Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
2023-07-07 / 27. szám
30 . MAGAZIN • TÁRCA 2023. JÚLIUS 8-13.Magyar Hang Benedek Szabolcs t ó néhány dolog már gyerekkorában zavarta az apjában. Ezeket a saját maga számára sem tudta volna egyértelműen megnevezni, ám ösztönösen idegenkedett tőlük. Az például élesen bevésődött az emlékezetébe, hogy az apja óvodából hazamenet rendszerint maszatosnak látta az arcát, úgyhogy mielőtt bármit csinálhatott volna, leguggolt mellé, elővette a nadrágja zsebéből a pedánsan összehajtogatott zsebkendőt, benyálazta az egyik sarkát, és azzal igyekezett ledörgölni a talán nem is létező koszt. Ő nem szólt semmit, csak borzongott némán, és évtizedek múltán is érezni vélte, ahogy a zsebkendő sarka ragacsos nyálcsíkot húz az arcán. „De pontosan mi bosszantja ezzel kapcsolatban - kérdezte a pszichológus -, az, hogy az apja ellentmondást nem tűrően nekiállt az utcán az arcát tisztítani, vagy az, hogy a bőre az apja nyálával érintkezett?” Nem tudott rá válaszolni, az idegenkedésre azonban pontosan emlékezett. Ami olyankor is rátört, amikor azt látta, hogy borotválkozást követően az apja a mosdókagylóban hagyja a szőrszálait, a vécécsészét nem takarítja le maga után, ha rá AZ ÉN HANGOM MÉLYEBB A csámpás kor, tévénézés közben a fogait piszkálja, vagy evésnél jól hallhatóan összekoccannak a fogai. Később, már kamaszként és fiatal lányként ezek nem csupán zavarók, hanem kifejezetten idegesítők voltak számára. Tudta, hogy egy csomó dolog az anyját is bosszantja, ám nem szól miattuk, legföljebb mozog az orra alatt, vagy egyszerűen hang nélkül eltakarítja a mosdókagylóból a szőrszálakat. Ráadásul az apja idővel egyre házsártosabb lett. Például rendszeresen rászólt, hogy miért úgy jár, ahogy. „Ekkora léptekkel okoskodott - a férfiak szoktak menni. Ne lépdelj ekkorákat, és ennyire sietve sem. Nem nőies.” A nyelve hegyén volt, hogy visszaszóljon, hogy miért, a harákolás meg a hegyes köpés az udvaron talán a férfias dolgok közé tartozik?! De nem akart az apjával veszekedni. Akkor még nem. Megelégedett az afféle szarkapiszkákkal, mint amikor valamelyik főiskolai nyáron az egyik barátnőjével vakációzott, és a hazatérése után az apja megkérdezte, hogy mik azok a kék-zöld foltok a lábán. „ Szexeltem a tengerparton - válaszolta -, a sziklák között.” Aztán magában kuncogott, hogy az apja olyannyira zavarba jött, hogy napokon keresztül a tekintetét is kerülte. Tisztában volt vele, hogy sietősek és hosszúak a léptei. Ezt néhány pasi is szóvá tette, akik andalogni hívták, majd némelyik viccelődve, némelyik szemrehányóan megjegyezték, hogy miféle séta az, ahol valósággal futniuk kell. Később, amikor munkába állt, és át kellett térnie az elvárt irodai öltözékhez illő magas sarkú cipők hordására, már nem tudott akkorákat lépkedni. Akkor viszont azzal csesztette az apja, hogy csámpázik. Ő is érezte, hogy időnként billeg, és nem bírja egyenesen, egyforma ütemben tenni a lábát, ám az apja egyenesen úgy fogalmazott, hogy csámpás. Erre már ingerülten visszaszólt: „Hagyjál végre békén, ostoba vénember!” Az apjának kikerekedett a szeme, és néhány másodpercnyi tétovázás után lendült a karja, majd megállt félúton, a levegőben. Nem ütötte meg, ő viszont pár héttel később elköltözött otthonról. Mindenki úgy találta, hogy éppen ideje volt. Megtanulta, hogy másként járjon. Na, nem azért, mert az apja úgy gondolta jónak. Hanem mert a szűk szoknyákban és ruhákban tényleg nem lehetett hosszúkat lépdelni. Különben is, minek rohanni.A munkával járó dolgok, a kötelezettségek meg a velük kapcsolatos folyamatos terhek a sietség dacára is megmaradnak, legalább menet közben lassítson az ember. A magas sarkú cipőt is megszokta, noha időnként, amikor fáradt volt vagy nem figyelt oda, még meg-megbillent benne. Az apja, ha látta, ilyenkor is rászólt: „Megint csámpás vagy.” De ezen mindketten csak nevettek. Ekkor már tudtak egy csomó mindenen nevetni együtt. „Na, megjött a csámpás” - mondta az apja, amikor meglátta, és mintha valami mosolyféle is kiült volna az arcára. Lehet, hogy tényleg billegett, pedig most nem magas sarkú volt rajta, munka után hazaugrott átöltözni, aztán vásárolt pár dolgot, amiket bevitt a kórházba. Az apja nem is szólt többet, legföljebb a fejét rázta apró, alig észrevehető mozdulatokkal, amikor azt tudakolta tőle, hogy ezt és ezt hozzon-e be még neki. Igyekezett úgy beszélni hozzá, hogy közben ne remegjen a hangja. Az orvos nem sokkal korábban elmagyarázta, hogy az apját minden fárasztja. A beszéd is érti, amit mondanak neki, ám válaszolni már nincs ereje. Vasárnap hajnalban hívták a kórházból. Gépiesen felöltözött, elindult. Az utcán még sötét volt. A megálló felé menet vette észre, hogy megint mennyire sietősek a léptei. Mintha lenne oka rohanni. Időnként billegett is. Az apja megint azt mondaná, hogy csámpás. Az jutott eszébe, hogy ez volt az utolsó szava hozzá. Pár pillanatra megállt megkapaszkodni a legközelebbi villanyoszlopban, hogy ne szédüljön el. Tudta, hogy hamarosan napokon keresztül vigasztalhatatlanul zokogni fog. Aiolosz, jó „Azok a rohamok igaziak voltak! Igen? Igen. A fekete himlő. Vas? Az oxigénallergia? A szilaszög? Az csak fáknak van. Szilfáknak.” N. Fejérváry Gergely Eredetileg frappáns felütésnek szántam, végül magamnak címzett elrettentésül toldottam be. Elrettentésül, hogy soha többet ne herdáljak fél napot egy Woody Allen-idézet megtalálására, és ha mégis elragadna a rajongói hév, legalább ne magyar szinkronos emlékködöt szurkáljak. Biztos voltam benne ugyanis (és nincs rá bizonyítékom, hogy ne így lett volna), a Hollywoodi történet egy pontján a hipochonder főszereplő, Val exneje ingerülten vágja a filmes fejéhez, milyen képzelt betegségekkel nyomorította a kapcsolatukat: fekete himlő, oxigénallergia - szélkár. írni ugyanis a szélről szeretnék a szélről, hogy mennyire, de mennyire fontos annak, aki szőlővel foglalkozik. A filmben azonban szilkár (vagy szilaszög) szerepel, nem szélkár... De borítsunk fátylat a jelenre. Főképpen, hogy a jelent olyasvalamiként látom, mint a mozgólépcsőn ellenirányba masírozást. Próbálok haladni előre, alattam araszol az idő-futószalag, én meg semerre se megyek. Ez szőlészeti kísérleteim komplex költői képe is lehetne. Tizenhét év és a magam mértékével mértéktelen sok pénz után is alig ismerem az örömöt, amit a saját bor kortyolása kellene gerjesszen. És ennek fő fő oka a szél. Mert míg hajdan szarvassal és őzzel, borzzal és lódarázzsal hadakoztam a fürtökért a dombtetőn, most a domb aljában, Egrihegyalján a levegőtlenségtől szenvedünk. Az út, ami enyhe kanyarral a birtok alját kontúrozza, ÁSÓ, KAPA, UZSONNABOR zsákod száját nyisd! olajfákkal, mogyoróbokrokkal és méretes cserekkel növesztette be a horhost. Rókavár meg vadcsapás irdalja csak itt-ott. Fölfelé a hegynek, ahol szántónak illene lennie a besorolás szerint, gazsűrűs akácos burjánzik, mögötte még átdereng a kökényes meg a délutáni nap. De páraprésben zihál a szőlő. Sokadjára jövök rá, hogy igen lebecsülünk egyvalamit, amit úgy egyébként magunk számára létfeltételként szabunk meg, a szőlészet szempontjából. A levegőt. Mennyi szó esik napos órák számáról, csapadékellátottságról, talajról (hajaj, a terroir!), kitettségről, meredekségről, hogy mit csinál a Nap, sőt mit a Hold meg a csillagok, de a nyugati szélhez már nem íródnak ódák. A szakirodalom se nagyon akar kezdeni vele bármit. A Bényei- (és mások)-féle Szőlőtermesztés is mindössze egy bekezdést szentel neki a négyszázharminckét oldalon: „A szél nem létfeltétele a szőlőnek, hatása lehet kedvező és kedvezőtlen.” Erényeként említi, hogy júniusi fuvallatként segíti a beporzást, eső után a szikkadást. Megtépázhatja viszont a levelet, letörheti a védtelen hajtást, összekuszálhatja a támrendszert, elhordhatja a laza talajfelszínt - ez utóbbiakat tekintem én szélkárnak (és nem szitaszögnek tehát). Azt hiszem, méltatlan csupán ennyi szerepet tulajdonítani a szélnek, s főleg mindössze ennyi pozitívat. Az idén is korán elsiratott Furmint-fürtökön túl sok más is mondatja ezt velem. A szél ugyanis levegővétel, az élet lehelete, mozgás, dinamika. Aki már sétált rekkenő időben délre futó szőlősorok között, tudja, miről beszélek. Még a bogarak zümmögése is más, a madarak szállása, ha áll a levegő. De mikor szellő támad, megsimogatja, megrebbenti a levelet, fonákra feszíti a vitorlát, körbefuvolázza a vesszőt, megindul körülötte az élet. Ilyenkor Aeolus hárfaszavára táncol a szőlő tőle is a neve, az aeolhárfa. Nem mindegy persze, honnan és mekkora szél érkezik. Esőt hoz, vagy porozva szánt át a sorokon. Keresztbe fésüli, vagy alagútjain rohan végig. Gyalogművelést vagy kordont ér. Hogy virágot vagy teli fürtöt himbál. Akadálytalan feszül a lombfalnak, vagy fák szabdalják előtte haragját. Fennsíkon, dűlőn vagy dombaljban éri a tőkét. De hogy a szél úgy járja át a világot, mint lélek az embert, s nem többet, de nem is kevesebbet éltet rajta, egészen bizonyos (gondoljunk csak a Szeleshátra vagy a folyton hullámos Fertő keleti dűlőire). Három természetistennel is összeakadt a sorsüldözött, bőszájú Odüsszeusz, amikor szigetről szigetre hánykódva kereste az utat hazafelé. Poszeidón, a vizek ura volt, ki kettős bosszúból folyton meglékelte hajóját, és utolsó percig gáncsolta megérkezését. Héliosz, a lángoló napisten Zeusznál panaszolta be barmai levágásáért, és a világ sötétbe borításával fenyegetett. Aiolosz volt csak, aki barátsággal vendégelte, akinek a hős is elmesélte megpróbáltatásait, s aki még útra is ajándékkal bocsátotta. Egy kilencéves marha bőréből készített tömlőbe szuszakolta mind az ártó szeleket, hogy a hajós és társai háborítatlan kormányozhassanak Ithakába. Hogy végül nem így lett, a kilenc nap után elalvó Odüsszeusz hübrisze okozta csak. „»Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!« S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte” (Királyok könyve). Ne Lilith, az ószövetségi széldémon, ne Hekaté, az éjszakai kísértetjárások úrnője viharait, hanem Csokonai susogva játszó Zefírjét add nekünk, Aiolosz isten - jó zsákod száját nyisd a világra! FORRÁS: WIKIPÉDIA