Magyar Hirlap, 1850. október (2. évfolyam, 269-295. szám)
1850-10-23 / 288. szám
zi műveket illetőleg pedig csak ellenes küdési adó, különféle árszabályok szerint lenne megtartandó. A magyarok ennélfogva fölhíva érezhetik magukat az új vámtariffát úgy tekinteni, mint kereskedelmünk jövendő fölvirágzásának első és helyes eszközét, zálogát és biztosítékát, mely nagyobb fontossággal bírhat, mint a közbenső vámvonalak eltörlése, mert ez utóbbi csak akkor válhatik igazi hasznunkra, ha a vámtariffa reformjával szoros kapcsolatba hozatik, azaz: ha saját terményeinket a külföldre csak úgy vihetjük ki, mint Austriába, s a szükségelt készítményeket a külföldiektől csak úgy vásárolhatjuk, mint az osztrákoktól. Ha a kormány honunkat csakugyan egyenjogú országnak tekinti, és nem gyarmatféle tartománynak, mint ellenei rebesgetik, akkor az új vámtariffa szabályait rövid idő múlva, teljes épségében és a vámreform ügyében már közzétett elvektől el nem térőleg fogja életbe léptetni, és mi a kormány igazságáról, különösen pedig a kereskedelmi miniszer tett erélyéről sokkal inkább meg vagyunk győződve, sem hogy az eredményen kételkedhetnénk. Úgy hisszük, a nemzet kötelessége ez ügyben hathatósan, tartózkodás nélkül és tiszta meggyőződéséhez képest nyilatkozni. Itt alkalom nyílik az ellenzéknek tettleg kimutatni, hogy nem saját érdek az ő vezére, hogy nem opponál quand mérne, hanem hogy ott, hol az ország valódi érdekei forognak kérdésben, személyes tekintetek nélkül csatlakozik azon férfiakhoz, kik azokat, t. i. az ország valódi érdekeit képviselik. E kérdésben pedig a mi részünkön áll a kormány. 129^ levelezések, Paris, October 16. „Olvasta ön a Monite űrt? szokta meg tegnap délután egy legitimista ismerősöm, midőn épen levelemet egy postalyukba vetettem volna. — Igen — felelem — nincs semmi benne, egy pár fölkeresztezés s egy kimutatás az állományi jövedelmekről. — Hogyan, ön nem látta , nem olvasta a Constitutionel tegnapi czikkét a mai Mottiteurben ? És erre egy kávéházba vont be, hol a garzontól a hivatalos lapot kérő. Majd bizony várhattuk volna, míg a sor ránk kerül, akár queuet csinálhatunk vala, mint a köztársaság színháza előtt szokott lenni, midőn Rachel játszik. „Moniteurubies ? Ide a Moniteurt. Egy pohár ormüst és a Moniteurt. Garzon egy beatsteaket a Moniteurrel!“ Ily és hasonló kiáltások közt lestük valami fél óráig a hivatalos lapot, mint türelmes vadász a fogolymadár fölrebbenését.— Hiába tovább kelle mennünk, a Moniteur praenumerálva volt harmad és negyediziglen, s csak késő éjjel kaphatom azt kezeimbe egy közolvasóteremben, épen midőn a lámpákat oltogatá a teremszolga, sőt ekkor is majdnem későn érkezem, mert egy úriember épen utánam toppant be, hogy azt mint másodkézbeli előfizető magával vigye. És belenéztem a Moniteurbe és ott találtam valósággal a Constitutiones kérdésbeni czikkjét, melynél soha nagyobb kíváncsiságot czikk tán föl nem gerjesztett. Benne volt biz az eleitől végig, egy szó kihagyás nélkül és B oi 1ay aláírással, épen úgy mint doctor Véron patikaszagu lapjában volt, kigőzölögve a bizottmány ellenes harag legerősebb ingredientiáit, s terjesztve maga körül a leghatalmasabb pézsmaszagot, mely valaha egy császári hírlap laboratóriumából kikelt. Tegnap és ma mindenki csak ez eseményről beszél, s tagadhatjan, mikép a törvényhozó és végrehajtó hatalmak közti imminens szakadás most már sokkal kikerülhetlenebb, s ha tegnapi levelem okoskodását a bonapartismusnak más monarchikus pártok irányábani erős állását illetőleg ma is sajátomul és helyesnek tekintem, azt is meg kell azonban engednem , hogy az egység a Constitutionel otromba, goromba és per alá fogásra is érdemes czikkének a Moniteurbe átvétetése által (oly szokatlan tény, mi irányczikkekre nézve még soha nem történt) egy rettenetes hibát követett el, azt t. i. hogy a wiesbadeni és clairmonti zarándokok irányában biztos állásának húrjait tulfeszité s a commissiónak hiúságát, önérzetét sértő, s ez által a nemzeti gyűlés színe előtti hallgatását — mire pedig eddigelé, az általam tegnap kifejtett okoknál fogva számolni lehete — lehetetlenné. A kitörés oly fenyegető, oly látható, mikép a Journal des Debats mai vezérczikke térdre hullva engesztelő hol a végrehajtó hatalmat, hol a törvényhozást, s hibabelátásra inti ezt mint amazt. E könyörgés azonban kétségtelenül hatástalan leend. Az egymás iránti elkeseredés sokkal mélyebb és tátongóbb, mintsem azt egy — ha még oly tekintélyes hírlapi — vezérczikkel betölteni lehessen. Ezek az engesztelő, szépítő és békéltető czikkek csak olyanok, mint a föld és kötakargatás egy mina fölött, melynek kanócza már tán meg is gyujtatott, s mely annál borzasztóbb következményű lesz, mentől több tárgyat talál fölvettetésekor. Tegnap hire járt, hogy három marschall fog kineveztetni, ma már kevesebb hitel adatik e Skinek s ismét Changarnier miatt, ki kijelentette volna, hogy csak harczmezőn fogadna el ily megtiszteltetést. Az egység mindenkép azon dolgozik, hogy az északi megye közelebbi választásában a republikánusok is részt vegyenek, ez okból Roquet tábornok jelöltségét is visszavevő s titokban mindent elkövet, hogy Dupont (de l'Eure) candidaturája — melyet ellenállhassan maszlagnak tart — bátorittassék. Az electorális törvény szülői és keresztapái szívesen elnéznék még azt is, hogy egy socialista választassék el, csakhogy a választásban mindenki részt vegyen s a nemszavazási demonstratio — melynek igen sok érzékeny része lenne — elmaradjon. — A dolgok azonban eddig elppen nem állanak ez óhajtás értelmében, mert az északi megye demokratái elhatározzák nem szavazni, s a párisi jelszó is ily viseletet javasol. Huberlói és Raspai 1lói, kik mindketten Doutrensban tartatnak fogva — a Patrie leveleket közöl, melyekben e két szerencsétlenek egymás irányábani ellenségeskedése és verekedésig fajuló gyülölsége hozatik a közönség elé. Melyik hibás, a levelekből, melyek épen ellenkező dolgokat állítanak, nem tudhatni (a közvélemény azonban Raspailról emlékszik tisztelettel) de annyi bizonyos, hogy leghibásabb a kormány, mely két halálos ellenséget egymás mellé rendel s igy a különben is keserű fogságot még mesterségesen is nehezbiti, sőt mi több, egy szerencsétlenség, egy bűn elejét venni valamelyik fogolynak máshová átrendeltetésével nem siet. — pártfogásban részesülni, mint p. o. a financz, vagy közigazgatási szakhoz tartozók, — és hogy e szerint a hivatal és illető fizetése között nincs helyes arány, sőt párvonalban a közigazgatási hivatalokkal, a legszembeszökőbb aránytalanság létezik. Így például: a törvényszéki ülnök évi fizetése 1200 ft akkor, midőn a közigazgatási járási bíróé minden illetékekkel 1500 fra megy, és ennek ellenében a törvénykezési járásbiró évenkint csak 800 ft húz; — a közigazgatási tiszti segéd évi illetménye 780 ft tesz, midőn a fontosabb bírói hivatalt gyakorló törvénykezési segédé 500 ft; — a törvényszéki kiadó, igtató 300 ftot, a főnöki kiadó, s igtató 700 ft; a törvényszéki járulnokok 300 ft, a főnöki fogalmazók 600 ftot húznak; az írnokok a törvénykezésnél 250 ftot nyernek, ellenben a közigazgatásnál a napidíjasok is 400 ft. stb. Továbbá az első oszt. járásbírósági ülnökök épen semmi rendes évi fizetést nem kapnak, hanem midőn bűntényekben foglalatoskodnak, 3 fogó napi dijt húznak..... Kinek nem jut eszébe az uriszék ? — Kívánatos, hogy ez intézkedés mielőbb megszűnjék, mert különösen a bünpereknél szükséges a gyors eljárás, pedig a napi dijas hivatalnok soha sem fog oly lelkiismeretesen iparkodni, hogy holnapi napra valami ne maradjon. Az igazság kívánja továbbá, hogy a törvénykezési hivatalnokok fizetése a közigazgatásiakéval egyenlő legyen, ezt teendőik sokasága, fontossága, és szellemi képzettségük is igényli. De sérelmes is volna, ha épen azoknak, kik az igazság részrehajlatlan kiszolgáltatásában fáradnak, kellene a kellő pártfogás, és jogos egyenlőség felsőbb helyrőli mellőzésével igényeikben rövidséget szenvedni, és a fontos bírói állást, igazságügyi hivatalnokokat a közigazgatásiaknak mintegy utána tétetve látni. Mi e megyében az uj törvénykezési rendszert illeti, arról a lehető legjobbat mondhatni, ezt a perek gyors menetele, s az igazság szigorú részrehajlatlansággali kiszolgáltatása is igazolja. E tekintetben Chernel Ignácz törvényszéki elnök úrnak kell az érdemet tulajdonítnunk, mit az elméleti s gyakorlati törvényes ismeretei és buzgalmával megszilárdított bírósági szerkezet s perrendtartás behozatalában a részrehajlatlan közvélemény előtt magának méltán kivívott. A kiváncsiakkal tudatom, hogy a sümegi collegialis bíróság sem nevezi magát többé törvényszéknek, — a járásbirói segédek sem hívják magukat többé szolgabiráknak, és hogy azon néhai nemzetes esküit ur — kit egy ideig „irnoki“ czime genirozott — sem írja magát többé ,járásbirói személyzetnek.“ — Szomorúan tudatom, hogy a szép kies Füred nincs többé Zalában, mintegy 10—12 helységgel e megyétől elszakasztatott és a zsémbes Beszprém vármegyéhez (mint itt mondani szokták) csatoltatott. Nem elég, hogy ez év elején a derék Muraköztől fosztattunk meg, most meg e kedves fürdőhelyünket is eredeti magyar lakóival elvesztettük. Ha az amputatiók ily nagyban gyakoroltatnak, nem soká nem ismerünk Zalára, s meglehet hogy valahol Varasd vagy Moson megyében lesz egy Zala vármegye.... De hiszen a kellemes Füred annyi kaczérságnak, hűtlenségnek volt színhelye, hogy nem leszen föltűnő, ha ő is uj férjéhez hűtlen lévén megunja magát s visszakivánkozik Zalához, kinek örömeiben s bás napjaiban annyi évekig osztozott, s ki őt tárt karokkal fogadja. Azért isten hozzád Füred a politikai viszontlátásig, Kalandok fénykorában, hanem 1850-es év őszén történt. Történt pedig a szomszéd Gömör megye egyik elsőbb rendű tisztviselőjével, vagyis inkább általa. Igaz ugyan, hogy ezen úr, főleg miután a Magyar Hírlapban pár hó előtt név nélkül ugyan de mindenkitől ismerhetőleg a nyilvánosság elé állíttatott, nem csak Gömörben, de a szomszéd megyékben is ismert egyéniség, mind a mellett az alább elbeszélendő tény dicskoszorujának eddig fölül nem mult gyöngyét teeidi. Lám, mily kevés fáradsággal lehet hirre jutni. Azonban az esemény, melyet elmondani s egy pár szóval kisérni szándékom, nem kiván élőbeszédet. Tehát Gömörmegye egyik tisztviselője, másod magával, komájával, Egerbe utazik, természetesen Borsodon át, noha az ily emberek nem mindig és mindenben szeretik az egyenes utat választani. Dolgukat végezve visszatérnek a merre jöttek. Megyénk D. helységében tartanak szünetet, a zsidó-korcsmába behajtatván, hol menet is szállva voltak, s igen jó bort találtak. No de ez nem tartozik ide. Behajtatván, csak az ivó szobát találták nyitva, a kocsmáros feleségével együtt a városba ment, a szobát bezárta s egy idegen zsidóné, ki az italt mérte, mondá, hogy a kulcsot a gazda magával vivén, a szobákba nem mehetni be. — Hát ilyen amolyan, nem tudtátok, hogy én jövök ? Kiált az asszonyra a bősz ur, meg nem gondolván, hogy énje Borsodban nem ép oly félelmes mint otthon, s feleletet sem várva, egy ott ácsorgó kis leánykát, s utóbb az épen teherben levő asszonyt is a kezében levő ostorral legyezni és porozni kezdette. E vérhűtő műtészet után egész hideg megfontoltságát visszanyervén, a további teendőkről kezdett útitársával tanakodni, s a tanakodás eredménye az jön, hogy negyed óra múlva a korcsmáros magánszobája, mit zárva hagyott, kulcs nélkül, a kovács koma hathatós közbenjárása után fölnyitva állott. A feltört ajtóju szobában igen otthonosnak érezte magát fösz.b. ur s azonnal kutatni kezdett. Többi közt egy skatulát nyitott föl, s abban egyebek közt, valami 70 pengőnyi Kossuth-jegyeket talált. Ah jó, annál jobb ! Na megállj zsidó, kikapok én rajtad. Ilyforma, de szavakban kiczikornyázott gondolat után egy hivatalos (!) levelet kanyarított, a zsidó korcsmároshoz intézve, melyben magát mint ő flsége hű szolgáját mutatja be s a zsidót a talált Kossuth-jegyekérti magamentés végett, saját főszolgabírói residentiájába, Gömör megyébe, idézi. Mielőtt tovább megyek, megjegyzem, hogy ily maga elé hivatásokról szép történeteket hallottam. A szolgabiró a szobát, a korcsmát s a falut elhagyván haza hajtatott, persze iszonyú fenyegetésekkel. Este hazatér a zsidó és neje, hallják a történteket, látják a feltört szobát s a lefoglalt Kossuth jegyeken kivül más egyébnek is hiányzását. Mind a mellette a zsidó az idegen megyei f. sz. b. fenyegető levelén megijedvén, másnap ennek rezidenczvárosában megjelenik. Itt azonban egy ügyvédhez megy előbb, s elbeszélve a történteket hozzáteszi azt is, hogy — hogy egy nagy leveses ezüst kanala is hiányzik. Ki vitte el, nem tudja, de a feltört szobában a magas vendégen kívül senkit sem láttak járni. Az ügyvéd természetesen értésére adja neki, hogy a dologban a f. sz. b. eljárása rendén semmi esetre nincs, neki Borsod megyében semmi itélői vagy végrehajtói joga nem lévén, ha a tényeket a borsodi megyefőnökségnek fel akarja jelenteni, ha el akarja mondani hogy mikép jutott a tilos Kossuth jegyekhez, — ám lássa. Zalából, October 13. A megyei törvényszék s hozzá tartozó járásbíróságok hivatalnokai részére az évi fizetések az itteni kanizsai sóhivatalnál utalványoztattak, és a törvénykezési tisztviselőknek hét hónapon át oly szép türelemmel, kitartással ápolgatott reményvirágai elfonnyadtak, mert legpessimisticusabb képzeletük perczeiben sem hitték fizetéseiknek oly minimumát, mint minőt a jegyzék tartalmaz. A törvényszéki elnök évi fizetése 2500 ft; — ülnökökés álladalmi ügyészé 1200 ft; törvényszéki jegyző — 1-ső és 2-od osztályú járásbirók — és álladalmi ügyészi helyetteseké 800 ft; levéltárnoké 600 ft; járásbirói segédeké 500 ft; törvényszéki kiadó - igtató- és járulnokoké 300 ft; törvényszéki s járásbirói írnokoké 250 ft. Rögtön átlátható, hogy a törvénykezési hivatalnokok nem lehettek szerencsések oly kegyes árraT Miniiletet mondtunk a renegátok fölött, míg a hitük és nemzetiségük mellett híven megmaradt menekültek jellemét méltányolva említettük, s az általunk rágalmazói ellenében eléggé igazolt Kossuth véleményét is kimondtuk a renegátok és a török vendégszeretet fölött. Azonban legeredetibb az , hogy levélíró minden prokátoroskodása mellett is úgy tünteti föl közlésében a törököt, mint a legbutább, legbigottabb és legvadabb népet, — s mégis mi compromittáltuk a muzulmánt! holott a mi könyvünkben a török nép jó és szép tulajdonainak fényoldalai is igazságosan kiemelvék! Levélíró átalán véve iszonyú ellenmondásban van önmagával, s tulajdon állításaival czáfolja meg s teszi nevetségessé önmagát. Midőn a török mellett ügyvédkedik, ugyanakkor csupa következetességből a legembertelenebb oldalukról ismerteti meg a basákat, s főtiszt létére nem pirul az egész világ elött bevallani, miként M.... basa, mint főnöke dühbe jővén, suhogójával ugyancsak megverte a talpát, azaz, saját kifejezése szerint saját kezével megtalpalta őt, csupán azért, mert a templomban sokáig imádkozott Kossuth neve napján, s e miatt elkésett. Ez ugyan gyönyörű vendégszeretet, s valóban emberséges bánásmód ! — És megfeledkezve arról , hogy védeni akarja a török vendégszeretetet és bánásmódot, azt állítja, miként a legtöbb baja ily kriminális természetű. — Én alig hiszem, hogy levélíró magyar és katona lett volna, különben semmi áron nem engedendő magán a gyalázatos bastonnade - büntetést végrehajtatni. És ő a vele elkövetett barbárságot a 19-ik század civilizált közönsége elött még némi dicsekvéssel, s a basa mentegetésével mondja el, s nem szégyeli megvallani, hogy midőn a dühös basa talpát verte , — gyermekiesen könyörgött. Fidone! — Ön valóban megérdemli a talpalást,s úgy látszik ,a fejelésre is nagy szüksége volna. Mindezekből kitetszik, hogy levélíró maga lélekzik azon bűnben és hibában, melylyel bennünket alaptanul vakmerősködött vádolni, s hogy a török vendégszeretetet nem mi gyaláztuk meg, — hanem önmagával együtt ő tette csúffá az egész világ előtt. Imre fi. Borsodból, okt. 16-kán. Nem Chinában történt, még csak nem is Bessarabiában történt — Borsod megyében történt. Nem az ököljog s nem is a hires rablók a t Emléktöredékek úti naplómból. II. Ferencze. (Folytatás.) S mig ez összeomlott nagyság, s hatalom maradványainak bájain andalogtam, eszembe jött, hogy mi magyarok az ős Budában hiába keressük nagy Lajosunk palotáját, hiába Zsigmondét, mely korában vetélytárs nélkül álló egész Európában, hiába Mátyásét, mely házaival, szobraival, belső ékeivel szinte nem engedett egynek is. A palotával szemközt van a szent Márk tornya, az úgynevezett campanile , 230 láb magas, honnan szép kilátás van a gőzölgő lagúnák városára, szomszéd szigetekre, s a zöldszinüi tengerre. Cicero nem mondá, hogy Napoleon elfoglalván Velenczét, élvezendő a közellevő szigetekrei kilátás szépségét, lován ment föl e toronyba. S valóban a torony tetejéröli kilátás megérdemli a néhány centesimot, melyet a kezét nyújtó toronyőrnek adnunk kell. A szent Márk teréhez tartoznak az ó s uj Procuratoriák, (Procuratorio vechio, és nuovo) ezek egyik részében Velencze kormányzója lakik, másik része cs. kir. palota, s mint ilyen lakatlan s puszta, egy harmad részében pedig van a 700000 kötetü Márk könyvtár, mely azonban az újabb munkákban szegény. Alapítója volt Bessarion tudós bibornok a XV században. A könyvtárhoz mellékelve van az Európában leggazdagabb oklevéltár. A Procuratoriák alatt a mennyezetek árnyában csinos kávéházak vannak, hol számos férfit, s tűzszemü hölgyet asztalok körül ülve pillantunk meg hörpölgetni keleti italokat, s az olaszoknak kedves „aqua marina“jár. Szent Márk terén figyelmet érdemel még a szent Márk óraműve, hol két éreróriás üti el az órákat, és a „Piazetta“n két gránitoszlop, melyek j egyikén a szárnyas oroszlán, másikán szent Tivadar képe áll. A köztársaság idejében e két oszlop közt hajtanának végre a „tizek“ törvényszékének véres ítéletei. Monda szerint, midőn Braterio Miklós e két oszlopot nagy művészi ihletlséggel elkészité, a nagytanács méltólag akarván megjutalmazni őt, kényére hagyá: kérjen bármily jutalmat, s ö azt kiváná : szabadjon ezen oszlopok közt az árulóknak tovább is űzni lármáikat. Nem tudom ez okból-e, a lárma itt kimondhatlan. Csak ide jöjön ki meg akar siketülni. A „riva degli schiavoni“-ról a dogepalota s a tömlöczök közt magasan egy átmeneti íves folyosót pillantunk meg , s ez az úgynevezett „sóhajok hídja“ (Ponte dei sospiri). A sóhajok hid— javai szent emlékek társainak. Kire az annyira rettegett tizek vagy hármak tanácsa kimondá meg nem másolható ítéletét, e folyosón keresztül küldetett szirmos börtönébe, s ott vagy bárdtörzsökre talált, s teste lagúnákba vettetett, vagy a lagúnák alatti odúkban lelé örökfogságát, hol nedvesség miatt élve rothadt el, vagy nyárban az ólomfödelek alá került, ott pedig a nap tüzforrósága lassankint elsenyveszté a fogolynak nyomorú életét. Az emlitettem víz alatti odúk már elrontanak, az ólomfedeleknek is már csak nyomait láthatjuk a doge-palotában. (Folytatása következik.)