Magyar Hirlap, 1850. október (2. évfolyam, 269-295. szám)

1850-10-23 / 288. szám

zi műveket illetőleg pedig csak ellenes küdési adó, különféle árszabályok szerint lenne megtartandó. A magyarok ennélfogva fölhíva érezhetik magukat az új vámtariffát úgy tekinteni, mint ke­reskedelmünk jövendő fölvirágzásának első és helyes eszközét, zálogát és biztosítékát, mely na­gyobb fontossággal bírhat, mint a közbenső vám­vonalak eltörlése, mert ez utóbbi csak akkor vál­­h­atik igazi hasznunkra, ha a vámtariffa reformjá­val szoros kapcsolatba hozatik, azaz: ha saját terményeinket a külföldre csak úgy vihetjük ki, mint Austriába, s a szükségelt készítményeket a külföldiektől csak úgy vásárolhatjuk, mint az osz­trákoktól. Ha a kormány honunkat csakugyan egyenjogú országnak tekinti, és nem gyarmatféle tartománynak, mint ellenei rebesgetik, akkor az új vámtariffa szabályait rövid idő múlva, tel­jes épségében és a vámreform ügyében már közzétett elvektől el nem térőleg fogja életbe léptetni, és mi a kormány igazságáról, különö­sen pedig a kereskedelmi miniszer tett erélyéről sokkal inkább meg vagyunk győződve, sem hogy az eredményen kételkedhetnénk. Úgy his­szük, a nemzet kötelessége ez ügy­ben hathatósan, tartózkodás nélkül és tiszta meg­győződéséhez képest nyilatkozni. Itt alkalom nyí­lik az ellenzéknek tettleg kimutatni, hogy nem saját érdek az ő vezére, hogy nem opponál quand mérne, hanem hogy ott, hol az ország valódi ér­dekei forognak kérdésben, személyes tekintetek nélkül csatlakozik azon férfiakhoz, kik azokat, t. i. az ország valódi érdekeit képviselik. E kér­désben pedig a mi részünkön áll a kormány. 129^ levelezések, Paris, October 16. „Olvasta ön a Moni­te űrt? szok­ta meg tegnap délután egy legitimista ismerősöm, midőn épen levelemet egy postalyukba vetettem volna. — Igen — felelem — nincs semmi benne, egy pár fölkeresztezés s egy kimutatás az állo­mányi jövedelmekről. — Hogyan, ön nem látta , nem olvasta a Constitution­el tegnapi czikkét a mai Mo­tt­i­t­e­u­r­ben ? És erre egy kávéházba vont be, hol a g­a­r­­z­o­n­tól a hivatalos lapot kérő. Majd bizony­ várhattuk volna, m­íg a sor ránk kerül, akár queuet csinálhatunk vala, mint a köztársaság színháza előtt szokott lenni, midőn Rachel játszik. „M­o­n­i­t­e­u­r­ubi­es ? Ide a Moniteurt. Egy pohár ormüst és a Moniteurt. Garzon­ egy beat­­steaket a Moniteurrel!“ Ily és hasonló kiáltások közt lestük valami fél óráig a hivatalos lapot, mint türelmes vadász a fogolymadár fölrebbenését.— Hiába­ tovább kelle mennünk, a Moniteur praenu­­merálva volt harmad és negyediziglen, s csak ké­ső éjjel kaphatom azt kezeimbe egy közolvasó­­teremben, épen midőn a lámpákat oltogatá a te­remszolga, sőt ekkor is majdnem későn érkezem, mert egy úriember épen utánam toppant be, hogy azt mint másodkézbeli előfizető magával vigye. És bele­néztem a Moniteurbe és ott ta­láltam valósággal a Constitutiones kérdés­­beni czikkjét, melynél soha nagyobb kíváncsi­ságot czikk tán föl nem gerjesztett. Benne volt biz az eleitől végig, egy szó kihagyás nélkül és B oi 1­a­y aláírással, épen úgy mint doctor V­é­­ron patikaszagu lapjában volt, kigőzölögve a bizottmány ellenes harag legerősebb ingredi­­entiáit, s terjesztve maga körül a leghatalmasabb pézsma­szagot, mely valaha egy császári hírlap laboratóriumából kikelt. Tegnap és ma mindenki csak ez esemény­ről beszél, s tagadhatjan, mikép a törvényhozó és végrehajtó hatalmak közti imminens szakadás most már sokkal kikerülhetlenebb, s ha tegnapi levelem okoskodását a bonapartismusnak más mo­narchikus pártok irányábani erős állását illetőleg ma is sajátomul és helyesnek tekintem, azt is meg kell azonban engednem , hogy az e­g­y­s­é­g a Constitutionel otromba, goromba és per alá fogásra is érdemes czikkének a Moniteurbe át­­vétetése által (oly szokatlan tény, mi irányczik­­kekre nézve még soha nem történt) egy rettene­tes hibát követett el, azt t. i. hogy a wiesbadeni és clairmonti zarándokok irányában biztos állá­sának húrjait tulfeszité s a comm­is­siónak hiúságát, önérzetét sértő, s ez által a nemzeti gyűlés színe előtti hallgatását — mire pedig eddigelé, az általam tegnap kifejtett okoknál fog­va számolni lehete — lehetetlenn­é. A kitörés oly fenyegető, oly látható, mikép a Journal des De­bats mai vezérczikke térdre hullva engesz­telő hol a végrehajtó hatalmat, hol a törvényho­zást, s hibabelátásra inti ezt mint amazt. E kö­nyörgés azonban kétségtelenül hatástalan leend. Az egymás iránti elkeseredés sokkal mélyebb és tátongóbb, mintsem azt egy — ha még oly tekin­télyes hírlapi — vezérczikkel betölteni lehessen. Ezek az engesztelő, szépítő és békéltető czikkek csak olyanok, mint a föld és kötakargatás egy mina fölött, melynek kanócza már tán meg is gyujtatott, s mely annál borzasztóbb következmé­nyű lesz, mentől több tárgyat talál fölvettetésekor. Tegnap hire járt, hogy három marschall fog kineveztetni, ma már kevesebb hitel adatik e Sk­i­nek s ismét Changarnier miatt, ki kijelentette volna, hogy csak harczmezőn fogadna el ily meg­tiszteltetést. Az e­g­y­s­é­g mindenkép azon dolgozik, hogy az északi megye közelebbi választásában a re­publikánusok is részt vegyenek, ez okból R­o­­quet tábornok jelöltségét is visszavevő s titok­ban mindent elkövet, hogy Dupont (de l'Eure) candidaturája — melyet ellenállhassan maszlag­nak tart — bátorittassék. Az electorális törvény szülői és keresztapái szívesen elnéznék még azt is, hogy egy socialista választassék el, csakhogy a választásban mindenki részt vegyen s a nem­szavazási demonstratio — melynek igen sok érzékeny része lenne — elmaradjon. — A dolgok azonban eddig el­­ppen nem állanak ez óhajtás értelmében, mert az északi megye demo­kratái elhatározzák nem szavazni, s a párisi jelszó is ily viseletet javasol. H­u­b­e­r­lói és R­a­s­p­a­i 1­lói, kik mindketten D­o­u­tr­e­n­s­ban tartatnak fogva — a Patrie leveleket közöl, melyekben e két szerencsétle­nek egymás irányábani ellenségeskedése és ve­rekedésig fajuló gyülölsége hozatik a közönség elé. Melyik hibás, a levelekből, melyek épen ellenkező dolgokat állítanak, nem tudhatni (a köz­vélemény azonban R­a­s­p­a­i­l­ról emlékszik tisz­telettel) de annyi bizonyos, hogy leghibásabb a kormány, mely két halálos ellenséget egymás mellé rendel s igy a különben is keserű fogságot még mesterségesen is nehezbiti, sőt mi több, egy szerencsétlenség, egy bűn elejét venni valame­lyik fogolynak máshová átrendeltetésével nem siet. — pártfogásban részesülni, mint p. o. a financz, vagy közigazgatási szakhoz tartozók, — és hogy e szerint a hivatal és illető fizetése között nincs helyes arány, sőt párvonalban a közigazgatási hivatalokkal, a legszembeszökőbb aránytalanság létezik. Így például: a törvényszéki ülnök évi fi­zetése 1200 ft akkor, midőn a közigazgatási já­rási bíróé minden illetékekkel 1500 fra megy, és ennek ellenében a törvénykezési járásbiró éven­­kint csak 800 ft húz; — a közigazgatási tiszti segéd évi illetménye 780 ft tesz, midőn a fon­­tosabb bírói hivatalt gyakorló törvénykezési se­gédé 500 ft; — a törvényszéki kiadó, igtató 300 ftot, a főnöki kiadó, s igtató 700 ft; a tör­vényszéki járulnokok 300 ft, a főnöki fogalma­zók 600 ftot húznak; az írnokok a törvénykezés­nél 250 ftot nyernek, ellenben a közigazgatásnál a napi­díjasok is 400 ft. stb. Továbbá az első oszt. járásbírósági ülnökök épen semmi rendes évi fizetést nem kapnak, ha­nem midőn bűntényekben foglalatoskodnak, 3 fogó napi dijt húznak..... Kinek nem jut eszébe az uriszék ? — Kívánatos, hogy ez intézkedés mi­előbb megszűnjék, mert különösen a bünperek­­nél szükséges a gyors eljárás, pedig a napi dijas hivatalnok soha sem fog oly lelkiismeretesen iparkodni, hogy holnapi napra valami ne marad­jon.­­ Az igazság kívánja továbbá, hogy a tör­vénykezési hivatalnokok fizetése a közigazgatá­siakéval egyenlő legyen, ezt teendőik sokasága, fontossága, és szellemi képzettségük is igényli. De sérelmes is volna, ha épen azoknak, kik az igaz­ság részrehajlatlan kiszolgáltatásában fáradnak, kellene a kellő pártfogás, és jogos egyenlőség felsőbb helyrőli mellőzésével igényeikben rövid­séget szenvedni, és a fontos bírói állást, igazság­ügyi hivatalnokokat a közigazgatásiaknak mintegy utána tétetve látni. Mi e megyében az uj törvénykezési rend­szert illeti, arról a lehető legjobbat mondhatni, ezt a perek gyors menetele, s az igazság szigorú részrehajlatlansággali kiszolgáltatása is igazolja. E tekintetben Chernel Ignácz törvényszéki elnök úrnak kell az érdemet tulajdonítnunk, mit az elmé­leti s gyakorlati törvényes ismeretei és buzgal­mával megszilárdított bírósági szerkezet s per­rendtartás behozatalában a részrehajlatlan közvé­lemény előtt magának méltán kivívott. A kiváncsiakkal tudatom, hogy a sümegi collegialis bíróság sem nevezi magát többé tör­vényszéknek, — a járásbirói segédek sem hívják magukat többé szolgabiráknak, és hogy azon né­hai nemzetes esküit ur — kit egy ideig „irnoki“ czime genirozott — sem írja magát többé ,­já­­rásbirói személyzetnek.“ — Szomorúan tudatom, hogy a szép kies Fü­red nincs többé Zalában, mintegy 10—12 hely­séggel e megyétől elszakasztatott és a zsémbes Beszp­rém vármegyéhez (mint itt mondani szok­ták) csatoltatott. Nem elég, hogy ez év elején a derék Mura­köztől fosztattunk meg, most meg e kedves fürdő­helyünket is eredeti magyar lakóival elvesztet­tük. Ha az amputatiók ily nagyban gyakoroltat­nak, nem soká nem ismerünk Zalára, s meglehet hogy valahol Varasd vagy Moson megyében lesz egy Zala vármegye.... De hiszen a kellemes Füred annyi kaczér­­ságnak, hűtlenségnek volt színhelye, hogy nem leszen föltűnő, ha ő is uj férjéhez hűtlen lévén megunja magát s visszakivánkozik Zalához, kinek örömeiben s bás napjaiban annyi évekig oszto­zott, s ki őt tárt karokkal fogadja. Azért isten hozzád Füred a politikai viszont­látásig, Ka­landok fénykorában, hanem 1850-es év őszén történt. Történt pedig a szomszéd Gömör megye egyik elsőbb rendű tisztviselőjével, vagy­is inkább általa. Igaz ugyan, hogy ezen úr, főleg miután a Magyar Hírlapban pár hó előtt név nélkül ugyan de min­denkitől ismerhetőleg a nyilvánosság elé állíttatott, nem csak Gömörben, de a szomszéd megyékben is ismert egyéniség, mind a mellett az alább elbeszélendő tény dicskoszorujának eddig fölül nem mult gyöngyét teei­di. Lám, mily kevés fá­radsággal lehet hirre jutni. Azonban az esemény, melyet elmondani s egy pár szóval kisérni szándékom, nem kiván élőbe­szédet. Tehát Gömörmegye egyik tisztviselője, má­sod magával, komájával, Egerbe utazik, természe­tesen Borsodon át, noha az ily emberek nem min­dig és mindenben szeretik az egyenes utat vá­lasztani. Dolgukat végezve visszatérnek a merre jöttek. Megyénk D. helységében tartanak szünetet, a zsidó-korcsmába behajtatván, hol menet is száll­va voltak, s igen jó bort találtak. No de ez nem tartozik ide. Behajtatván, csak az ivó szobát találták nyitva, a kocsmáros feleségével együtt a városba ment, a szobát bezárta s egy idegen zsidóné, ki az italt mérte, mondá, hogy a kulcsot a gazda ma­gával vivén, a szobákba nem mehetni be. — Hát ilyen amolyan, nem tudtátok, hogy é­n jövök ? Kiált az asszonyra a bősz ur, meg nem gondolván, hogy énje Borsodban nem ép oly félelmes mint otthon, s feleletet sem várva, egy ott ácsorgó kis leánykát, s utóbb az épen teher­ben levő asszonyt is a kezében levő ostorral le­gyezni és porozni kezdette. E vér­hűtő műtés­zet után egész hideg meg­fontoltságát visszanyervén, a további teendőkről kezdett úti­társával tanakodni, s a tanakodás ered­ménye az jön, hogy negyed óra múlva a korcsmá­­ros magán­­szobája, mit zárva hagyott, kulcs nélkül, a kovács koma hathatós közbenjárása után fölnyitva állott. A feltört ajtóju szobában igen otthonosnak érezte magát fösz.b. ur s azonnal kutatni kezdett. Többi közt egy skatulát nyitott föl, s abban egyebek közt, valami 70 pengőnyi Kossuth-je­­gyeket talált. Ah jó, annál jobb ! Na megállj zsidó, kika­pok én rajtad. Ilyforma, de szavakban kiczikor­­nyázott gondolat után egy hivatalos (!) levelet kanyarított, a zsidó korcsmároshoz intézve, mely­ben magát mint ő flsége hű szolgáját mutatja be s a zsidót a talált Kossuth-jegyekérti magamen­­tés végett, saját főszolgabírói residentiájába, Gömör m­egyébe, idézi. Mi­előtt tovább megyek, megjegyzem, hogy ily maga elé hivatásokról szép történeteket hal­lottam. A szolgabiró a szobát, a korcsmát s a falut elhagyván haza hajtatott, persze iszonyú fenye­getésekkel. Este haza­tér a zsidó és neje, hallják a tör­ténteket, látják a feltört szobát s a lefoglalt Kos­­suth jegyeken kivül más egyébnek is hiányzását. Mind a mellett­e a zsidó az idegen megyei f. sz. b. fenyegető levelén megijedvén, másnap en­nek rezidenczvárosában megjelenik. Itt azonban egy ügyvédhez megy előbb, s elbeszélve a történteket hozzá­teszi azt is, hogy — hogy egy nagy leveses ezüst kanala is hiány­zik. Ki vitte el, nem tudja, de a feltört szobában a magas vendégen kívül senkit sem láttak járni. Az ügyvéd természetesen értésére adja ne­ki, hogy a dologban a f. sz. b. eljárása rendén semmi esetre nincs, neki Borsod megyében semmi itélői vagy végrehajtói joga nem lévén, ha a t­é­­n­y­e­k­e­t a borsodi megye­főnökségnek fel akar­ja jelenteni, ha el akarja mondani hogy mikép ju­tott a tilos K­ossuth jegyekhez, — ám lássa. Zalából, October 13. A megyei törvényszék s hozzá tartozó já­rásbíróságok hivatalnokai részére az évi fizeté­sek az itteni kanizsai sóhivatalnál utalványoztat­­tak, és a törvénykezési tisztviselőknek hét hó­napon át oly szép türelemmel, kitartással ápolga­­tott reményvirágai elfonnyadtak, mert legpessi­­misticusabb képzeletük perczeiben sem hitték fi­zetéseiknek oly minimumát, mint minőt a jegyzék tartalmaz. A törvényszéki elnök évi fizetése­ 2500 ft; — ülnököké­s álladalmi ügyészé 1200 ft; tör­vényszéki jegyző — 1-ső és 2-od osztályú já­­rásbirók — és álladalmi ügyészi helyetteseké 800 ft; levéltárnoké 600 ft; járásbirói segédeké 500 ft; törvényszéki kiadó - igtató- és járul­­nokoké 300 ft; törvényszéki s járásbirói írno­koké 250 ft. Rögtön átlátható, hogy a törvénykezési hi­vatalnokok nem lehettek szerencsések oly kegyes árraT Minii­letet mondtunk a renegátok fölött, míg a hitük és nemzetiségük mellett híven megmaradt menekül­tek jellemét méltányolva említettük, s az általunk rágalmazói ellenében eléggé igazolt Kossuth vé­leményét is kimondtuk a renegátok és a török vendégszeretet fölött. Azonban legeredetibb az , hogy levélíró minden prokátoroskodása mellett is úgy tünteti föl közlésében a törököt, mint a legbutább, leg­bigottabb és legvadabb népet, — s mégis mi com­­prom­ittáltuk a muzulmánt! holott a mi könyvünk­ben a török nép jó és szép tulajdonainak fényol­dalai is igazságosan kiemelvék! Levélíró átalán véve iszonyú ellenmondás­ban van önmagával, s tulajdon állításaival czá­­folja meg s teszi nevetségessé önmagát. Midőn a török mellett ügyvédkedik, ugyanakkor csupa következetességből a legembertelenebb oldaluk­ról ismerteti meg a basákat, s főtiszt létére nem pirul az egész világ elött bevallani, miként M.... basa, mint főnöke dühbe jővén, suhogójával ugyancsak megverte a talpát, azaz, saját kifeje­zése szerint saját kezével m­­e­g­t­a­l­p­a­lt­a őt, csupán azért, mert a templomban sokáig imádko­zott Kossuth neve napján, s e miatt elkésett. Ez ugyan gyönyörű vendégszeretet, s valóban em­berséges bánásmód ! — És­­ megfeledkezve ar­ról , hogy védeni akarja a török vendégszerete­tet és bánásmódot, azt állítja, miként a legtöbb baja ily kriminális természetű. — Én alig hiszem, hogy levélíró magyar és katona lett volna, külön­ben semmi áron nem engedendő magán a gyalá­zatos bastonnade - büntetést végrehajtatni. És ő a vele elkövetett barbárságot a 19-ik század civilizált közönsége elött még némi dicsekvéssel, s a basa mentegetésével mondja el, s nem szé­­gyeli megvallani, hogy midőn a dühös basa tal­pát verte , — gyermekiesen könyörgött. Fi­done! — Ön valóban megérdemli a talpalást,s úgy látszik ,a fejelésre is nagy szüksége volna. Mindezekből kitetszik, hogy levélíró maga lélekzik azon bűnben és hibában, melylyel ben­nünket alaptanul vakmerősködött vádolni, s hogy a török vendégszeretetet nem mi gyaláztuk meg, — hanem önmagával együtt ő tette csúffá az egész világ előtt. Imre fi. Borsodból, okt. 16-kán. Nem Chinában történt, még csak nem is Bes­­sarabiában történt — Borsod megyében történt. Nem az ököljog s nem is a hires rablók a­­ t Emléktöredékek úti naplómból. II. F­e­r­e­n­c­z­e. (Folytatás.) S m­ig ez összeomlott nagyság, s hatalom maradványainak bájain andalogtam, eszembe jött, hogy mi magyarok az ős Budában hiába keressük nagy Lajosunk palotáját, hiába Zsigmondét, mely korában vetélytárs nélkül álló egész Európában, hiába Mátyásét, mely házaival, szobraival, belső ékeivel szinte nem engedett egynek is. A palotával szemközt van a szent Márk tor­nya, az úgynevezett campanile , 230 láb magas, honnan szép kilátás van a gőzölgő lagúnák váro­sára, szomszéd szigetekre, s a zöldszinüi tenger­re. Cicero nem mondá, hogy Napoleon elfoglalván Velenczét, élvezendő a közellevő szigetekrei ki­látás szépségét, lován ment föl e toronyba. S valóban a torony tetejéröli kilátás megérdemli a néhány centesimot, melyet a kezét nyújtó torony­­őrnek adnunk kell. A szent Márk teréhez tartoznak az ó s uj Procuratoriák, (Procuratorio vechio, és nuovo) ezek egyik részében Velencze kormányzója lakik, másik része cs. kir. palota, s mint ilyen lakatlan s puszta, egy harmad részében pedig van a 700000 kötetü Márk könyvtár, mely azonban az újabb munkákban szegény. Alapítója volt Bessa­­rion tudós bibornok a XV században. A könyvtár­hoz mellékelve van az Európában leggazdagabb oklevéltár. A Procuratoriák alatt a mennyezetek árnyában csinos kávéházak vannak, hol számos férfit, s tűzszemü hölgyet asztalok körül ülve pillantunk meg hörpölgetni keleti italokat, s az olaszoknak kedves „aqua marina“jár. Szent Márk terén figyelmet érdemel még­ a szent Márk óraműve, hol két éreróriás üti el az órákat, és a „Piazetta“n­ két gránitoszlop, melyek j­­ egyikén a szárnyas oroszlán, másikán szent Tiva­­­­dar képe áll. A köztársaság idejében e két oszlop közt hajtanának végre a „tizek“ törvényszékének véres ítéletei. Monda szerint, midőn Braterio Miklós e két oszlopot nagy művészi ihletlséggel elkészité, a nagytanács m­éltólag akarván megjutalmazni őt, kényére hagyá: kérjen bár­mily jutalmat, s ö azt kiváná : szabadjon ezen oszlopok közt az árulók­nak tovább is űzni lármáikat. Nem tudom ez ok­ból-e, a lárma itt kimondhatlan. Csak ide jöjön ki meg akar siketülni. A „riva degli schiavoni“-ról a dogepalota s a tömlöczök közt magasan egy átmeneti íves fo­lyosót pillantunk meg , s ez az úgynevezett „só­hajok hídja“ (Ponte dei sospiri). A sóhajok hid— javai szent emlékek társainak. Kire az annyira rettegett tizek vagy hármak tanácsa kimondá meg nem másolható ítéletét, e folyosón keresztül kül­detett szirmos börtönébe, s ott vagy bárdtör­­zsökre talált, s teste lagúnákba vettetett, vagy a lagúnák alatti odúkban lelé örökfogságát, hol nedvesség miatt élve rothadt el, vagy nyárban az ólomfödelek alá került, ott pedig a nap tüzforró­­sága lassankint elsenyveszté a fogolynak nyomo­­rú életét. Az emlitettem víz alatti odúk már el­rontanak, az ólomfedeleknek is már csak nyomait láthatjuk a doge-palotában. (Folytatása következik.)

Next