Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

2023-07-07 / 27. szám

30 . MAGAZIN • TÁRCA 2023. JÚLIUS 8-13.Magyar Hang Benedek Szabolcs­ t ó néhány dolog már gyerek­korában zavarta az apjában. Ezeket a saját maga számá­ra sem tudta volna egyér­telműen megnevezni, ám ösztönö­sen idegenkedett tőlük. Az például élesen bevésődött az emlékezetébe, hogy az apja óvodából hazamenet rendszerint maszatosnak látta az arcát, úgyhogy mielőtt bármit csi­nálhatott volna, leguggolt mellé, elővette a nadrágja zsebéből a pe­dánsan összehajtogatott zsebken­dőt, benyálazta az egyik sarkát, és azzal igyekezett ledörgölni a talán nem is létező koszt. Ő nem szólt semmit, csak borzongott némán, és évtizedek múltán is érezni vélte, ahogy a zsebkendő sarka ragacsos nyálcsíkot húz az arcán. „De pon­tosan mi bosszantja ezzel kapcso­latban - kérdezte a pszichológus -, az, hogy az apja ellentmondást nem tűrően nekiállt az utcán az arcát tisztítani, vagy az, hogy a bőre az apja nyálával érintkezett?” Nem tudott rá válaszolni, az idegenke­désre azonban pontosan emléke­zett. Ami olyankor is rátört, ami­kor azt látta, hogy borotválkozást követően az apja a mosdókagylóban hagyja a szőrszálait, a vécécsészét nem takarítja le maga után, ha rá­ AZ ÉN HANGOM MÉLYEBB A csámpás­ kor, tévénézés közben a fogait pisz­kálja, vagy evésnél jól hallhatóan összekoccannak a fogai. Később, már kamaszként és fia­tal lányként ezek nem csupán zava­rók, hanem kifejezetten idegesítők voltak számára. Tudta, hogy egy csomó dolog az anyját is bosszant­ja, ám nem szól miattuk, legföljebb mozog az orra alatt, vagy egyszerű­en hang nélkül eltakarítja a mosdó­kagylóból a szőrszálakat. Ráadásul az apja idővel egyre házsártosabb lett. Például rendszeresen rászólt, hogy miért úgy jár, ahogy. „Ekko­ra léptekkel­­ okoskodott - a férfi­ak szoktak menni. Ne lépdelj ekko­rákat, és ennyire sietve sem. Nem nőies.” A nyelve hegyén volt, hogy visszaszóljon, hogy miért, a hará­­kolás meg a hegyes köpés az ud­varon talán a férfias dolgok közé tartozik?! De nem akart az apjával veszekedni. Akkor még nem. Meg­elégedett az afféle szarkapiszkák­­kal, mint amikor valamelyik főis­kolai nyáron az egyik barátnőjével vakációzott, és a hazatérése után az apja megkérdezte, hogy mik azok a kék-zöld foltok a lábán. „ Szexel­­tem a tengerparton - válaszolta -, a sziklák között.” Aztán magában kuncogott, hogy az apja olyannyi­ra zavarba jött, hogy napokon ke­resztül a tekintetét is kerülte. Tisztában volt vele, hogy sie­tősek és hosszúak a léptei. Ezt néhány pasi is szóvá tette, akik andalogni hívták, majd­­ néme­lyik viccelődve, némelyik szem­rehányóan­­ megjegyezték, hogy miféle séta az, ahol valósággal fut­niuk kell. Később, amikor munká­ba állt, és át kellett térnie az elvárt irodai öltözékhez illő magas sarkú cipők hordására, már nem tudott akkorákat lépkedni. Akkor viszont azzal csesztette az apja, hogy csámpázik. Ő is érezte, hogy időn­ként billeg, és nem bírja egyenesen, egyforma ütemben tenni a lábát, ám az apja egyenesen úgy fogal­mazott, hogy csámpás. Erre már ingerülten visszaszólt: „Hagyjál végre békén, ostoba vénember!” Az apjának kikerekedett a szeme, és néhány másodpercnyi tétovázás után lendült a karja, majd megállt félúton, a levegőben. Nem ütötte meg, ő viszont pár héttel később elköltözött otthonról. Mindenki úgy találta, hogy éppen ideje volt. Megtanulta, hogy másként jár­jon. Na, nem azért, mert az apja úgy gondolta jónak. Hanem mert a szűk szoknyákban és ruhákban tényleg nem lehetett hosszúkat lépdelni. Különben is, minek rohanni.A mun­­kával járó dolgok, a kötelezettségek meg a velük kapcsolatos folyama­tos terhek a sietség dacára is meg­maradnak, legalább menet közben lassítson az ember. A magas sarkú cipőt is megszokta, noha időnként, amikor fáradt volt vagy nem figyelt oda, még meg-megbillent benne. Az apja, ha látta, ilyenkor is rászólt: „Megint csámpás vagy.” De ezen mindketten csak nevettek. Ekkor már tudtak egy csomó mindenen nevetni együtt. „Na, megjött a csámpás” - mondta az apja, amikor meglátta, és mintha valami mosolyféle is kiült volna az arcára. Lehet, hogy tényleg billegett, pedig most nem magas sarkú volt rajta, munka után hazaugrott átöltözni, aztán vásá­rolt pár dolgot, amiket bevitt a kór­házba. Az apja nem is szólt többet, legföljebb a fejét rázta apró, alig észrevehető mozdulatokkal, ami­kor azt tudakolta tőle, hogy ezt és ezt hozzon-e be még neki. Igye­kezett úgy beszélni hozzá, hogy közben ne remegjen a hangja. Az orvos nem sokkal korábban elma­gyarázta, hogy az apját minden fárasztja. A beszéd is­­ érti, amit mondanak neki, ám válaszolni már nincs ereje. Vasárnap hajnalban hívták a kórházból. Gépiesen felöltö­zött, elindult. Az utcán még sötét volt. A megálló felé menet vet­te észre, hogy megint mennyire sietősek a léptei. Mintha lenne oka rohanni. Időnként billegett is. Az apja megint azt mondaná, hogy csámpás. Az jutott eszébe, hogy ez volt az utolsó szava hozzá. Pár pil­lanatra megállt megkapaszkodni a legközelebbi villanyoszlopban, hogy ne szédüljön el. Tudta, hogy hamarosan napokon keresztül vi­­gasztalhatatlanul zokogni fog. Aiolosz, jó „Azok a rohamok igaziak voltak! Igen? Igen. A fekete himlő. Vas? Az oxigénallergia? A szil­aszög? Az csak fáknak van. Szilfáknak.” N. Fejérváry Gergely E­redetileg frappáns felütésnek szán­tam, végül magamnak címzett el­rettentésül toldottam be. Elretten­tésül, hogy soha többet ne herdáljak fél napot egy Woody Allen-idézet megtalálá­sára, és ha mégis elragadna a rajongói hév, legalább ne magyar szinkronos emlékködöt szurkáljak. Biztos voltam benne ugyanis (és nincs rá bizonyítékom, hogy ne így lett volna), a Hollywoodi történet egy pontján a hipochonder főszereplő, Val exneje inge­rülten vágja a filmes fejéhez, milyen képzelt betegségekkel nyomorította a kapcsolatu­kat: fekete himlő, oxigénallergia - szélkár. írni ugyanis a szélről szeretnék­ a szélről, hogy mennyire, de mennyire fontos annak, aki szőlővel foglalkozik. A filmben azon­ban szilkár (vagy szilaszög) szerepel, nem szélkár... De borítsunk fátylat a jelenre. Főképpen, hogy a jelent olyasvalamiként látom, mint a mozgólépcsőn ellenirány­ba masírozást. Próbálok haladni előre, alat­tam araszol az idő-futószalag, én meg semerre se megyek. Ez szőlészeti kísérleteim komplex költői képe is lehetne. Tizenhét év és a ma­gam mértékével mértéktelen sok pénz után is alig ismerem az örömöt, amit a saját bor kortyolása kellene gerjesszen. És ennek fő­ fő oka a szél. Mert míg hajdan szarvassal és őzzel, borzzal és lódarázzsal hadakoztam a fürtökért a dombtetőn, most a domb aljában, Egrihegy­­alján a levegőtlenségtől szenvedünk. Az út, ami enyhe kanyarral a birtok alját kontúrozza, ÁSÓ, KAPA, UZSONNABOR zsákod száját nyisd! olajfákkal, mogyoróbokrokkal és méretes cse­rekkel növesztette be a horhost. Rókavár meg vadcsapás irdalja csak itt-ott. Fölfelé a hegy­nek, ahol szántónak illene lennie a besorolás szerint, gaz­sűrűs akácos burjánzik, mögötte még átdereng a kökényes meg a délutáni nap. De páraprésben zihál a szőlő. Sokadjára jövök rá, hogy igen lebecsülünk egyvalamit, amit úgy egyébként magunk számára létfeltételként szabunk meg, a sző­lészet szempontjából. A levegőt. Mennyi szó esik napos órák számáról, csapadékellátott­ságról, talajról (hajaj, a terroir!), kitettség­ről, meredekségről, hogy mit csinál a Nap, sőt mit a Hold meg a csillagok, de a nyugati szélhez már nem íródnak ódák. A szakiro­dalom se nagyon akar kezdeni vele bármit. A Bényei- (és mások)-féle Szőlőtermesztés is mindössze egy bekezdést szentel neki a négyszázharminckét oldalon: „A szél nem létfeltétele a szőlőnek, hatása lehet kedvező és kedvezőtlen.” Erényeként említi, hogy jú­niusi fuvallatként segíti a beporzást, eső után a szikkadást. Megtépázhatja viszont a levelet, letörheti a védtelen hajtást, összekuszálhat­ja a támrendszert, elhordhatja a laza talajfel­színt - ez utóbbiakat tekintem én szélkárnak (és nem szitaszögnek tehát). Azt hiszem, méltatlan csupán ennyi szere­pet tulajdonítani a szélnek, s főleg mindös­­­sze ennyi pozitívat. Az idén is korán elsiratott Furmint-fürtökön túl sok más is mondat­ja ezt velem. A szél ugyanis levegővétel, az élet lehelete, mozgás, dinamika. Aki már sétált rekkenő időben délre futó szőlősorok között, tudja, miről beszélek. Még a boga­rak zümmögése is más, a madarak szállá­sa, ha áll a levegő. De mikor szellő támad, megsimogatja, megrebbenti a levelet, fonák­ra feszíti a vitorlát, körbefuvolázza a vesszőt, megindul körülötte az élet. Ilyenkor Aeolus hárfaszavára táncol a szőlő­­ tőle is a neve, az aeolhárfa. Nem mindegy persze, honnan és mekko­ra szél érkezik. Esőt hoz, vagy porozva szánt át a sorokon. Keresztbe fésüli, vagy alagút­­­jain rohan végig. Gyalogművelést vagy kor­dont ér. Hogy virágot vagy teli fürtöt himbál. Akadálytalan feszül a lombfalnak, vagy fák szabdalják előtte haragját. Fennsíkon, dűlőn vagy dombaljban éri a tőkét. De hogy a szél úgy járja át a világot, mint lélek az embert, s nem többet, de nem is kevesebbet éltet rajta, egészen bizonyos (gondoljunk csak a Szeleshátra vagy a folyton hullámos Fertő keleti dűlőire). Három természetistennel is összeakadt a sorsüldözött, bőszájú Odüsszeusz, ami­kor szigetről szigetre hánykódva kereste az utat hazafelé. Poszeidón, a vizek ura volt, ki kettős bosszúból folyton meglékelte ha­jóját, és utolsó percig gáncsolta megérke­zését. Héliosz, a lángoló napisten Zeusznál panaszolta be barmai levágásáért, és a vi­lág sötétbe borításával fenyegetett. Aiolosz volt csak, aki barátsággal vendégelte, aki­nek a hős is elmesélte megpróbáltatásait, s aki még útra is ajándékkal bocsátotta. Egy kilencéves marha bőréből készített tömlő­be szuszakolta mind az ártó szeleket, hogy a hajós és társai háborítatlan kormányoz­hassanak Ithakába. Hogy végül nem így lett, a kilenc nap után elalvó Odüsszeusz hübrisze okozta csak. „»Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!« S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész ha­ladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földren­gésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte” (Királyok könyve). Ne Lilith, az ószövetségi széldémon, ne Hekaté, az éj­szakai kísértetjárások úrnője viharait, hanem Csokonai susogva játszó Zefírjét add nekünk, Aiolosz isten - jó zsákod száját nyisd a világra! FORRÁS: WIKIPÉDIA

Next