Magyar Hirlap, 1892. április (2. évfolyam, 92-120. szám)
1892-04-22 / 112. szám
Budapest, 1802. Egész évre 14 irt, fil évre 7 írt, V. Évre 3 írt 50 kr, egy fiónapra 1 írt 20 kr.Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. II. évfolyam 112. szám. Péntek, április 22. FŐSZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FELELŐS SZERKESZTŐ : FENYŐ SÁNDOR Szerkesztőség: Ujvilág u. II. Kiadóhivatal: Gránátos u. 16. Egyed szám ára : helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A rakonczátlan paraszt. (P) Egy cseppecske hir volt ma a lapunkban, melyhez érdemes hozzászólni. Van olyan fontos, mint az olasz kabinet válságának, vagy az orosz pénzügyi miniszter betegségének ügye, mert emberéletről, sőt többről, legfontosabb emberanyagnak üdvösségéről van szó. Valami földmivesember szegült ellene valami csendőri rendmiveletnek, belemarkolt az egyiknek a szuronyába, mire a másik csendőr egyszerűen főbelőtte. Azok az államügyészek, akiknek a magasabb jogrend a főideáljuk, kétségtelenül nem fognak semmi megütközni valót találni abban, hogy Magyarország e pillanatban egy paraszttal kevesebbet számlál. Salus reipublicae suprema lex. Az állam intézkedése szerintük oly inappellabilis alapokon nyugszik, hogy az, aki vele valahogy — legyen az ostobaság, legyen makacsság, vagy akár rosszakaratból — bírókra kerül, már csak birtokon kívül keresheti jogát, halála után. Mert ez a rend. Rá kell nevelni ezt a magyar népet a feltétlen engedelmességre, hogy meg ne mozduljon a füle töve, megálljon a szíve dobbanása és ködmenének mélyében se szólítsa öklét, ha a hatóság szemöldöke felborzad. Mert ez a rend. Rá kell nevelni azt a népet, amelytől veszedelem idején önálló gondolkodást, bátor, férfias elszántságot és mindenek fölött a felsőbb vezetés bölcseségében és igazságérzésében való megnyugvást várnak, kívánnak, követelnek, rá kell nevelni a szófián fegyverletételre, mikor a falu kisbirája végig hordja hivatalos botját az utczán. Mert ez a rend. Hát hiszen mi is a rendnek vagyunk barátai. Talán buzgóbb szószólói volnánk mi a társadalom jogrendének, mint akár az a csendőr, aki puskacsövében hordja az állam iszonyú hatalmát. S ha mindamellett eltérő a nézetünk azokétól, akik úgy vélekednek, hogy az állam tekintélyén helyrehozhatóan csorba esik, ha valahogy rögtön a hatalmának ultima ráczióját, a halált, nem mozgósítja valami elkeseredett szegény ember ellen, úgy ebben az a szempont vezet bennünket, hogy az állam nem arra való, hogy öljön. E mellett fel se vennők, ha az ilyen esemény véletlen szerencsétlenség-számba menne. Szívesen ámítja magát az ember a véletlennel, egyes alacsony nívójú közeg durvaságával, magáról való megfeledkezésével. Ha nem tolakodnának úgy az esetek. Ha nem ismétlődnék minden hónapban a csendőrség duhajkodása. Ha nem olvasnánk minden héten kúriai ítéleteket, amelyek telve vannak a csendőrök brutalitásaival, a foglyok megkínzásával és vallomásuknak kicsikarásával tökéletesen úgy, mintha még abban a jó régi pandúrvilágban élnénk, amelyet pedig éppen ezzel az újkori intézménnyel véltünk a megyei levéltárakban örök időkre eltemetettnek. Ezekből pedig, úgy látszik, hogy nálunk egy sereg ember azt tartja csakugyan, hogy az állam arra való, hogy öljön. Eszünk ágában sincsen okvetetlen garázda kedvet, vagy rosszakaratot keresni mindjárt e tünet mögött. A legtisztább doktrinarizmussal, magas állambölcsészeti meggyőződéssel lehet azt tartani, hogy az államnak nem szabad egy pillanatra sem csorbát törni a tekintélyén és halállal lakói, aki egyéni igazságérzésében szembe mer vele szállani. Ezt a teóriát a régi porosz és az osztrák Polizeistaat szerkesztették meg és hazánkba az ötvenes esztendők jóemlékezésü baromnevelő rendszere plántálta át. Az osztrákok állambölcsesége természetesen úgy vélekedett az emberekről, ahogy a németek : „Ruhe ist die erste Bürgerpflicht.“ De ám Európa egyéb államaiban nem ez a nézet az állam és polgár kölcsönös jogviszonyairól, és úgy látszik, hogy Angol-, Franczia- és Olaszországban, sőt Németország legnagyobb részében is cseppet sem vallottak kárt azzal, hogy a tömegeknek és egyeseknek különvéleményével szemben nem appellálnak nyomban a bizonyítékok leghathatósabbja és persze legkevésbbé megczáfolhatójához, szent Manhieherhez. A kultur-állam végre is észre tért. Lerakta a nehéz pánczélt, a melyet éjjelnappal magán hordott s belátta, hogy a polgárok a maguk verejtéke fejében legalább is jóakaró, nyájas arczot érdemelnek. És ha az a szegény, elcsigázott paraszt a maga kurta eszével és fegyelmezetlen gondolatvilágával valamelyik elkeseredett pillanatában erősebbnek véli magát nagy Magyarországnál és felkapván a gereblyéjét, birokra szólítja a nagy világot, hát uram Isten, csakugyan tönkremenne ez az ország, ha ahelyett, hogy lelövi és ezzel a jó magyar vérrel áztatja a búzaföldet, az a két csendőr, ha már Don Juanak. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Bársony István. A szerelem dala kél a fenyvesek közt! A völgyekben már csupa tavasz minden. Régen szól a rigó, elvirágzott az első ibolya ; nemsokára a gyöngyvirág fehér csengetyűit is himbálhatja a szél. De a hegyek sűrűségeit még nem tudta igazi életre kelteni a verőfény csókja; a bérezi régióban alszik még a fa, nem nyilik a virág. Ott csendes a világ s kemény, kérges hó takarja sok helyen a fenyvesek alját. De azért a szerelem melódiáját hordja szét ott is a hajnali szél! Nem az a meleg, déli levegőáramlás, amelytől szinte megrázkódnak a dombok s lepörgetik magukról a márcziusi havat, hanem csípős, fagyos sóhajtása a sziklafalaknak, a mely aligha kergeti az elevenség színét a föld arczulatára. Az ormok még fehérek s e szűzi tiszta gyász csak itt-ott fakul; lejebb, a hegyek derekán, zugó habos patakokat sírnak a szakadékok s leküldik omló kényeiket az aljba, ahol pongyola szépségében sarjadzik az erdő, meg a síkság. S a szerelem dala mégis szól a hegyek fenyvesében! A síkság lakói javában élik a családalapítás mézes heteit. Idelent egy mosolyos a föld s nem csoda, ha gyorsabban dobognak a szivek. De ott fent, ezer méteren túl, a didergő hajnal hazájában, honnan kél a szerelem akkordja ? ... Lankás bozótoké, ligetes völgyeké az andalító dal; lágyzenéjü szerenádot alig ösmer a fenyves országa, csak mélabuja van a rengetegnek. A szakadékok sötétjéhez nem illenék a Urai ömlengés; a panaszkodás regélő áriáit szívesebben csattogja el a völgyben a fül’mile; követelő s mégis félénken megbúvó szenvedély felsikkantása az, a mely a vihart termő hegyoldalakon fel tudja kelteni a misztikus visszhangot. A „nagy kakas“ dörög s a visszhang válaszol rá! A „nagy kakas“ a fenyves dón Juánja : vad és szerelmes, féltékeny és vak, szívügyekben osztozni nem tudó. Ha elkezd olvadni a fenyves* hava s a langyos napsugár jelenti a tavaszt: a fajdkakas szivében egy éjen át a vágyak légiója támad. A bus remeteség, melybe a téli hónapokra elvonult, sivár, kietlen álom már előtte; elmúlt az asszony nélkül való vezeklés kora, megrázza izmos szárnyait s körültekint, kalózszemekkel keresve háremét. Egy nap, két napr eltelik igy az öntudatlan várás izgalmában; a nagy kakast már nem érdekli az áfonya bokor, belső tüz égeti, étvágytalan, nyugalma nincs. Elönti olykor a pezsdülő vér heve, szétnyitja széles legyezőjét, merev rezgéssel ereszkedik le válla, nyakát lehajtja s a magas ágról úgy bámul el a messzeségbe. Mintha a mult tavasz ködképei tolonganának a párás levegőben ; mintha szerelmi kettős zúgna el a tűlevelű erdő fái közt. Az emlék mámora, az ösztön vad hatalma elárasztja szivét s belemarkol idegzetébe; egyszerre megvillan agyában a régi dal, elkezd kurrogni, lelkendezni s nagyot sikog rá piszszegve, köszörülve. A nagy kakas dürög!... A fenyves dón Juánja szétküldi hivó szózatát a rengetegbe ; a sűrűségek beszívják magukba a szerelem himnuszát s elszórják mindenütt a pásztorórát ígérő dallamot. Iromba fájd* tyúkok pattannak fel e hangra az avarról, előre nyújtott nyakkal figyelnek, hallgatóznak; az ösmerös hang átjárja minden izéket s édes méregként bóditja el a jerezikék fejét. S száll, száll a boldogító válasz a nagy kakas felé: „tak! tak!“ ... a mi szivünk sincs kőből; ... „kot-kot !* a hol te vagy, mi mindjárt ott leszünk! . . . Megzörren a bokor, nagyot tapsol evezőjével a fajd menyecske s elsurran mint a villám a hivó hang felé. A félelemnek vége, a vágyak lángja kipörzsöli az aggódást belőlük. Bátorrá és nagy Mai számunk 16 oldal.