Magyar Hirlap, 1892. április (2. évfolyam, 92-120. szám)

1892-04-22 / 112. szám

Budapest, 1802. Egész évre 14 irt, fil évre 7 írt, V. Évre 3 írt 50 kr, egy fiónapra 1 írt 20 kr.­­Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. II. évfolyam 112. szám. Péntek, április 22. FŐSZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FELELŐS SZERKESZTŐ : FENYŐ SÁNDOR Szerkesztőség: Ujvilág­ u. II. Kiadóhivatal: Gránátos­ u. 16. Egyed szám ár­a : helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A rakonczátlan paraszt. (P) Egy cseppecske hir volt ma a lapunkban, melyhez érdemes hozzászólni. Van olyan fontos, mint az olasz kabinet válságának, vagy az orosz pénzügyi mi­niszter betegségének ügye, mert ember­­életről, sőt többről, legfontosabb ember­anyagnak üdvösségéről van szó. Valami földmivesember szegült ellene valami csendőri rendmiveletnek, belemarkolt az egyiknek a szuronyába, mire a másik csendőr egyszerűen főbelőtte. Azok az államügyészek, a­kiknek a magasabb jogrend a főideáljuk, kétségte­lenül nem fognak semmi megütközni valót találni abban, hogy Magyaror­szág e pillanatban egy paraszttal keve­sebbet számlál. Salus reipublicae suprema lex. Az állam intézkedése szerintük oly inappellabilis alapokon nyugszik, hogy az, a­ki vele valahogy — legyen az ostobaság, legyen makacsság, vagy akár rosszakaratból — bírókra kerül, már csak birtokon kívül keresheti jogát, halála után. Mert ez a rend. Rá kell nevelni ezt a magyar népet a feltétlen engedelmes­ségre, hogy meg ne mozduljon a füle töve, megálljon a szíve dobbanása és ködmenének mélyében se szólítsa öklét, ha a hatóság szemöldöke felborzad. Mert ez a rend. Rá kell nevelni azt a népet, a­melytől veszedelem idején önálló gon­dolkodást, bátor, férfias elszántságot és mindenek fölött a felsőbb vezetés bölcse­­ségében és igazságérzésében való meg­nyugvást várnak, kívánnak, követelnek, rá kell nevelni a szófián fegyverletételre, mikor a falu kisbirája végig hordja hiva­talos botját az utczán. Mert ez a rend. Hát hiszen mi is a rendnek va­gyunk barátai. Talán buzgóbb szószólói volnánk mi a társadalom jogrendének, mint akár az a csendőr, a­ki puskacsö­vében hordja az állam iszonyú hatalmát. S ha mind­a­mellett eltérő a nézetünk azokétól, a­kik úgy vélekednek, hogy az állam tekintélyén helyreh­ozhatóan csorba esik, ha valahogy rögtön a hatalmának ultima ráczióját, a halált, nem mozgó­sítja valami elkeseredett szegény ember ellen, úgy ebben az a szempont vezet bennünket, hogy az állam nem arra való, hogy öljön. E mellett fel se vennők, ha az ilyen esemény véletlen szerencsétlenség-számba menne. Szívesen ámítja magát az ember a véletlennel,­ egyes alacsony nívójú kö­zeg durvaságával, magáról való megfe­­ledkezésével. Ha nem tolakodnának úgy az esetek. Ha nem ismétlődnék minden hónapban a csendőrség duhaj­kodása. Ha nem olvasnánk minden héten kúriai íté­leteket, a­melyek­­ telve vannak a csendőrök brutalitásaival, a foglyok meg­­kínzásával és vallomásuknak kicsikarásá­val tökéletesen úgy, mintha még abban a jó régi pandúrvilágban élnénk, a­me­lyet pedig éppen ezzel az újkori intéz­mén­nyel véltünk a megyei levéltárak­ban örök időkre eltemetettnek. Ezekből pedig, úgy látszik, hogy nálunk egy sereg ember azt tartja csak­ugyan, hogy az állam arra való, hogy öljön. Eszünk ágában sincsen okvetetlen garázda­ kedvet, vagy rosszakaratot keresni mindjárt e tünet mögött. A legtisztább doktrinarizmussal, magas állambölcsészeti meggyőződéssel lehet azt tartani, hogy az államnak nem szabad egy pillanatra sem csorbát törni a tekintélyén és halál­lal lakói, a­ki egyéni igazságérzésében szembe mer vele szállani. Ezt a teóriát a régi porosz és az osztrák Polizeistaat szerkesztették meg és hazánkba az öt­venes esztendők jóemlékezésü barom­nevelő rendszere plántálta át. Az osztrákok állambölcsesége termé­szetesen úgy vélekedett az emberekről, a­hogy a németek : „Ruhe ist die erste Bürgerpflicht.“ De ám Európa egyéb államaiban nem ez a nézet az állam és polgár kölcsönös jogviszonyairól, és úgy látszik, hogy Angol-, Franczia- és Olaszországban, sőt Németország legna­gyobb részében is cseppet sem vallottak kárt azzal, hogy a tömegeknek és egye­seknek különvéleményével szemben nem appellálnak nyomban a bizonyítékok leg­­hathatósabbja és persze legkevésbbé meg­­czáfolhatójához, szent Manhieherhez. A kultur-állam végre is észre tért. Lerakta a nehéz pánczélt, a melyet éjjel­nappal magán hordott s belátta, hogy a polgárok a maguk verejtéke fejében leg­alább is jóakaró, nyájas arczot­ érdemel­nek. És ha az a szegény, elcsigázott par­aszt a maga kurta eszével és fegyel­mezetlen gondolatvilágával valamelyik el­keseredett pillanatában erősebbnek véli magát nagy Magyarországnál és felkapván a gereblyéjét, birokra szólítja a nagy világot, hát uram Isten, csakugyan tönkre­menne ez az ország, ha a­helyett, hogy lelövi és ezzel a jó magyar vérrel áztatja a búzaföldet, az a két csendőr, ha már Don Juanak. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Bársony István. A szerelem dala kél a fenyvesek közt! A völgyekben már csupa tavasz minden. Régen szól a rigó, elvirágzott az első ibolya ; nemsokára a gyöngyvirág fehér csengetyűit is himbálhatja a szél. De a hegyek sűrűségeit még nem tudta igazi életre kelteni a verőfény csókja; a bérezi régióban alszik még a fa, nem nyilik a virág. Ott csendes a világ s kemény, kérges hó takarja sok helyen a fenyvesek alját. De azért a szerelem melódiáját hordja szét ott is a hajnali szél! Nem az a­ meleg, déli levegőáramlás, a­melytől szinte megrázkódnak a dombok s lepör­getik magukról a márcziusi havat, hanem csípős, fagyos sóhajtása a sziklafalaknak, a mely aligha kergeti az elevenség színét a föld arczu­­latára. Az ormok még fehérek s e szűzi tiszta gyász csak itt-ott fakul; lejebb, a hegyek dere­kán, zugó habos patakokat sírnak a szakadékok s leküldik omló kényeiket az aljba, a­hol pon­gyola­ szépségében sarjadzik az erdő, meg a síkság. S a szerelem dala mégis szól a hegyek fenyvesében! A síkság lakói javában élik a családalapí­tás mézes heteit. Idelent egy mosolyos a föld s nem csoda, ha gyorsabban dobognak a szivek. De ott fent, ezer méteren túl, a didergő hajnal hazájában­, honnan kél a szerelem akkordja ? ... Lankás bozótoké, ligetes völgyeké az an­dalító dal; lágyzenéjü szerenádot alig ösmer a fenyves országa, csak mélabuja van a renge­tegnek. A szakadékok sötétjéhez nem illenék a Urai ömlengés; a panaszkodás regélő áriáit szí­vesebben csattogja el a völgyben a fül’mile; követelő s mégis félénken megbúvó szenvedély felsikkantása az, a mely a vihart termő hegy­oldalakon fel tudja kelteni a misztikus vissz­hangot. A „nagy kakas“ dörög s a visszhang vá­laszol rá! A „nagy kakas“ a fenyves dón Juánja : vad és szerelmes, féltékeny és vak, szívügyek­ben osztozni nem tudó. Ha elkezd olvadni a fenyves* hava s a langyos napsugár jelenti a tavaszt: a fajdkakas szivében egy éjen át a vágyak légiója támad. A bus remeteség, melybe a téli hónapokra el­vonult, sivár, kietlen álom már előtte; elmúlt az asszony nélkül való vezeklés kora, megrázza izmos szárnyait s körültekint, kalózszemekkel keresve háremét. Egy nap, két napr eltelik igy az öntudat­lan várás izgalmában; a nagy kakast már nem érdekli az áfonya­ bokor, belső tüz égeti, étvágy­talan, nyugalma nincs. Elönti olykor a pezsdülő vér heve, szét­nyitja széles legyezőjét, merev rezgéssel ereszke­dik le válla, nyakát lehajtja s a magas ágról úgy bámul el a messzeségbe. Mintha a mult tavasz ködképei tolonganának a párás levegő­ben ; mintha szerelmi kettős zúgna el a tűlevelű erdő fái közt. Az emlék mámora, az ösztön vad hatalma elárasztja szivét s belemarkol idegzetébe; egy­szerre megvillan agyában a régi dal, elkezd kurrogni, lelkendezni s nagyot sikog rá pisz­­szegve, köszörülve. A nagy kakas dürög!... A fenyves dón Juánja szétküldi hivó szó­zatát a rengetegbe ; a sűrűségek beszívják ma­gukba a szerelem himnuszát s elszórják minde­nütt a pásztorórát ígérő dallamot. Iromba fájd* tyúkok pattannak fel e hangra az avarról, előre nyújtott nyakkal figyelnek, hallgatóznak; az ösmerös hang átjárja minden izéket s édes mé­regként bóditja el a jerezikék fejét. S száll, száll a boldogító válasz a nagy kakas felé: „tak! tak!“ ... a mi szivünk sincs kőből; ... „kot-kot !* a hol te vagy, mi mind­járt ott leszünk! . . . Megzörren a bokor, nagyot tapsol evező­jével a fajd­ menyecske s elsurran mint a villám a hivó hang felé. A félelemnek vége, a vágyak lángja ki­­pörzsöli az aggódást belőlük. Bátorrá és nagy Mai számunk 16 oldal.

Next