Magyar Hirlap, 1892. május (2. évfolyam, 121-151. szám)
1892-05-01 / 121. szám
Budapest, 1892. II. évfolyam 121. szám. Vasárnap, május 1 Újabb prolongálások. Szilágyi Dezső ma a ház minden pártját kielégítette. Komolyan és őszintén beszélt, minden hivalkodó nagypolitika és ambiczió nélkül, az egyszerű resszortminiszter csendes meggyőződésével, a ki hosszú iratbujkálás után mint valami Rip van Winkle jelenik meg embertársai körében, hogy nekik a lefolyt időkről számoljon. És akkora volt az emberek meglepetése ama szokatlan látványosság fölött, hogy Szilágyi Dezső nem csatalovon száguldozott be a porondra, hanem akár valami szemüveges, taláros salamankai tudós, kinek mögötte tánczol a nagytekintetű professzori czopf, — hogy még Polonyi Géza is csak otthon vette észre, hogy alaposan meg van bizony juhászodva, Gulner Gyuláról nem is szólva, aki csak nagynehezen tudta megmenteni a pártja becsületét a hazafias elkeseredésnek egy elszánt és szépen sikerült felkiáltó jele által. A politikus ebből megtanulhatja, hogy kellő szerénységgel és szaktudománnyal a legelkeseredettebb pártgyűlöletet is mily játszi könnyűséggel le lehet gyűrni, és ha elgondoljuk, hogy ádáz parlamenti viszonyaink mily könnyű szerrel volnának kigyógyithatók, csak volna meg minden miniszterben a kellő szakértelem és szerény jóindulat, összeszorítja bizony a hazafi szivét a sok elpocsékolt idő fölött való elégikus bubánat. Gulner Gyula azt panaszolta volt fel az ország előtt, hogy abban a bizonyos kadét esetben mily kegyetlenkedéssel ítéltek a katonai bíróságok, és íme: Szilágyi Dezső ma megnyugtatta az országot azzal, hogy ez bizony így van. Polonyi még a bíróság előtt folyó titkok elárulása felett panaszkodott, és Szilágyi Dezső nagy alapossággal mutatta ki az ország színe előtt, hogy ez bizony nincsen igy, és lám, erre összenézett a felborzadt országos lelkiismeret és kiderült, hogy amaz csakugyan úgy van, emez pedig csakugyan nincsen úgy. Mi őszinte örömünket fejezzük ki a tudományos argumentálás eme diadala fölött és nem kívánjuk megzavarni senkinek a lelki nyugodalmát. Bátor fogadást ajánlottunk volna bárkinek már hetekkel ezelőtt arra, hogy a kadétügy „bizony sajnos, úgy van“, míg ellenben a bírósági pletykák „igenis, nem úgy vannak“. De nem erről van szó. Nem arról, hogy a katonai jogszolgáltatás mai irányában a legbrutálisabb középkoriságok a lex lata szerint igazolhatók, hanem arról, hogy ezen, a mai jogi világnézetünkbe bele nem való instituczió továbbra nem tűrhető. Erről van szó. Ebből a központból pedig, bármennyire ízlésünk ellenére volna is, az olyan ellenségnek támadása, amelynek mai viselkedésén félreismerhetlenül meglátszott a kellő meghasonlásnak és a magával való elégedetlenségnek rágódása, mindamellett néhány megjegyzéssel tartozunk az ügynek. Jó huszonöt esztendeje annak, hogy a nemzet a régi elavult katonai büntetőjog reformálását sürgeti. Miniszter minisztert váltott fel a hadügyminiszteri csökönyösség bástyája elleni támadásban és „elhullottak legjobbjaink a hosszú harcz alatt“. Hisz értjük, fogjuk ésszel mi is, hogy ebben a keserves közjogi állapotban, amelyben nem kevesebb, mint öt miniszter fozumához van kötve valamely nemzeti igényünk érvényesülése, nehezen haladhatnak a nemzet aspirácziói. És készséggel elhisszük, hogy nevezetesen a katonajognak megreformálásától oly szent iszony borzongja át minden törvényes és tökéletes katonalélek idegzetét, hogy abban nem egy belső titkos tanácsos kinfelejtette már a fogait. De mi úgy hittük valamikor Szilágyi Dezsőről, hogy ő, aki jogász is, liberális is és e mellett a nemzet aspiráczióinak legvehemensebb szószólója volt az ellenzék padjaiban, kormányra jutván, nem fog engedni egy jottát sem a negyvennyolczból. • A modern jogérzet érvényesülésre való törekvésének hajótörését nem volt szabad Szilágyi Dezsőnek bejelentenie a háznak. Hogy az öt miniszter közt még mindig folynak az alkudozások és hogy a kérdés megoldásának ideje huszonöt év után is még mindig beláthatatlan, ezt bárki mástól könnyebb lélekkel fogadta volna az ország, mint éppen attól, aki „elveinek és meggyőződésének fentartása mellett“ lépett be a kormányba és aki így az ellenzék aspiráczióit, karakterhűségét és alkotóképességét volt hivatva Május elseje. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Kóbor Tamás. Az eső tisztára mosta a levegőt. Üde, friss fuvalom jár végig az utczákon. S a nyitott ablakon keresztül behangzik hozzám a rekedt férfihangok durva éneke. Durva az ének, de jókedvű. Közben leányvihogás éles diskantja vegyül a faragatlan basszusba. Letekintek az utczára és látom őket karonfogva, apró csoportokban kivonulni a városligetbe. Itt négyen pörge kalappal, ingujjban egymásba kapaszkodva, dűlnek előre. Az ő jókedvük erősen borízű már. Utánuk ketten mennek. Egy fekete férfi s egy fehér leányka. Ezek nem énekelnek. S tarka vegyülékben egész éjszakán keresztül tart a hangos bucsujárás ki a városligetbe. A fölkelő nap álmosan, kifáradva, vagy kidülve találja őket, de kalapjaikon zöld galy, piros zsályavirág, a leányok keblén meg kék ibolyacsokrot lát. Karosszékemben hátra dűlve, én is velük tartok. Idebent, a csöndes álomkiváló éjszakai levegőben hamarabb jut az ember oda, ahová igyekszik, mint oda künn, ahol a gázlángok nevetségesen szegényes fényükkel tartják ébren az életet. Lehet, hogy amíg ez a szegény szabólegény az ő harmadnapos szeretőjével a fasor végére ér, már zuhog az eső és eláztatja tavaszi örömeit. Én azonban már kint vagyok. Az éjszakai sötétben sokkal szikrázóbb a napfény, sokkal zöldebb, színesebb a tájék, a levegő kéksége is sötéten, túltelítve fekszik a réteken. A tündérszép, ragyogó, lombos májusi idill itt, a szobám szögletében terül el, egy végtelen nagy vadvirágos rét, vadgesztenye erdőktől körülvéve s benépesítve a mozgalmas tarka csoportok által, melyeket egy ősi, szépséges ösztön hajt ki éjnek éjszakáján, hogy kint köszöntsék a legszebb tavaszi nap első pirkadását. Valamikor értettem őket. Most elpuhultan, eltompulva, nem tudom felfogni, mi köti az embereket ehhez a dátumhoz. Hiszen május elseje előtt is annyi szép, verőfényes tavaszi nap van és mostanában már nagy ritkaság, hogy ezen az ünnepelt tavaszi napon tényleg sütne a nap. Szeretném felidézni magamban az elmúlt régi hangulatot, mely eltöltött akkor, midőn május elsején én is hajnal hasadásakor már kint bolyongtam a réteken. Ez a sima képű suhancz gimnazista, akit most látok, verses kötettel a kezében barangolni egyik erdőből a másikba, folyton keresve magának helyet az olvasáshoz és soha föl nem nyitva a könyvet, határozottan az én utódom, de nem tudom már, mi hajtja őt egyre. Ez a szegény dohánygyárbeli munkás leány, akinek hét órakor már munkában kell lennie, fél hétig Ugyanúgy bolyong, körüljártatva szemeit a fák lombjain s a kezében tartva árva virágcsokrát, melyet közbenközben az arczához emel. A többi durvább alak mind, a kiknek az ünnep zaja mulatságot, bort, sört, meg részegséget jelent, a szemetes kocsis, aki fölpántlikázza ezen a napon a lovait, ugyanannak az értelmetlen szokásnak, vagy mélységes, titkos természeti ösztönnek a hatása alatt állanak. Nem tudom, micsoda a valóságos eredete a májusi ünneplésnek, de erősen hiszem, hogy ezen a napon történt valami. Talán ekkor űzte ki isten az embereket a paradicsomból, vagy ezen a napon találták ki a munkát. Valami mélabús alaphangja van ennek a nap szépségének, valami visszasíró romantika van hangulatában, olyan, mint halottak napján, amikor az emberek ellátogatnak ahhoz, akitől elszakadtak, akivel boldogok voltak. Ebben a májusi napban van valami Rousseau honvágyából a primitív őskorba, mikor az emberek boldogan és tudatlanul éltek a természet árnyékában, erkölcs és erkölcstelenség nélkül. Tényleg, azok tűzik föl keblükre a virágcsokrot május elsején, a kik legtöbbet veszítettek az elveszett paradicsommal. A kiknek meg kell fertőztetniök a levegőt, melyet magukba színak, a kik csak kora reggel, meg késő este érnek rá spagukra eszmélni. A szegény emberek, a kiknek életczélja : küzdeni az éhség ellen, a kik számára föltalálták a vasbér-törvényt, ezt a vigasztalan sötét kaput, mely elzárja előlük a boldogabb jövendőben való reménységet is. Mintha sírni mennének az élet árvái az édes anyához, a kitől elszakadtak és a kivel való összetartozásukat égetően érzik a füstös műhelyekben is. És félelmetesen szép vonás, hogy a proletárság egyetlen ünnepnapjává a május elsejét választotta. Nem választás volt ez, mely egy beteges, hazug metaforán alapulna a természettel való együttébredésről, hanem Mai számunk 24 oldal.