Magyar Hirlap, 1892. április (2. évfolyam, 92-120. szám)

1892-04-01 / 92. szám

Budapest, 1892.­ HéJ cH6. II. évfolyam 92. szám. Péntek, április 1. MAGYAR HÍRLAP Egész Évre 14 frt, fél évre 7 frt, V. évre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap: hétfőn és Ünnep után is. FŐSZERKESZTŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Szerkesztőség: Ujvilág­ u. 14. Kiadóhivatal: Gránátos­ u. 16. Egyes szám ára : helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A minimum. (P) A fővárosban lakó állami tiszt­viselők a mai napot zöld krétával fogják aláhúzni a kalendáriumban. Nem kisebb dolog esett meg ugyanis, mint az, hogy a pénzügyi bizottságban ma Wekerlét az ő 600 forintos fizetési minimumával le­szavazták és 700 forinttal megállapították az állami tisztviselő évi fizetésének mi­nimumát. Lesznek bizonyára, a­kik e határo­zat jelentőségét nem fogják tudni a maga számszerűségében méltányolni. Azok kö­zül, a­kik nálunk tudomást szoktak sze­rezni az államélet efféle részleteiről, sze­rencsére kevesen vannak olyanok, a­kik száz forintnak egy esztendőre felosztott nyomatéka iránt kellő fogékonysággal rendelkeznek. A magyar középosztály lét­minimuma általánosságban jóval felül­múlja ezt az összeget, a­kinek pedig erre sem jut, annak a kenyér annyira felkoptatta az állát és ellenben elkoptatta az eszét, hogy a szomszédjának sorsára nem telik már érdeklődése és ember­­szeretete. Nem sokan fognak tehát akadni olyanok, a­kik ennek a mai győzelemnek egy sokat megnyergelt és kiszivattyúzott osztályra kiható jelentőségét méltányolni fogják. Ki gondol nálunk a szegény em­berre ? Ki emeli le a diable boiteux módjára a külvárosaink házainak tetőit, vagy járja be Harun Al Rasid mintájára azokat a nyomorúságos hajlékokat, a­melyekben a szegénység sinlik és pené­t~n .................................................ott-í----------pü­­szesedik, hogy egy műhelyében meglesse azt a virtust, az emberi furfangok leg­­cselszövényesebbikét, a­hogy t. i. a sze­gény hivatalnok napról-napra csalja a gyomrát és a csalások e perem­is lán­­czolatában darálja le emberi életét ? A közönség túlnyomó része — és természetesen a tisztelt korm­ány is —nyil­ván akkép ítéli meg ezt az állapotot, mint az a bizonyos gazdapolgártársunk a borjúiét, melyeket úgy vitt kocsiján a vásárra, hogy a szegény kisbőgők „fejjel le“-nek utaztak. Mikor pedig egy­ meleg­szívű városi ember erre a kegyetlenke­désre megpirongatta volna, a gazda cso­dálkozva felelé, hogy hát hisz megszok­ták ezt már a borjak, „öregapám is igy vitte őket a városba !“ Mikor Horánszky azzal a megjegyzéssel pirított rá pénz­ügyeink kincstárosára, hogy a szegény rétegben terem az ország színe-java, hát Wekerle is úgy valahogy felelt, hogy a mi borjúink is megszoktak már fejjel le­felé utazni az állam kocsiján, hisz ma­guk sem kértek többet 600 forintnál! Arra persze nem futja a mi állam­alkotó eszünk, hogy a táplálkozásnak a nemzet jövő generácziójának megcsonto­sodására való befolyását is nézze és meg­lesné különösen azt, hogy a nemzetek gyümölcsös rétegei örökös körben futják meg pályájukat, kezdve a fekete föld él­tető elemein őserőt gyűjtő földmivelőn, ettől fölfelé a szellemet produkáló közép­rétegbe és innen a tehetségek gyümöl­csösébe, a­melyből aztán kimerülten és fáradtan visszahullanak ismét a rekreáló humus ősi emlőihez. Arra tehát nem terjed ki már a mi filozófiánk, hogy meggondoljuk, hogy a szegénység pe­nésze megeszi a jövő századunk eszét és hogy tehát rablógazdászat az olyan, a­mely ezt a szegénységet, a­hol mód­jában áll, el nem távolítja, sőt egyene­sen mesterségesen plántálja.­­ Pedig ha van társadalmi réteg, a­melynek táplálkozása nem lehet közöm­bös az állam szempontjából, akkor — a parasztrétegtől itt eltekintünk — első­sorban a hivatalnoké az. Nem szólva az ügynek közerkölcsi és közbiztonsági ol­daláról, a­mely pedig szintén nem cse­kély fontosságú, e pillanatban csak azt nézzük, hogy a hivatalnok gyermeke a nemzet jövő intelligencziájának annyi csíráját hordja magában, már a szülők hajlamainál és szélesebb látkörénél fogva, már a fejlődés törvényénél fogva, hogy ennek a csírának gondosabb öntözése és fejlesztése, elsőrangú állami és nemzeti érdek. Ebből a szempontból fogjuk mi fel a pénzügyi bizottság mai vótumát és ez a magasabb szempont nekünk oly fon­tos, hogy még amaz igen nevezetes mozzanatot is háttérbe szorítja, hogy a kormány a pénzügyi bizottság kormány­­párti többségével szemben kisebbségben maradt. Pedig ez igen nevezetes jelenség és eseményszámba is mehetne, mert utoljára is politikai éleslátás hiányának és a nem­zeti érdekek nem eléggé éber gondozá­sának vádja az, a­mit e votam magába sm A trafik. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Szemere Attila. Bizony csak trafik annak a neve, akár­hányszor elkeresztelték is dohánytőzsnek avagy tőzsdének. Apáink is a trafikos kínszenvedését szidták a stemplis papírba csavart, kénbe páczolt dohánynak, miért lennénk mi különbek ná­luk. Az istenadta zamatos török levelet a „to­­han“-t reczipiáltuk magyarnak, dohánynak, de megvetéssel utasítjuk vissza a trafiknak minden névmagyarosító folyamodványát. Ám hívja We­kerle tőzsnek, csupa szeretetből, a­miért har­­mincz egynéhány millióval szaporítja az állam bevételeit esztendőnkint, mi már csak megma­radunk a megvető trafik nevezet mellett. Hogy miért vetjük meg, azt tudja mindenki a­ki el­­szitt életében száz darab négyes kukát. Megvethetjük akárhogy, múzeumot csinál­hatunk a szivarjainkba tévelyedett lámpabelek­ből, zsindelyszögekből, hajtőkből és nemzeti színü madzagokból, azért a trafik mégis itt van s büszke jeligéül oda írhatná az ajtaja fölé .J’y suis j’y reste,* mert nem volt még kor­mány, a­mely belekóstolva a polgárok zsebei­nek e kényelmes megsarczolásába, arról valaha lemondott volna. Jöhetnek a legbámulatosabb financziális találmányok hazafias áldozatkészsé­günk mesterséges fokozására, azzal legföljebb azt érjük el, hogy szintén meghonosítják őket, de azért a trafik megmarad a legkipróbáltabb eszköz eszményi mintaképéül. Ebbe bele kell nyugodnunk, mint a meghalásba és ha a ma­gas dohányjövedéknek eszébe jutand szivar­jainkat közvetlenül kóczmadzagból készíteni és csak véletlenül benne felejteni a dohánylevelet, akkor egy darabig zúgolódni fogunk, de azután megszokjuk s nikotin helyett koczinnal mérge­­zendjük meg magunkat és az utánunk jövő nemzedékeket. Van egy szép kis XVII-ik századbeli Elze­­vir-könyvem, a­melynek czime „Laus asini“ magyarul: „A szamár dicsérete.“ Vájjon ha e közmegvetésnek örvendő szerencsétlen emlősről dicséneket zenghettek a szkolasztikusok, miért ne kereshetném én is meg a trafik fényoldalait. A munka nehéz és szerfölött népszerűtlen, de velemszületett tapintatlanságom mindig reávisz hogy ellentétbe helyezkedjem a tömeggel, a­miért szerencsésen meg is buktam már néhány választáson. Nehogy azonban a felbőszült olvasó méltó megbotránkozásában rögtön a földhöz vágja e lapot s az én rosszindulatú tárczámért meg­szenvedjen a kitűnő vezérczikk és a felséges közgazdaság, jó előre kijelentem, hogy nem ar­ról beszélek, mi a haszna a trafiknak, — arról csak a pénzügyminiszter úr szólhatna, — hanem hogy mi lehetne a haszna. Az a kis boltocska, a­melyben télen a megfülledt dohánypára fojtogat, nyáron a szerte­­repdeső dohánypor száll a tüdőnkre, tulaj­donképpen bizonyára nem valami kellemes tar­tózkodási hely, de annak, a­ki benne ül, hasz­not hajtó vagy legalább a megélést szerényen biztosító üzlet. Egy nagy trafik behoz a fővá­rosban 8—10—12.000 forintot, egy kistrafik 300 forinttól 4000-ig, a szerint, a­milyen h­lyen fekszik. Vidéken ez az arány jelentékenyen leszáll. A mi államunk kétségtelenül nagyon sok pénzt költ el.. A pénz legnagyobb részét igénybe veszik a katona urak, a­kik folyton kereset híján vannak, a­mi marad, azt elszedik a köz­­kormányzat többi ágai. Ha nem is valami fé­nyesen, de gondoskodunk a munkabírókról, de a nyomorultakról és képtelenekről, az éhezők­ről és a sorvadókról nem emlékezünk meg a mi budgetünkben. Még csak adómentességet sem adunk a jótékonyságnak — a­ki nem hiszi, nézze meg a jótékony egyletek mérlegeit — s ha százezernyi tót kenyérért kiabál fönn a bérezek között, akkor a magyar állam gaval­­lérosan kirec­csent nekik . . . három darab ezrest, a­miből vehet minden jót magának egy sóskiflit. És ha ezt az eljárást kritizálná valami lágyszívű filantróp, akkor a miniszterelnök úr kijelenti, hogy ő mindent megtett, a­mit szük­ségesnek látott. Persze, az egyik ember így lát, a másik amúgy. A retina kérdése az egész. Ám jól van ez így, ha máskép nem le­het. Ha a franczia Assistance publique ötven milliós budgetjéről, az angol szegényadó száz­milliójáról szólunk, akkor kész a stereotip fele­let, hogy „hol vagyunk mi még Angliától meg Francziaországtól, s honfikeblünk dagad a tu­datban, hogy ez az arány úgy áll, mint három­ezer forint a száz millióhoz és hagyjuk két éhezni, sorvadóinkat sorvadni, suyffqigsj­ i­kát nyomorogni, reábizván közép^irányzatai«^.. emez ágát arra, a kinek az erdeje­, madarai és a mezők virágai tartoznak a ressfortjába^ Mai számunk 18 oldal. %ír 4 H’ 1 % 'JteL 1 , f ț ••»/«‘.'V Y’­ ?

Next