Magyar Hirlap, 1892. május (2. évfolyam, 121-151. szám)

1892-05-04 / 124. szám

Budapest, 1892. Eflész évre 14 írt, fél évre 7 írt, V. évre 3 írt 50 kr, egy kínaira 1 írt 20 kr. __Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. 11. évfolyam 124. szám. YAR HIRL FŐSZERKESZTŐ , FELELŐS SZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Szerda, május 4. Szerkesztőség • Ujvilág u. 14. Kiadóhivatal: Gráníítos u. 16. Egyes szám ára : helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Középkori eszmék. Az uj liberális érát alig jellemzi találóbban bármely más ténye, mint állásfoglalása a hitbizományok kérdésében. Emlékezünk azokról a reményekről, amelyek e kérdésben is felkeltettek; lelkesedünk mi is jó Beksics Gusztávval együttesen, hogy a birtokmegkötés kora lejárt s a hitbizományok szaporítása, melyet hirdetett elméletben Tisza István s melyet alkalmazott szerény adagokban már Pauler és Fabinyi is, végleg ki fog múlni Szilágyi Dezső erős liberalizmusa alatt. Indiszkrétek tudni vélték, hogy az igazságügyminisztérium elnökségétől szigorú rendelet ment ki az osztályokhoz, rögtön félretenni minden hitbizományi ügyet, amelyet az uj miniszter a liberalizmus szent nevében végleg kihalásra kárhoztatott. S hogy illusztris példán mutassa be akaratának kérlelhetetlen voltát: függésben hagyatott mindjárt boldog emlékezetű Andrássy Gyula grófnak két hitbizomány alakítását czélzó rendelkezésének végrehajtása. A nagy szótól nagyon messze van a nagy tett. S egyszer csak megjelent a hivatalos lapban Szilágyi Dezső liberális igazságügyminiszterünk első hitbizománya , a Stummer bárók részére, és . .. nos, csak az első lépés nehéz. Utána következik hosszú-hosszú sor. Mi már azon a primitív naivságon rég túltettük magunkat, hogy bizonyos vezérelveket keressünk ama kabinet politikájában, amely elismerésre méltó kitartással igyekszik éppen oly színtelen, szürke politikai semmivé lenni, mint szeretve tisztelt vezére ; s egyáltalában nem vagyunk alterálva nyugalmunkban ama tény által sem, hogy a liberális eszmék az a patentírozott zászlótartója, aki „elvei és politikai egyéniségének teljes fentartásával lépett a kabinetbe, “ ma már kedélyesen engedélyezi a hitbizományokat s elősegíti azt a tendencziát, amely minden lehet a világon, csak liberális és demokrata nem; valamint az sem esik nehezünkre, hogy lassan kint tért kezdenek hódítani is ezek a dohos, középkori eszmék a társadalomban és közéletben s hogy a képviselőház mai ülésén már az 500 holdas birtokok meghitbizományosítását — bizony rossz ez a szó, de még sokkal rosszabb maga a dolog — is komolyan ajánlják. Szemébe kell nézni ennek a dolognak egyszer és több más között ezzel a kérdéssel is le kell számolnunk. Hogy a családok fényének fentartása a társadalmi doktrínák melyik kategóriájába sorozandó, a fölött nem lehet véleménykülönbség. Hogy a birtokok megkötése közgazdaságilag mennyire jogosulatlan, s hogyan a latifundiumok szervezése, amelyek Tacitus szerint elveszítették Italiát, politikailag mennyire helytelen számítás : gondolom, a kérdésnek e két oldala fölött szintén alig lehet véleménykülönbség. Marad tehát egyetlenegy érv , s ez a nemzetiségi, mely emez eszközt is úgy mutatja fel, mint tényezőt, a magyar nemzet fentartásában. És mi is vagyunk annyira magyarok, hogy a családok fényének arisztokrata színezetét, a közgazdasági hátrányokat, melyekkel a majoresko-gazdálkodás köztudomás szerint elvárhatlanul egybe van kötve, s a vagyon egyenlőtlen felosztásának e legszembeszökőbb formájából származó politikai hátrányokat is hajlandók volnánk elnyelni, ha a hitbizományokban oly forrásokat találnánk fel, amelyekből a magyar nemzetiség élővize kiapadhatlanul folydogálna. ... Csakhogy — s ez a bökkenő — a tapasztalat mása bizonyít. Majoreskáinknak túlságos nagy sovinizmust legjobb akarattal sem tudnánk szemére vetni. Vannak egész családok, kiknek Magyarországon megyeszámra vannak megkötött birtokaik, a kik csak most kezdenek magyarul tanulni, Bécs és Páris elsőrendű mulatóhelyei hemzsegnek majoros,koruktól, s a német múzsának szívesen áldoznak még itt-ott e körökben. Sőt a legutolsó években adományozott hitbizományoknak nem jelentéktelen része esik magyarul éppen nem tudó mágnás urakra. És kiket szorit ki a hitbizományi rendszer ? Melyik elemet gátolja meg természetes fejlődésében ? Tessék megnézni Somogy megyét, s vizsgálni a horvát kivándorlás okait, vagy mélyebben keresni az árvái és beregi ínség okait ? Fidei commissum van Somogyban, Árvában és Beregben; s ha a két utóbbiban a nép tehetetlensége fullajtárként szegődik a nyomorhoz, Somogyban a legszorgalmasabb nép kénytelen kivándorolni, városait elékteleníteni, mert nincs hol terjeszkednie. Feje fölött Mese a szép pásztorjáról. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta : Szomory Dezső. Volt egyszer egy szép pásztorfiú. A sokféle pásztor közül libapásztor volt, a sokféle állat közül kis libákat őrizett. Mindig tavasz volt a vidéken, mindig színes a rét. A libácskái virágot ettek, az önzőjük édesfát. Hát megmaradt mindig, mindig szépnek is, fiatalnak is az édes fától. És a virágot tépő libácskák sem lettek, lomhán járó, gágogó ludakká. Egyszer a szép pásztorfiú ment arra, amerre a libácskát vezették. Mentek, mendegéltek sok utón, mezőn keresztül. És megálltanak a legvirágosabb mezőn. Édes illat volt a levegőben, kis madarak együtt énekeltek. És két kis leány együtt játszott a virágok között iczipiczi kis csigák között. Aztán kerekre nyílt a nagy szemök, amikor a pásztorfiút meglátták. A gunár látása furcsa volt nekik, hát csodálkozának az egymás alakján. (Talán nem láttak volt még liba-pásztorfiut.) Ám aztán megbátorodtak. Különösen az egyik kis leány. Jött szépen, mosolygón a kis idegen felé. És beszélt olyan hangon, mint amilyen hangon a madarak énekeltek: — Te más vagy, mint én vagyok! — És te is más, mint én! És nagyon mulatságos volt nekik, amint bámulták egymást. A kis leány visszaszaladt a másik kis leányhoz. És beszélt olyan hangon, mint amilyen hangon a madarak énekeltek: — Ezentúl nem veled, hanem vele fogok játszani én! * És amíg játszottak együtt, hát egymásba szerettek. És amíg egymásba szerettek, nagyon boldogok valának, mert mindig tavasz volt a vidékükön, mindig színes a rét. Csak a másik kis leány lett szomorú. Ment, kullogott a szerelmesek után és nézte,— nem is a leánykát, hanem a pásztorfiút. Epedés volt a nagy szemében, epedés a kis szivében. Mindig sirt és mindjobban szomorkodott. Aztán nem akart élni többet. Hát a szép pásztorfiú és a kis szeretője mentek arra, a merre őket a libácskák vezették. Mert a virágot tépő libácskák nem lettek lomhán járó, gágogó ludakká. Hát csak mentek, mendegéltek sok utón, mezőn keresztül. És megálltanak a legvirágosabb mezőn. Édes illat volt a levegőben, kis madarak együtt énekeltek. Ám a két kis leány közül az egyik nem játszott ott a virágok között, iczipiczi kis csigák között, hanem feküdt holtan, hidegen. * Átkarolta a pásztorfiút és megcsókolta az ajakán. — Engedj el kis társnőt keresnem! Hát nem örömest engedte a pásztorfiú. Ám nagyon, nagyon kérte a leány. És olyan hangon tudott kérni, mint amilyen, hangon a madarak énekeltek. Hát ment el, s jött vissza kipirulva, kihevülve. Azt mondta, hogy nem talált. És csak szaladt el minden nap, pedig mindig tavasz volt a vidéken és mindig színes a rét. S csak jött vissza kipirulva, kihevülve. S csak azt mondta örökkön, hogy nem talált. Elhitte a szép pásztorfiú. Mert megmaradt mindig, mindig szépnek is, fiatalnak is az édesfától. S most olyan hangon beszélt a leány, mint amilyen hangon a madarak énekeltek. * Egyszer aztán nem jött vissza többé. Azt hitte, hogy valamelyik tüskés rózsabokor tépte össze ... Hát mindig sírt, és mindjobban szomorkodott. Nem volt boldog többé, bár mindig tavasz volt a vidéken, mindig színes a rét. Imádkozott, könyörgött a színes mezők tündérének. Könyörgött, hogy adja vissza neki azt az elveszett kis leányt, aki ott játszott a legvirágosabb mezőn, a virágok között, az iczipiczi kis csigák között. Könyörgött a színes mezők tündérének, hogy adja vissza neki azt az elveszett kis leányt, aki olyan forrón tudott szeretni, olyan ha volt, olyan édes és üdvösséges .... Hát a szines mezők tündére visszaadta Mai számunk 16 oldal.