Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)

2023-06-02 / 22. szám

30 MAGAZIN • TÁRCA Magyar groteszk Körmendy Zsuzsanna C­sodás idejük volt, késő ősz. Kevés ember, gyönyörű napsütés és egy fekete tó, lágy, selymes, kelleme­sen langyos vízzel, telis-tele mály­vaszínű tavirózsával, amelynek a levelei csak úgy úsznak a vízen, mint Hüvelyk Matyi me­séjében a pöttöm legény tutaja. Az összeszokott párok a jelenségek láttán sokszor ugyanazt érzik, ilyenkor meg se szó­lalnak, sőt észre sem veszik, hogy hallgatnak. Most arról hallgattak közösen, hogy van, ahol béke van ebben a békétlen világban. Csak ki kell kapcsolni a mobiltelefont, megtagadni maguktól pár napra a hírolvasást. A város tele volt derűs osztrák nyugdíjasokkal és némileg gondterheltebb magyarokkal, akik az étter­mekben először mindig az árat nézik, aztán az ételt, és nem a fürdőben kérnek masszázst, hanem a kis utcák valamelyikének erre szako­sodott üzletében, ahol olcsóbb a szolgáltatás. Oroszok, akik közül a tehetősebbek az elmúlt évtizedben jó néhány vendégháznak lettek tu­­­lajdonosai, s akik legszámosabban látogatták a fürdőhelyet, most érthető módon jóval keve­sebben voltak, pedig az idegenforgalom évek FORRÁS: FORTEPAN óta erősen alapozott rájuk. Aki idelátogat akár csak egy hétre, már másnap rájön, hogy bort inni csak a szőlőhegyen érdemes. A házaspár felment tehát az egregyi Árpád - kori kis temp­­­lomhoz, hogy onnan visszasétáljanak. Az út egyik oldalán árusok, mézet, bort, pálinkát, emléktárgyat, szaruból csiszolt fé­sűket, kontyosatot, papírvágó kést árultak. A hívogató borpincék a másik oldalon voltak, és mindegyikhez enyhe lejtő vezetett. Ne­héz volt választani, hová térjenek be, végül a kellemes emlékek felülírták a kísérlete­zőkedvet, és maradtak annál az étteremmé alakított borpincénél, ahol tavaly is voltak. A pincérre nem kellett sokat várni, és rögtön ajánlgatni kezdte a remek, helyi borokat. Még gondolkodunk, mondták, hogy átnézhessék az itallapot. A pincér térült-fordult, és ren­delés nélkül kihozott egy pohár bort abból, amit ő konty alá valónak tartott, és letette az asszony elé. A férfi ezt kedvesnek találta, a nő arcán azonban bosszúság suhant át. Én szeretnék választani, jegyezte meg. A pincér, kissé zokon véve a reakciót, szó nélkül vis­­­szavitte a bort, és attól kezdve nem ajánlott nekik semmit sem, harapófogóval kellett be­lőle kiszedni, melyik bor milyen jellegű. A há­zaspár úgy gondolta, most emiatt nem fog­nak mérgelődni, vannak nagyobb gondok is a világban. Bámulták a gyönyörű pannon tájat lassan ereszkedő lankáival, és a más-más ter­ménnyel bevetett, többnyire már betakarítás utáni, színek szerint elváló földcsíkokat. Ha­mar elfogyott a hétdecis üveggel rendelt, ki­váló aromájú cserszegi fűszeres, elrágcsáltak hozzá néhány, kissé száraz pogácsát, aztán úgy döntöttek, a szállodáig a néhány kilomé­ter visszautat gyalog teszik meg. Nézegették az egymás mellett sorakozó többi borharapót, hiszen legközelebb azért ki kell próbálni egy másik helyet is. Az egyik borpincénél a lejtő alján egy csa­pat kirándulóra lettek figyelmesek. Valamin nagyon vitatkoztak, hátizsákos, bakancsos társaság volt, egy-két fiatal, de zömmel idő­sek, és többen voltak a nők, festett halvány­szőke vagy repkedő ősz hajjal. A csapat egy tolókocsis férfit vett körbe, föl-fölpillantottak a lejtő teteje, a köves út felé. Egy tagbaszakadt férfi és két nő gyürkő­zött neki a feladatnak, egyikük kiadta a jel­szót, megragadták a fogójánál a széket, és felfelé tolták a benne ülő, már az út elején hahotázó, legalább százkilós embert. Akik pedig még oldalvást sem fértek a tolókocsi­hoz, hogy segítsenek legyőzni a gravitációt, csatakiáltásokkal biztatták az erőlködőket. De a kerekesszékben ülő férfi annyira komi­kusnak találta a jelenetet, különösen, amikor a föntről figyelő, megkövült házaspárra esett a tekintete, hogy nem tudta abbahagyni a röhögést. Ami átragadt a többiekre, és mint tudjuk, vannak helyzetek, amikor a nevetés átok, mert elveszi az erőt. Ám a csapatnak mégis föl kellett küzdenie magát, így aztán a három önkéntes verítékezett az erőfeszí­téstől, a többiek meg bugyborékolva, vissza­­­fojthatatlanul kacagtak. Közben a százkilós ember a göröngyökön meg-megbillent, ami még inkább mulattatta. Végül, ha nehezen is, de fölértek. Náluk vidámabb társaság az egész szőlőhegyen nem akadt. Az ember azt hinné, ilyen jelenet csak Jifí Menzel filmjeiben létezik. De talán fordítva van: mi vagyunk benne Jifí Menzel filmjeiben. 2023. JÚNIUS 2­8. 1 Magyar Hang Szendi Nóra : PÁR PERC PRÓZA - KORTÁRS IRODALOM A MAGYAR HANGBAN Van ilyen (regényrészlet) atomé lerakja a pihenőszigetre két jókora, dugig tömött szatyrát. Nem ám valami ócska vackokat. Nagyon divatos, szép szatyrok. Az egyiket a Csabikától kapta, macs­kamintás. Ilyeneket hordanak a fiatalok is. Tatárné áll a szatyrok fölött, piheg. Egy Penny Market-reklámújsággal legyezi magát. Az ajka tétován fütyülésre kerekedik. Szokatlan, éles, szinte sajgó fény gyúl az agyában. Mondja, drága, mit felejtett itt? A hentes kerek, vigyorgó, izzadó arca hatalmasan táncol Tatárné előtt. Az eszemet, szívem, az eszemet, csóválja a fejét Tatárné ziháló nevetéssel. Ide futok, oda futok, csak épp magához nem jövök. Látja? Kezdem egész elhanyagolni magát. Nagyon kitüntet engem a figyelmével, Tatár néni, még elbízom magam! Most volt itt, másfél órája sincs, és már visszavágyik! Nem létezik. De bizony, Tatár néni. El tetszett felejteni. Megesik az ilyesmi. A hentes pillantása lopva a Tatámné mögött állókra siklik, majd vissza Tatámnéra. Tetszik még parancsolni valamit? Valami nem stimmel, mormolja Tatárné, inkább magának, mint a hentesnek. A földre ereszti a csomagjait, lehajol, körülményesen rendezkedni kezd. Egy óvodásforma fiát von­szoló, szökőkútfrizurás, melegítősortos cigány lány pofákat vágva kerüli ki. Addig én haladnék, ha nem gond, meregeti a szemét cinkosságra és az időhiányban szen­vedők közös háborgására éhesen a hentesre. Brendon, szálljál le onnan, utoljára szólok, kaffant rá idegesen a pulton felcsimpaszkodó gyerekre. Tizenöt deka parizer lesz, meg tíz pár virsli. Brendon! Befejezted? Tatárné a szatyrai fölé hajolva piszmog. Lüktető feje húzza, húzza lefelé. Fel kell egyene­sedni, arrébb kell menni, rendet kell rakni. Valami itt nem stimmel. Össze kell szednie magát. Nem lehetne kicsit odébb menni, nyávogja a szökőkútfrizurás cigány lány. Topog rajt a gyerek lábán, nem hiszem el, milyen emberek vannak! Brendon, álljál már meg normáli­san, mindjárt alád rúgok. Tatárné az egyik pihenőszigeten ül, lábainál a szatyrai. Az arca fénylik a verejtéktől. Liheg. Előtte, mögötte, mellette, mindenütt ott vannak. Járókeretekre aggatott szatyrok. Gurulós cekkerek. Talppántos macskanadrágok gyógycipővel, otthonkákba gyömöszölt szafaládé­­testek. Májfoltok, tokalebernyegek, ócska műarany láncok a lengő tokok alatt. Festetlen, fejbőrre tapadó haj. Lila és kék, barna és piros, bodorított hajak, a bodrok közül kifehérlő fejbőr. Szakasztott egyforma mindegyik. Rettenetes. Egy háromlábú bot akad a szatyrába. Tatámé felsőteste féloldalasan megemelkedik, tekin­tetében fáradt felháborodás. A botos vénember vaksin, feltartóztathatatlanul botorkál tovább. Fel kell rakni a szatyrokat a padra, mielőtt keresztülgázolnak rajtuk. Tatámé kifejezéstelenül mered maga elé. Nem mozdul. Morajlik a tér. Csabikám, nem vagyok jól. Halló? Anyu? Most nem igazán jó. Dolgozom. Visszahívhatlak később? Nem zargatnálak ilyesmivel, édes gyerekem, tudod jól, de most valami nagyon nem stimmel. Tatámé hunyorog. Lüktet a tér. Öregek támolyognak a pihenősziget körül. Nem látszik az arcuk, vakít mögülük a fény. Anyu, egy szavadat sem értem. Beszélj bele a telefonba. Hol vagy? A piacon. Mondom, a pi­a­con. Háló? Ez a francos mobil! Hallasz? Szédülten billeg a tér. Öregek kóvályognak a pihenősziget körül, egyre közelebb és köze­lebb Tatáméhoz. Szatyraik neki-nekiverődnek a lábikrájának. Minden alkalommal zsibbadás fut végig a lábán. Olyan közel jönnek, hogy érezni: némelyiknek szaga van. Anyukám, mi van veled? Szeretném, ha hazakísérnél, valami nem stimmel a lábammal. Ezeknek szaguk van. Szúrós verejtékszag. Fáj. Kötőtű fúródik Tatámé orrán keresztül az agyáig. Tatámé ernyedten hátradől, egyik kezével a padra támaszkodik maga mellett. Kis híján oldalra borul. Keze a semmibe nyúl. Anyukám! Hullámzik a tér. Öregek hordái hömpölyögnek az egyre zsugorodó pihenősziget körül. Nem látszik az arcuk, csak a szemük alatt ásító hamuszürke, dögszürke árnyékok. Tatárné érzi, hogy elborulnak a csomagjai, a csomagokból kidőlnek a precíz rendben sorakozó áruk. Botok trancsírozzák szét a gyönyörű paradicsomokat, gurulós cekkerek vágtatnak keresztül a hóhúsú mellüket felkínáló, filézett csirkéken. Nincs kegyelem. Tatámé érzi, ahogy lassan kihull a kezéből a telefon, de meg sem próbál utánakapni. Csak azokat a zsebkendőtolvaj kínaiakat enné meg a rosseb ott, ahol vannak. Tatámé megadón behunyja a szemét, és hagyja, hogy hátraszippantsa a sötétség. Szendi Nóra Van ilyen című regényét a Margó Fesztiválon mutatták be.

Next