Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

2023-07-14 / 28. szám

30 MAGAZIN • TÁRCA Haklik Norbert V­annak városok, amelyek nem tudják letagadni a múltjukat. Jihlavával való első­ találkozásom legemlékezetesebb pillanata akár a szimbóluma is lehetne ennek az igazságnak. A város fő­terének - egy­ben Csehország harmadik legnagyobb terének - egyik mellékutcájában feslett föl a múlt szöve­déke, pontosabban pergett le a vakolat az egyik sarokházról, hogy a következő felirattöredéket fedje fel: „ACHTHOF”. Schlachthof, vagyis mé­szárszék üzemelhetett az épületben valaha, egy másik Jihlavában. Mert Jihlavából mintha mindig is több lett vol­na egyszerre. Természetesen nevének eredetéről is kétféle elképzelés él párhuzamosan. Az egyik szerint a város német neve, Iglau, az Igei, azaz sün szóból ered, merthogy a városcímer ezt az ál­latkát ábrázolja. (így leli meg helytörténeti párját a tyúkról és a tojásról szóló kérdés: ugyan me­lyik volt először, a város, vagy a címere.) A má­sik elmélet értelmében Jihlava azért Jihlava, mert a várost átszelő, azonos nevű folyó medrében lévő sziklák hegyesek, akár a tó (csehül: jehla). Jihlava ráadásul két országban van egyszerre. Óvárosa Morvaországban fekszik, a később hoz­záépített városrészek többsége azonban Csehor­szágban. Jihlava első említése 1233-ra datálódik egy, a Német Lovagrend és a zelmvi kolostor közöt­ti üzlet kapcsán, amelyet Róbert alamóci (tehát olomouci, avagy olmützi) püspök bonyolított le. Egy évre rá már feljegyzések születtek a helyi ezüstbányászatról is. Jihlava a legrégebbi bánya­város Csehországban­, egyszersmind az első olyan közép-európai város, amelyben szabályozták a bányajogot (1250-ben, negyedszázaddal előz­ve meg Selmecbányát - mellesleg a két jogkönyv szövege gyakorlatilag azonos). Jihlavának 1270- ben adott építési jogot II. Premysl Ottokár, a tör­­ténelemben oly kiemelkedő szerepű Árpád-házi Konstancia unokája. Az óváros jelenlegi szerke­zete a városfalakkal, a párhuzamos­ merőleges utcák hálózatával és a hatalmas térrel a közép­pontban ezekből az időkből maradt ránk. A te­lepülés - akárcsak mind a bányavárosok szerte Közép-Európában - szép számmal vonzott tele­peseket Bajorországból és Szászországból is, így hamarosan jókora német ajkú közösség alakult ki Jihlavában­ Iglauban. A XIV. század végére azonban kimerültek a Jihlava melletti hegyekben az ezüstkészletek, és a város gazdaságában a kereskedelem vette át a fő szerepet. Aztán jöttek a husziták, de Jih­lava ellenállt, és megmaradt katolikus erősség­nek, ráadásul 1436. július 5-én itt írták alá azt az egyezményt is, amelyben a felkelők végül el­ismerték Luxemburgi Zsigmondot cseh királyként. Ezt követően századokig nagyjából ugyanaz történt Jihlavával-Iglauval, mint ami más váro­sokkal a cseh korona országaiban: 1523-ban tűz­vész rombolta le, a harmincéves háborúban meg a svédek (két alkalommal is). Mindennek ellenére a XVIII. század végére a város az Osztrák Császár­ság második legnagyobb ruhatermelőjévé vált. Jihlava jellegét végül a XX. század változtat­ta meg végérvényesen. 1921-ben a város lakos­ságának ötvennégy százaléka vallotta magát né­metnek, de a helyi csehek is inkább Goethe nyelvét használták a mindennapokban. Jihlava és het­venegy­néhány környékbeli település alkotta az úgynevezett jihlavai nyelvszigetet. Csehszlová­kia alapításakor Németország azt javasolta, hogy Jihlavát és környékét csatolják Ausztriához - a terv végül épp az osztrák parlament támoga­tásának hiányában bukott el. A helyi csehek és németek békés együttélése egészen 1933-ig foly­tatódott, amikor is megerősödött a Szudétanémet Párt. 1939-ben felgyújtották a helyi zsinagógát, amelyet korábban például Jihlava híres szülöt­te, Gustav Mahler is látogatott. Az ezres létszámú helybéli zsidóság a haláltáborokban végezte. A világháború végén aztán fordult a kocka. 1945. május 9-étől kezdődően a helyi németek­nek tilos volt használniuk a közösségi közleke­dést, üzleteiket bezáratták, és fehér karszalag vi­selésére kötelezték őket. Május 23. és 26. között a néhány nap alatt végérvényesen Jihlavává váló Iglau németjeit gyalogmenetben hajtották le az osztrák határig. A nyelvsziget többi településé­nek német lakosságát 1945 júliusában hurcolták el internálótáborokba és kényszermunkára. Akár az itteni németség történetének szimbóluma is lehetne, hogy Iglaunak a baden-württember­­gi Hellenstein várában is van egy helytörténeti múzeuma. Az egykori nyelvsziget német nyelv­járását ma már csak a - mellesleg értékes gyűjte­ményt bemutató és igencsak interaktív - jihlavai Muzeum Vysociny, azaz Felföldi Múzeum kiál­lításán hallhatjuk Jihlavában. A tárlat a kitele­pítések kapcsán mindössze annyit jegyez meg, hogy 1946-ra befejeződött. Ennyi maradt­­ meg a hámló vakolat alól előbukkanó német feliratok a házfalakon. És persze a sörkultúra, amelynek legismertebb itteni képviselője a Jezek, azaz a Sün. Címkéjén is viseli a Jihlavát jelképező tüskés állatka rajzát ez a félreismerhetetlenül németes jellegű, a ti­pikus cseh sörökhöz képest szerényebben szén­savas, édeskésebb világos sör. Ami pedig az új hullámot illeti, azt az egyik legizgalmasabb cseh minifőzde, a 2011-es alapítású MadCat képviseli Jihlavában , a válogatott komlók szimfóniáját mézzel ellensúlyozó I Love You Honey Bunny­­val, belga ihletésű sörpezsgővel, valamint a né­met főváros hagyományos sörtípusa, a Berliner Weisse helyi rokonaival, amelyek között kókusz, málna és egres ízesítésű savanyú sörök is szere­pelnek. TÖRTÉNELEM Dihlava-Iglau sörei: a Cietek és a MadCat 2023. JÚLIUS 14-20. j Magyar Hang PÁR PERC PRÓZA - KORTÁRS IRODALOM A MAGYAR HANGBAN Csikós Attila E Népsziget mberek mindenfelé. Az öböl partján, a fák közé kirakott asztalok körül, az út mellett, az épített dobogókon (színpad, javít ki színész barátom, minden emelvény, magaslat, színpad, de minimum pódium), a füvön, pokrócon, kisszéken, a betonon, a vasúti híd pillérjén lógva. Apró, nyur­ga gyerek áll meg a partra vezető lépcső tetején. Sarazzunk, ordítja, és engedélyt, választ sem várva rohanni kezd a Duna felé. Amint leér, sarazni kezd. A folyamat egyszerre értelmetlen és lenyűgöző. Keni a sarat, tapodja, gyúrja vagy dobálja, csorgatja, összetúrja, kisimítja, a magyar nyelv gazdag igeállománya sem elég azt elmondani, hogy mi mindent lehet a sárral csinálni. Mire a szülei leérnek, a gyerek fejtetőig saras. A mű kész, mind lepihennek egy fa alatt. Kicsit távolabb egy szűk nadrágos fiatalember érkezik, karcsúsított, világoskék inge betűrve feszül a felső­testén, az éteri jólszabottság érzete lengi körül. Kezében laptoptáska, karján hanya­gul átvetett zakó. Öt óra van, vége az irodai műszaknak. Csinos barna menyecske kíséri, szoknya, blúz, mosoly. Business casual. Caplatnak a porban a legközelebbi pult felé. Rozéfröccs jéggel, gondolom, vagy Aperol. A lépcső melletti pult előtt három összetolt asztalnál nagyobb társaság. Többen focimezben. Nem ma kezdték a szurkolást. Igyál, Jani, csak szikkadsz itt három perce! Három perc nagy idő, ekkora hosszabbítás alatt nyert meccset is el lehet veszíteni. Jani érzi a veszélyt, iszik. Velük szemben tetovált harmincasok. Piercing mindenütt és mindenhol. Marten’s és fekete rövidnadrág, fekete póló és baseballsapka. Rögtön mellettük egy cigány család, aztán vagy nyolc bakfis, tulajdonképpen ballagóruhában, kölykök, szerelmespárok, kiscsaládok, nagycsaládok, egy falkányi kutya kergetőzik a lábuk között, egy meleg pár, saras gyerekek megszámlálhatatlan mennyiségben, amo­­rózók és a központban látott bőervés csávó drága órában és napszemüvegben, vászontáskás lányok saruban, egy csomó kigyúrt és csomó pohos, zselézettek, fazonírozottak és olyanok, akiken nincs mit fazonra vágni, lazák és értelmiségiek, laza értelmiségiek, akik már attól boldogok, hogy semmi sem műanyag, de még a papír is „je”, decens hölgyek halkan kuncogva két kisfröccs után, nagyik, uno­kák, pár kajakos, egy negyvenes, püffedt, vörös fejű alkoholista házaspár, akiken látszik, hogy mindegy hol, csak ihassanak, de itt valahogy még a függés is jobban esik. Egészségesebb, nem tudom. Süt a nap­­ dunaszagot hoz a szél, szól a zene, van árnyék is, sör, bor, Diplomatico. A parton kisebb csődület támad. Kopasz zömök apuka érkezik fiával és egy ter­metes málhával. Megáll az öböllel szemben, a pakkot leteszi, komótosan elkezdi a kipakolást. Cipzárat húz, karabinert old, zsinórt csomóz. Nagyjából negyedóráig szöszmötöl, amikor a táska tartalma előkerül. Egy hajómodell. Jut eszembe, Márai írja Herczegről, hogy olyan jól ment neki, egyenesen Londonban vett yachtot, azzal hajózott haza, míg neki talán, ha egy modellre futná. Apuka Márai. Van modellje. Csinos kis hajó, pont olyan, amilyenen az Adrián szoktak üzletileg megbeszélni az urak. Apuka gondterhelten körbeforog a parton. A fia már beüzemelte a távirányí­tót, izgatottan várja, hogy dönt apuka. Mehet-e a hajó, vagy sem? Úgy tűnik, apu­kának túl sok itt a kutya, a sár, a sarazó kölyök, szomorúan ingatja a fejét. Elvégre a Queen Elizabethet sem csak úgy bocsátották vízre, bárhol, ahol a szárazföld véget ér. A hajót visszateszi a zsákba, s éppoly körülményeskedve, gondosan mindent visszaköt, pattint, cipzáraz, ahogy volt, s ahogy annak lennie kell. Az összegyűltek csalódottan legyintenek, s elindulnak valamelyik sor felé. Kisvártatva a pillérnél tűnik fel a hajó, akkor már a vízen repeszt, kedves és mérges kistestvére a folyó közepén elhúzó testes motorcsónakoknak. Hátradőlök, és behunyom a szemem. „Sarazok”. Gyúrom, forgatom, csorgatom magamban ezt az embermasszát, elmerülök benne, gondolkodom róluk, felőlük, jól érzem magam. Megfogom Ani kezét, és fáradtan elmosolyodom. Ritka luxus, hogy az ember egész egyszerűen, csak így, cél, terv, vágy nélkül csak jól érezze magát. Egy kisfiút veszek észre éppen velem szemben. Bokáig a vízben áll, kezét csípőre teszi, teste kissé előregörnyed, fejét megdönti, figyel valamit. Mit? Komoly tekin­tettel nézi a partra sodort uszadékot. Megrugdalja, valamiért le is hajol, de az nem jó, nem az, amit keres, aztán elengedi, és vizsgálódik tovább. Vannak homályos emlékeim, hogy valaha én is így álltam, és tudtam, mit keresek. Hogy az a megfe­lelő bot kéne csak, és akkor a két kavics, ami már megvan, meg a mittudoménmi az majd nemtudompttre lesz jó. Néztem a sarat, és tudtam, mit láthatok bele. Tudtam hatévesként, az érettségi után, az­ első könyvem megjelenésekor, aztán egyszer csak elfelejtettem. De most jó. Fogom Ani kezét, nézem a vizet, hallgatom a jazzt, az embereket. Csak egy bot kéne, vagy egy kő, egy kupak, egy kicsi sár, amitől az egész, hogy is mondjam, lesz valami, egy kicsi kíváncsiság, fantázia, merészség, egy kicsivel több Népsziget, amitől minden összeáll, úgy is mint társadalom, ország meg haza.

Next