az úgynevezett szisztematizálási programban csúcsosodott ki. Bukarest tervbe vette, hogy a „termőterületek növelése érdekében” több ezer falut lerombol, és ezzel a magyarság és még megmaradt németség épített kulturális örökségét, hagyományos településterületeit is elpusztítja. A Batthyány-örökmécsesnél a rendőri őrizet alatt álló Demszky Gábor beszédét felesége, Hodosán Róza olvasta fel, a Bem-szobornál pedig az ez alkalommal szabadon hagyott Pákh Tibor követelte a szovjet csapatok kivonását. A Tamás Gáspár Miklós felszólítására este 7 körül ismét a Petőfi-szobornál gyülekező tömeg előbb a Várba, onnan pedig a Bem-szoborhoz vonult. Amikor át akartak kelni a Lánchídon, a rendőrség útjukat állta, és aki nem volt hajlandó távozni, azt gumibottal igyekeztek jobb belátásra bírni. Legalábbis a Szabad Európa Rádiót erről értesítették. Jelentősebb incidens nem történhetett, annak ugyanis az állambiztonsági anyagokban is nyoma maradt volna. Egy hónap elteltével a „Bódi Endre” fedőnevű ügynök a „Patacs” fedőnevű lakásban így foglalta össze a nap tanulságait Nyíri Béla rendőr főhadnagynak: „A tömeg a kb. 4-5 órás menetet és ácsorgást lelkesen viselte, [...] ítélőképessége is mindvégig a helyén volt. Jellemző példának nevezte ismerősöm a jelenetet, amikor a tömegből valaki egy szovjet gyerekeket szállító katonai busz oldalát kezdte döngetni - leállították. Lehurrogtak egy önjelölt szónokot is, aki a Bem-szobornál nemzeti múltunk összes káros hagyományát felelevenítve csaholt [sic!].” Május végén a párt főtitkári posztján Grósz Károly váltotta Kádár Jánost. A kemény oldalát is bemutatni kívánó új vezető 1988. június 16-án, szakítva a korábbi direktívával jóváhagyta az erőszak alkalmazását, a szigorú fellépést. ◄ Tüntetők 1988. március 15-én a budapesti Margit hídon. „Alkalmilag összeverődött” tömeg?