Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1972
Aczél György: Anyanyelvünk
hogy korszerű legyen. Arra az ismert tényre is hadd emlékeztessek, hogy milyen konkrét történelmi lehetőséget nyitott a szocializmus a nemzeti nyelvek szabad fejlődése, tudatos fejlesztése számára. A Szovjetunió lenini nemzetiségi politikája tette lehetővé korábban halálra ítélt etnikai csoportok létét, fejlődését, s ezzel együtt nyelvi kultúrájuk kibontakoztatását, tudatosítását, egyáltalán: megismerhetőségét. Ez elsősorban a teljes emberi kultúrát gazdagította, de ezen belül — s ennek igazi jelentőségét éppen nyelvész barátaink tudják felmérni — lehetővé tette számunkra nyelvrokonaink, végső soron anyanyelvünk jobb megismerését is. Ami pedig bennünket illet: nagyon jól tudjuk, hogy történelmünk során a magyar nyelv egyenjogúsításáért vívott jogos harcot az uralkodó osztályok sokszor más népek nyelvi kultúrájának elnyomásával, rossz emlékezetű „magyarosítással” kapcsolták össze. A szocializmus a mi történelmünkben is feloldja ezt az ellentmondást, véget vet az uralkodó osztályok nacionalizmusának. Mi mindent megteszünk azért, hogy a Magyar Népköztársaság határain belül minden magyar állampolgár a maga anyanyelvén — nemcsak magyarul, de románul, szlovákul, horvátul, szerbül, németül — tanuljon írni, olvasni és beszélni. Meggyőződésünk, hogy az anyanyelv megőrzésének és művelésének szabadsága — mert az a szocializmus vívmánya — hazánk társadalmának legfontosabb célját, a szocialista fejlődést segíti. Anyanyelvünk mai állapota tükre társadalmi fejlődésünknek. Azt hiszem, a magyar nyelv egyenjogúsításáért vívott jogos harcot az uralkodó osztályok nyelvi emlékek alapján is rekonstruálni lehetne. Nemcsak azért, mert a szocializmussal szorosan összefüggő számos kifejezés feltűnően gyarapította szókincsünket. Hanem azért is, mert a szövegösszefüggésekből világossá válna, hogy milyen gyökeresen megváltozott a jelentése mondjuk 1938 és 1970 között az olyan szavaknak, mint „paraszt”, „proletár”, „diplomás”, „érettségizett” vagy „ügynök”, „tőke” stb. Az ügynökön például ma már nem a kereskedelmi üzletkötőt értik, hanem az idegen állam javára tevékenykedő kémet. Ezért sejtettek sokan nálunk eleinte „Az ügynök halála” című Millerdrámában krimit. Nem beszélve arról, hogy a mai fiatalok már nem értik, mit jelentett a „tőzsde”, a „kaució”, a „váltó” stb. Egyszóval nyelvünk alakulásában, gazdagodásában, és ilyen értelmi „szegényedésében” híven tükröződik a magyar nép történetének új iránya, tartalma. Kiejtési sznobizmus De, és erről szeretnék — ez alkalommal kritikai hangsúllyal — szólni: a nyelv átmeneti társadalmunknak nemcsak helyes eszméit szolgálja, de még meglevő helytelen magatartásformákat is tükröz. A nyelvnek önmagában mint a gondolatközlés eszközének valóban nincs ideológiai szerepe, de a használat során nem tekinthető puszta formának. Gondolat és nyelv, ember és stílus lényegében egy. Tiszta, világos gondolatnak érthető, pontos gondolatközlésre alkalmas nyelvi forma felel meg. A nyelvi tisztaság — fogalmi tisztaság. A világos, tiszta beszéd tudást, ismeretet, kultúrát követel attól, aki megnyilatkozik, éppúgy, mint attól, aki a megnyilatkozást hallgatja vagy olvassa. A fogalmazás bizonytalansága zavaros gondolatra utal, arisztokratizmus a közgondolkozástól, az élettől, a valóságtól való idegenséget is jelzi, s a nyelvet is rontja. De nemcsak az arisztokratikus, szándékolt érthetetlenségnek nagy a veszélye, megvan a veszélye az igénytelenséget, gondolkodásbeli restséget rejtő, takargató parlagiságnak, az elszegényítő, egyszerűsítő „közérthetőség”kívánalomnak is. A két véglet között kell megtalálni a demokratizmus nyelvhasználatát: a felnőtt emberhez méltó, szép, igaz, okos szót. Ahogyan anyanyelvünkkel élünk, az társadalmunk művelt