Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1973
Két Petőfi-vers körül - Somlyó György: Petőfi Bilincs című verséről
zunk vele. Hanem egyrészt mint bölcsődallal, másrészt mint leckével. Ha nehezen valljuk is be, kicsit az „ifjúsági irodalom” sorsára jutott, mint nem kevésbé gigantikus sorstársai, Cervantes vagy Swift. Mindenesetre: legtöbbünknek elsősorban gyermekélményünk. Nekem is. Igaz, hogy felejthetetlen. És visszatekintve: fontos tanulságokkal teljes. Éppen a költészet alapjaira nézve. Egy Petőfi-vers az első vers — vers, nem gyerekrigmus —, amit emlékezetem megőrzött. Ez képviseli tehát a költészettel való oly sorsdöntő találkozásomat. Anyám olvasta fel még iskoláskorom előtt, a Tolnai Műintézet kiadásában megjelent olcsó, zömök Petőfi összesből, amelynek homokszínű préselt papírkötését a költő barna árnykép-profilja díszítette. Ebben nincs semmi különös vagy figyelemre méltó. Csak abban, hogy melyik volt ez a vers. Nem a híresek, az antológia- és tankönyv-darabok, az idézettek és magasztaltak közül való. Nem azt hallom még ma is teljes jelenvalóságában, ha kicsit magamba figyelek, anyám hótiszta száncsengőhangján, szelíd altatódal- és esti mesehangján, hogy Reszket a bokor, mert..., vagy Laci te, hallod-e... még csak nem is azt, hogy Még nyílnak a völgyben a kerti virágok vagy Egy gondolat bánt engemet..., hanem azt, hogy Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll. Anyám falusi iparos lánya, később, igaz, rövid időre az „átkozott költő” felesége, de sosem rendelkezett különösebben forradalmi hajlamokkal, még kevésbé forradalmi tudattal, s alig hihető, hogy fiát már ilyen korán a hős és mártír szerepére kívánta volna előkészíteni. Miért választhatta hát ötéves kisfia számára éppen ezt a frenetikusan romantikus tömlöc-áriát, amelyben a szabadságért küzdő ifjú kardja bilinccsé változik kezén a börtönben, s még buzdítja is a zsarnokölésre? S főként: mi lehetett ebben a versben, ami az ötéves kisfiút úgy elbűvölte, hogy heteken, talán hónapokon keresztül nem akart addig elaludni puha polgári gyerekágyában, amíg ez altatódalnak oly kevéssé beillő refrént nem hallotta. Mintha másnap a tömlöc várna rá, vagy neki is zsarnokölésre kellene indulnia. A kérdés távolról sem szónoki. A költészet legbelső eresztékeibe hatol. Épp azokba, amelyeket oly ritkán szoktunk feszegetni. Hogy mik is a költemény valósága hatóerői, nem azok, amelyeket ilyen vagy olyan külső meggondolásokból szeretnénk neki tulajdonítani, hanem amelyek az egyes olvasókra és egyes olvasatokra „lebontva”, ténylegesen kifejtik hatásukat, ha úgy tetszik, hogy — a közkeletűvé vált rádióműsor és könyveim szerint — „miért szép” egy költemény ? És mitől. De igazán. * Vajon A bilincsnek, a szokásos felosztás szerint, „tartalma” vagy „formája” volt-e, ami oly varázslatos erővel hatott a minden ilyesféle kategóriára még nagyon is éretlen gyereklélekre? Vagy talán mégis valami más? Előre kell bocsátani, amit „eszmei tartalomnak” nevezünk — jelen esetben, mondjuk, a forradalmi cselekvésre való felhívás — igen sokszor csak a legkönnyebben kitapintható, de korántsem leglényegesebb szerve a költemény működésének. Még szorosabban vett értelmi „eszmei” hatásának sem. Amit pedig általában „formának”, a vers „zeneiségének” mondanak, nem kevésbé csak a felületet ragadja meg, legtöbbször még az érzéki hatást tekintve is. Az ötéves fiúnak az eszmei mondanivaló ez eset