Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)

2023-06-16 / 24. szám

10 PUBLICISZTIKA • VENDÉGOLDAL 2023. JÚNIUS 16-22.Magyar Hang Nagy Bandó András A­ki egy kicsit is járatos a magyar fazekasok vi­lágában, annak nem kell bemutatnom a hód­mezővásárhelyi fazekasmesterek találmányának mondható, igen­csak furfangos, ivóedénynek csak viccelődve-tréfálkozva nevez­hető, füles edényt. Elég ránézni, és máris turpisságot sejt az em­ber a különféleképp kilyuggatott mestermunka láttán. Óvakodnunk kell, ha ilyen edényből kínálnak meg bennünket egy-egy alkal­mi borozgatás alkalmával, hisz akik furmányos vendéglátóként kezünkbe adják, a titkot ismerve egymásra nézve kuncognak, titkon sunyítanak, összekacsintanak, leg­rosszabb esetben magukban már előre kacagnak, hisz tudják, hogy aki nem ismeri a jól kiagyalt edény titkát, egy-két perc múltán saját nyakába önti a szőlő nemessé érett levét, hogy a végén fölcsattanjon a hahota, a beugratásból fakadó kárörvendő röhögés. Ezt így együtt nevezhetjük népi tudománynak és népies tréfacsinálásnak, kézműves mesterműnek és vaskos tréfának, és hogy a mai nyelvhasználatban járatosok is értsék: brutális szí­vatásnak. A titkot Hódmezővásárhely haj­­­dani jeles fazekasa, Kis Zoli bácsi fedte föl. Nem mellesleg: a szép tányérjainak fenekét nem szíve­sen mutogattam a vendégeinknek, mert a monogramja láttán kérdé­seket tehettek volna föl. Ez volt ott olvasható: KISZ, azaz a készítője Kis Zoltán. Hozzá Rubinfalvi Mis­ka bácsival, a haj­dan városszerte ismert és elismert szegedi kulcski­rállyal jutottam el, pontosabban ő vett rá, hogy vigyem el, lévén ő az autókat is csak a zársaikról ismer­te, autóra nem költött, ha szükség volt rá, a bajba jutottak vitték el a házukhoz vagy lakásukhoz, és bizony bőven van emlékünk ar­ról, hogy a külső kilincs nélküli lakótelepi lakások ajtaját gyakran csapta be a huzat, minden kulcs odabent maradt, Miska bácsi per­cek alatt bejuttatta a lakásba a kí­vül rekedteket. Miről volt még hí­res Miska bácsi? Az összegyűjtött miskakancsókról. A tízcentis kis­miskáktól kezdve a méteres ma­gasságú óriás miskákig több száz méretben, változatban, színben és díszben sorakoztak a Feketesas utcai lakásában és az ebből nyíló műhelyében. Válóperig nem jutot­tak, de a felesége morgolódása je­lezte, hogy jobb lenne, ha ez sem Most mutatkozik meg igazán, hogy ez a kormány csak akkor képes országot igazgatni, ha azok a csúnya, Soros-bérenc brüsszeli bürokraták biztosítják a mindehhez kellő pénzt indulnánk, mert lehet, hogy szép miskakancsókat vásárolunk és ho­zunk haza, de ez számára csak azt jelenti, hogy ismét szaporodnak a kancsók, amikről neki kell majd letörölgetni a rárakódott port. Szóval Kiss Zoli bácsi el­árulta a titkot, amit most ízi­ben közkinccsé teszek. Először is a hagyományos, lábbal pördített korongozás a finom agyaggal, és ha megszületik a gyönyörű forma, akkor következhetnek az edény nyaka táján kimetszett rések, lyu­kak, majd az edény száján lévő kis púpocskák, amit kis csücsöknek mond a hagyományt tisztelő faze­kas. A később, ezek után követke­ző mázazással most ne babráljunk, maradjunk a titkos műveletnél. A kis csöcsökből indulnak a drót­tal fúrt lyukak, végig az edény ol­dalában, a fülén, és így, szépen, sorjában születnek meg a titkos járatok, melyek csakis azért fúród­nak a csalikancsóba, hogy a boro­zásra készülő vendég kisilabizálja, mely csöcsök lyukait kell befogni az ujjaival ahhoz, hogy a megmaradó egyetlenegy lyukon át kiszívhas­sa az edénybe töltött bort anélkül, hogy a nyakába dőljön. Egy ilyen mestermű elkészítésé­­­re csakis az erre a foglalkozásra iga­zán alkalmas fazekas képes. Mert mit is jelent az, hogy alkalmas? Őrzi az ősei és elődei tudományát, korongozásban, mázak használatá­ban, az égetésben, tisztességgel és becsülettel végzi a dolgát, betart­ja a fazekas kézművesség törvényeit és szabályait. Mindezt összegezve: alkalmas erre a munkára. Mért is kalandoztam el a faze­kasok és a csalikancsók furfangos világában? Mert mostanában a csa­likancsók világát éljük. Az EU-s milliárdokat hazahozni és a jogál­lamot helyreállítani képtelen, las­san kiürülő államkassza hiányát pótolgatni igyekvő kormány ös­­­szes ide-oda kapkodása ezt a csu­­dás kis edényt juttatta eszembe: tíz ujjal kéne befognia az egyre inkább ementáli sajthoz hasonlatos közös csalikancsónk összes lyukát. Ahon­nan csak tud és bír, pluszpénzeket próbál behajtani, ahol csak tud, megszorítani, közben gátat vetni az ide-oda ígért pénzek jogszerű kiáramlásának. Egyik lyukon azért tartani az egyik ujját, hogy meg­oldja a pedagógushiányt, a másikat, hogy az egészségügy hiányossága­it helyrepofozza, és persze, hogy a NER rendszeréből fakadó, maguk teremtette gondokkal megküzdjön. Most mutatkozik meg igazán, hogy ez a kormány csak akkor képes or­szágot igazgatni, ha azok a csúnya, Soros-bérenc brüsszeli bürokra­ták biztosítják a mindehhez kellő pénzt. Anélkül nem alkalmasak erre a feladatra. Mint azt minap megszavazták az EU-ban, Magyarország, azaz Orbán alkalmatlan a soros elnökségre. Már csak egy kérdés marad: csak arra? Csalikancsó Várúr sem leszek Hamburger Béla M­egérkezett az öröm­hír, amire hónapok óta vártunk: a par­lament elé kerül az a törvénytervezet, amely lehetővé teszi kastélyok állam általi elaján­dékozását, azaz alapítványoknak, cégeknek, magánszemélyeknek történő átadását, jobb esetben „csak” 99 évre, még jobb esetben véglegesen. Ha az Országgyűlésben üldögélő „bátor emberek” meg­szavazzák a jogszabályt, a mutyi már nyáron megindulhat. (Csak zárójelben: szerintem a fideszes képviselők bátorságára nem a kor­mányjavaslatok megszavazásakor van szükség, hanem az elutasítá­sakor­­ lenne.) Mint bizonyára sokan tudják, még valamikor március közepe táján jutott a Válasz Online birto­kába az a tervezet, amely szerint Lázár (Annyit isér) János minisz­tériuma magánkézbe ad egy tucat állami és uniós pénzből felújított, idegenforgalmi látványosságnak berendezett kastélyt. A hír végig­söpört a médián: volt, ahol csak mínuszos hírként jelent meg, má­sutt maró iróniával kommentálták a „kastélyok megmentését”, és persze akadt olyan is, ahol egy­szerűen szabad rablásnak minősí­tették az ügyet. Én viszont - megvallva az őszintét - reménykedni kezdtem: ha lényegében csak kérelmezni kell jó miniszter úrnál, akkor talán még én is megkaphatom valame­lyik udvarházat. Persze - mivel nem tartozom sem a F­idesz, sem a „nemzeti tőkésosztály” belső köreihez (sőt még a legkülsőkhöz sem­ - eleve nem reménykedtem a legpatinásabbak privatizálásá­ban, mint, mondjuk, a dégi Feste­­tics-kastély, amelyre 3,2 milliár­­dot költöttek. És nem gondoltam a Lónyay-, Andrássy-, Esterházy - vagy Nádasdy-kastélyra sem. Bő­ven megfelelne nekem a komlód­­tótfalui Becsky-kúria is, amelynek felújítása csak 660 millióba került. Aztán elém került a hír, amely szerint Csepreghy Nándor államtit­kár azt állította, hogy „a felújított­nak címkézett épületek csak erős jóindulattal nevezhetők késznek, azok további felújításra, a meg­kezdett munka folytatására szo­rulnak”. Nem akarom kétségbe vonni az államtitkár úr szavait ,bár eredeti­leg „idegenforgalmi látványosság­nak berendezett” műemlékekről volt szó, és a mostani törvény­­javaslatban is szerepel, hogy az épülettel együtt a bútorok, festmé­nyek, ingóságok is ingyen kerülnek a jelentkező birtokába), de ha iga­zat mondott, és új tulajdonosként nemcsak urizálnom kellene, akkor ezúton közlöm a jó miniszter úr­ral: engem ez az egész már nem is érdekel. A Festetics-kastély Keszthelyen. Aki kapja, marja, (képünk illusztráció) ► FORRÁS: PIXABAY

Next