Magyar Hang, 2023. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
2023-10-27 / 43. szám
Magyar Hang | 2023. október 27. - november 2. Nem gyorsít - személyt Reichert János Kaján mosollyal figyelhetjük a Fidesz-médiamunkások erőlködését, amint bebizonyítják a lengyelországi választásról, hogy Orbán útja a helyes. A propagandisták logikai bakugrásai hangulatos őszi körvadászatot idéznek, ahogyan riadt őzek, nyáron kövérre hízott nyulak módjára igyekeznek cikcakkban menekülni a nyilvánvaló tények elől. Márpedig a lengyelek döntése vitán felüli tanulságokkal szolgál. A lakosság hatvan százalékának elege lett a Kaczynski nevével fémjelzett, egyre ordenárébb, álkatolikus rezsimből. Egyeseknek azért, mert lábbal tiporja a szabadság európai normáit, másoknak azért, mert kiforgatja a krisztusi tanítást, megint másoknak azért, mert... de mindegy is. Más a tanulsága a lengyel történelemnek. Sokban hasonló közös sorsunk éppen a lényegben különbözik. Hogy a derék polákok az igazán döntő pillanatokban sokkal okosabban, hosszú távon sokkal jobban döntöttek, mint a mi elődeink. Számos alkalommal bizonyították, hogy ha szolgaság és szabadság között kell választani, akkor ők Petőfivel szólva - nem kutyák, farkasok lesznek, így döntöttek számtalanszor, legyen elegendő most csak a második világháborús lengyelséget megidézni. Fegyvert fogtak a nácik ellen, aztán a szovjetek ellen, közben hősiesen küzdöttek Angliáért meg más nyugati frontokon is, tisztában voltak vele, hogy a szabadság nem lehet privát nemzeti kincs, még kevésbé egy privilegizált nemzetrészé. Mi, magyarok ellenben éppen aznap, amikor a bratanki levetették a PiLigát, gondosan elfelejtettünk megemlékezni amaz októberi vasárnapról, 1944-ben, amikor az ország harmadát már birtokló Vörös Hadsereg ellenében hatalomra hagytuk kerülni a nyilasokat, akik a történelmi helyzetet arra találták megfelelőnek, hogy halomra lőjék meg kirabolják - no nem az oroszt vagy a németet, hanem - saját honfitársaikat. Ugyanezen elődeink pár hónappal korábban tömegesen örvendeztek a Wehrmacht bejövetelének, mivel - mondták egymás közt - legalább ők megvédenék a bolsevik fenevadtól, egyben megoldják a zsidókérdést... Aztán elfelejtettünk megemlékezni arról a 105 évvel ezelőtti október 17- éről is, amikor Tisza István elismerte az országgyűlésben, hogy „T. ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.” Pláne nem akarunk emlékezni arra a Tisza Istvánra, akinek két hete volt elmenekülni, ám ő nem lépett le úgy, mint Kossuth Lajos vagy Horthy Miklós, ő bevárta a gyilkosait. Mert vállalta a felelősséget a háborúért, amelybe végül is ő vitte bele az országot, bár kezdettől tudta, hogy semmi értelme. Kézenfekvő tanulságokat kínál akár a lengyel, akár a magyar történelem. Csak lenne, aki levonja őket. A mi hős vezérünk azonban éppen ezeket a napokat találta alkalmasnak arra, hogy a világrend, a nemzetközi status quo felmondására bejelentkező két nagyhatalom vezetőjével pacsizzon, nekik tegyen hűségnyilatkozatot, és tegye ezt annak a szövetségi rendszernek a tagjaként, amelyiket amazok deklaráltan szét akarnak verni. Nehéz ebben több észszerűséget, nagyobb realitásérzéket találni, mint az 1944 októberi budavári eseményekben. Pedig a történelmi helyzet ugyanolyan egyértelmű, és a környező népek vezetői ugyanolyan tisztán látnak most, mint annak idején. Ép ésszel felfoghatatlan, miért gondolja a magyarok vezetője, hogy a jelen viszonyok között neki (nekünk) a moszkvai világuralmi törekvéseket kellene támogatnunk. Ugyanilyen értelmetlen összebútorozni Kínával. Hiszen ezek a hatalmak soha a történelemben nem bántak egyenlő félként a másikkal, vagy ellenséget vagy szolgát láttak Sok százezer honfitársunk isteníti Orbán Viktort, aki éppen ezekben a napokban játszotta el végképpen minden európai hitelét. A következő hetekben ki fog derülni, mennyibe fáj nekünk ez a diplomáciai krakélerkedés bennük, és akként is kezelték őket. Naponta láthatjuk, miként bánnak az oroszok a vitán felül testvérnép ukránokkal, hogy a gyilkolásukat azzal indokolják, hogy ukrán nemzet nincs is, csak orosz - és ezen az alapon öldösik a szerencsétleneket. Peking meg százezerszám zárja táborba a türk tudatú ujgurokat, és ez kicsit sem zavarja a türk tudatú Fidesz-kormányt. Nagy dolog a szuverenitás. A lengyelek úgy értelmezték az önállóságot, hogy az EU-s támogatásokból jól működő, versenyképes lengyel ipart fejlesztettek ki. Nem német gyárakat importáltak, nem világmárkák összeszerelő üzemeinek építését támogatták tíz- és százmilliárdokkal, hanem saját márkákat építettek, és ma már ott vannak öt világrész legnagyobb áruházainak a polcain. Lengyelországban nincsenek kihasználatlan autópályák, nem vezetnek semmiből semmibe folyami hidak. Lengyelország népe dinamikusan gazdagodik, egyre polgárosultabb, városai, falvai sok helyütt már belesimulnak az európai átlagba. Sok százezer honfitársunk isteníti Orbán Viktort, aki éppen ezekben a napokban játszotta el végképpen minden európai hitelét. A következő hetekben ki fog derülni, mennyibe fáj nekünk ez a diplomáciai krakélerkedés. Reálpolitikából is leckét kaphatunk, és nemcsak Varsóból, hanem Pozsonyból is. Mindkét választás eredménye koalíciós kényszert jelölt ki a pártoknak. És mindkét országban annak rendje-módja szerint le is ültek a pártok, és találtak is modus vivendit. Mert mindkét ország politikusai tisztában vannak azzal, hogy nem szabad és nem is érdemes korlátlan hatalomra törni. Pragmatizmusból nemsokára extra leckét fogunk kapni Robert Ficótól, aki a szlovák nemzeti érdekek oltárán egy másodperc alatt fogja beáldozni az Orbán-barátságát, akárcsak Giorgia Meloni tette olasz fronton, tavaly ilyenkor. Orbán talpnyalói levonták a következtetést, a „baloldal” ne reménykedjen, nem fog megérkezni a varsói gyors Budapestre. Csakhogy mi nem gyorsot várunk, hanem egy személyt. Egy személyt, aki össze tudja fogni az immár idehaza is sokasodó elégedetlent. 99 Jaroslaw Kaczynski, a PiS vezetője a kampányban. A lengyelek nemet mondtak az álkatolikus rezsimre FOTÓ: AFP VIA EUROPRESS/ANADOLU/OMAR MARQUES PUBLICISZTIKA 9 ÁLLÁSPONT Vidéki srácok Szerető Szabolcs B udapest rossz, a vidék jó. Ez a „gondolat” lesz minden jel szerint a következő hónapok sorvezetője a Fidesz kommunikációjában. Ettől (is) reméli jövőre az európai parlamenti választások ötven százalék feletti szavazatarányú megnyerését, a vidéki települések letarolását a kormánypárt. A tavalyi választás megmutatta, a Fidesznek a kétharmados parlamenti többséget érő győzelméhez sincs szüksége Budapestre. Már nem fuvolázzák, mint Tarlós István idején az ottani választóknak: ti vagytok a nemzet fővárosa. Úgy látszik, a fővárost elengedi az Orbán-párt, az ellenzéki főpolgármester karaktergyilkolása a stratégia, a várható veszteséget bőségesen remélik ellensúlyozni a máshol bezsebelhető szavazatokkal. Végül is bármennyire vízfejű ez a Trianonban megcsonkított ország, vidéken jóval többen élnek, mint Budapesten. Világos terv: ha ezt a törésvonalat sikerül elmélyíteni, a „bűnös város” ellen hergelni a vidéki magyarságot - a célközönség fakultatív módon egy kis antiszemita üzenetet is dekódolhat -, a Fidesz szavazóinak lemorzsolódása június 9-én nem látszik majd az arányokon. A miniszterelnök tudatosan építi az egyszerű, vidéki ember imázsát, dicséri a hagyományos, bár sokszor már csak a képzeletben élő falusi életformát. Kommunikációs gépezete mindent ennek a „vidékiségnek” rendel alá. így lett a Fidesz kampányterméke a két Nobel-díjasunk is, akikről azt sulykolják: a mélymagyar vidéken teremtek, nem fővárosi vagy nyugati elit iskolákban. És nemcsak gyávaságból, erőtlen békemenettől tartva tölti újabban a nemzeti ünnepeket Orbán Viktor vidéken, emögött is a fenti megfontolás, kampányterv állhat. Nincs is abban semmi kivetnivaló, ha bármely politikus, állami vezető a fővároson kívül, akár a határon túl hajt fejet a hősök emléke előtt. Ám sérti az ünnep méltóságát, ha a miniszterelnök a széles nyilvánosság elől elzárt rendezvényen, egy kulturális műsorral kombinált pártgyűlésen beszél javarészt buszokkal - talán a fővárosból is - odaszállított híveinek. Megtudhattuk tőle, hogy a veszprémiek előbb ébredtek 1956-ban, mint a fővárosiak - ahogy a szegediek is, de erről talán az ottani vezetés miatt nem tett említést a szónok -, vagyis a vidék a forradalom idején (is) lekörözte Budapestet. A végén még eljutunk odáig, hogy pesti srácokról sem ülik fideszes körben beszélni. Soha senki nem állította, hogy a forradalmi események a fővárosra korlátozódtak, Orbán sem azért beszélt sok éven át ott a nagy ünnepen. Nem a vidék lenézése, hanem természetes jelenség, hogy a rivaldafény ’56-ban is leginkább a fővárosra vetült. A többi magyar település aligha irigyelte Budapestet, amikor november 4-én és az azt követő napokban az oroszok (Orbán Viktor most kizárólag szovjeteket említett - vajon miért?) rommá lőtték. Ennyiből is látszik, mennyire kulisszahasogató, hamis, modoros ez a fajta, fideszes „vidékiség”, mennyire mesterséges az ország ilyen módon történő megosztása. Ami ettől még lehet sikeres politikai termék. Karácsony Gergely akaratlanul is segít ebben, amikor Budapestről mint a köztársaság szigetéről beszél. A saját szempontjából logikusan teszi, ám az ellenzék agytrösztjének - van ilyen? - meg kellene találni az orbáni trükk ellenszerét, már ha Budapesten és néhány nagyobb településen kívül szeretne labdába rúgni. A feladat nem lehetetlen, hiszen a rossz kormányzás a magyar vidéket akkor is jobban sújtja, ha kiemelt cél a főváros büntetése. Veszprém most mint Európa kulturális fővárosa egyfajta kirakat, de vannak ebben az országban egészen más vidékek is. Hatvanpusztai Orbán Viktor már régen nem egy tehetséges vidéki fiatalember. Az ország teljhatalmú uraként éppen most zárja el az oktatáson keresztüli felemelkedés útját a szegénysorból érkező magyar fiatalok elől. Identitáshazugság, amit a vidéknek a Fidesz kínál. És ellenségkép. Magyar a magyar ellen. Jóllakunk vele? Beérjük ennyivel?