Magyar Hirlap, 1892. július (2. évfolyam, 181-211. szám)

1892-07-01 / 181. szám

Budapest, 1892. SL$­fi II évfolyam 181. szám.­­ Efrész évre u írt, fél évre 7 írt, */« évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. FŐSZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FELELŐS SZERKESZTŐ: FENYŐ SÁNDOR u..... Péntek, Julius 1. Szerkesztőség: Ujvilág­ u. II. Kladóhh,ata­ Gránátos­ u. 16 . Egyes szám érd , helyben 4 kis vidéken 5 kr.­­SMHBRMb Fizetett „jóakaróink“. A magyar faj és nemzet ellenségei, bár idehaza büntetlenül, bátran és kedvük szerint szitkozódhatnak és káromkodhat­nak ellenünk, nagyobb sikerek elérése kedvéért koronkint a külföldi sajtóhoz folya­modnak és ott folytatják velünk szemben a rendszeres agitácziót. A szászok, a szer­­bek, tótok, horvátok és oláhok egészen kedvükre csak a külföldi sajtóban dühöng­hetik ki magukat, a magyarországi sajtó­­szabadság nem alkalmas elem arra, hogy abban e rövid lélekzetü, dühöngő faja az emberiségnek meg birjon élni és igy az európai sajtó tekintélye és védő­szárnyai alatt próbál szerencsét. A magyarok, bármily mértékben gyűlölték egymást, bármennyire elkesere­detten küzdöttek a politikai harczokban egymás ellen, még sohasem sülyedtek odáig, hogy saját fajukat állítsák politikai és társadalmi okokból egymással szem­ben pellengérre. De a Szapáry gróf nemes, hazafias, nemzeti gondolkozása, Szilágyi miniszter római istenekéhez ha­sonló türelme megtalálta azt az utat is, melyet a külföldi sajtóban Magyarország nyílt és titkos ellenei nyitottak meg és tapostak szélesre. Alább ismertetjük a „Münchener Allgemeine Zeitung“ június 29-iki számá­nak velünk foglalkozó vezérczikkét. A magyarországi pártokkal és párt­viszonyokkal foglalkozik a nevezett lap vezérczikke. A mivel Szapáry gróf fél­­hivatalos sajtója közfigyelmetlenség között nap-nap után gyanúsítja és rágalmazza a magyar ellenzéket, azt a rosszakarat vezérelte legminucziózusabb részletesség­gel tárgyalja e vezérczikk. Az ellenzékek kormányképtelensége, butasága bizonyul itt be Európa és elleneink nem cse­kély épülésére, s ez bizonyosan azért, mert a jó bajorok és müncheniek rette­netesen érdeklődnek a magyar ellenzé­kek fogyatékosságai, hibái iránt. Mert nem kis mértékben aggódtak azért, hogy Apponyi gróf kiváló tulajdonai elismerése után a bajor viszonyok nagy kompliká­­cziók­ elé sodortatnak. H­a a magyar ellenzéki pártok, vagy azoknak tagjai tennének kísérletet arra, hogy a külföldi sajtóban a Szapáry-kor­­mány ellen nyílt agitácziót folytassanak és ez reánk bizonyosodnék, mi mindent kellene hallanunk az ellenzékek hazafiat­­lanságáról. A bajor és porosz lapokban azon­ban nap-nap után olvasunk a Szapáry-kor­­mány által sugalmazott czikkeket, melyek nem elégszenek meg azzal, hogy a Sza­­páry-kormány és mindenekfelett ezek vezetője, Szapáry gróf érdemeinek és nagy tulajdonságainak ecsetelésében me­rítsék ki magu­kat, hanem b évi­d ólját idegen nemzetek előtt e nemzetnek egy részét, az összes ellenzékeket, azzal, hogy az ellenzék vezérei együgyű szélhámosok, a pártok maguk tekintélyben, képesség­ben megcsappant érdekszövetkezetek, me­lyektől sem az országnak, sem Európának várni valójuk nincs. Tudja mindenki, hogy a­míg a Szapáry-kormánynak sem pénze, sem kedve, sem tehetség­e nincsen arra, de még az akarata is hiányzik, hogy Magyarország megtámadott közjogi, faji, nemzeti és alkotmányi érdekeit, a­mikor megtámadtatnak az idegen­­ sajtóban, meg­védelmezze, akkor arra pt­nze is­ képes­sége, tehetsége, de még akarata is bőven van, hogy a magyar nemz­et egy jelen­tékeny, tekintélyben és elvűben, kint és bent kiválóbb részét éppen így megrá­galmazza és megrágalmazza.­; ja, mint a­hogy ezt tették és teszik ma is a szász „Volkspartei“ sárga-fekete tollú madarai, az oláhok agitátorai, Lukács, Kóczen és Ratin, a pánszláv és illír agitátorok, szóval mindazok, kiknek a mag­yar faj dehonesztálása, gyalázása, megrág­alma­­zása és elvádolása kenyérkereset és- hi­vatás. Itthon, idebent hiába próbál a fél­­hivatalos sajtó magyarul és németül, nincs sikere a káromkodásnak és a rá­­­galmazásnak semmi. Künn kell és kivül­­­ről kell megugattatni a magyar ellenzé­keket és ezeknek vezéreit, mert miután itt bent lehetőleg elzárják az igaz szónak ■ a koronához való terhelését politikájuk­ sikeréhez, nem kis mértékben fog hozzá­járulni az, hogy ha az itt bent szerkesz­tett rágalmakat kívülről, az idegen sajtó­val is bizonyíthatják. A félhivatalos sajtóban már megszokott vádaskodást, gyanusítgatást exportálják a külföldre s onnan, hogy nagyobb értéke és hitele legyen hamis árujuknak, idegen, mint ez esetben müncheni iparjeg­gyel ellátva hozzák be Magyarországba. sa Oklevél-mánia. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Hock János. Századunk reális irányzata rég letörölte már az eszmék arczulatáról az ideális zomán­­czot. Az élet nagy arányú küzdelmei kifáraszt­ják a lelket, a­mely remegve vonja össze a magasra törés szárnyát. Az illúziók fényes biro­dalmán áthatolt a kor önző, erőszakos szelleme, s az ábrándok színes, ragyogó alakjai helyett rideg, plasztikus igazságok lépnek előtérbe. Az élet nem álom többé, hanem fárasztó, ke­mény tusa! A verőfényt és az illatot elnyomja a lomha kőszén­füst; a költő lantját túlharsogják a gépek zakatolásai s ebben a fárasztó, vigasz­talan, egyhangú versenygésben hiában vágyó­dunk egy kis romantikáért, egy csepp üdülésért. Évekkel ezelőtt még a Junius vége nyúj­tott egy kis poézist, a­melynek illatát kéjjel szívhattuk magunkba, mint a balzsamos levegőt a fáradt tüdő. A falusi élet nyugalmát felverte az élet zaja, midőn a tanév végén benépesült a szülői ház boldog gyermekarczokkal s az is­kola porát sietett lerázni magáról a pezsgővérü ifjúság. Az az áldott anyai kéz végig simogatta annak a vidám képű serdülő leánynak megnyúlt arczát, s midőn szeretettől túláradó szívvel ölelte magához, egyúttal meg is vigasztalta : ■ — Nem hagysz el többet édes leányom. Elég volt az iskolából, most következik a ne­hezebb leczke : az élet iskolája. Jobb keze­lés az anyádnak s megtanulod a házvezetés nehéz, nehéz, tudományát. Sütni, főzni, mosni, varrni, mert hisz erre lesz neked leginkább szükséged egykor. S talán előbb mint magad is hinnéd. Hiában rejted el szöszke fejecskédet, nincs okod pirulni érte leányom, mert hisz a nőnek tulaj­donképpen mégis csak ez az igazi élethi­vatása. Oh, hogy az élet erőszakos küzdelmei még a természeti hivatás körét is megbolygatták s még a nőnevelést is oly irányba hajtották, a­hol egy czél­tévesztett élet árán kell gyakran meg­fizetni az életfentartás nagy versenyét! Nem elég, hogy a fiúgyermekek szellemét agyongyötri az iskolai munka aránytalan túlterhelése s az oklevél-mánia idejekorán tönkre­teszi organiz­musát, hanem újabban belopódzott a nőneve­lésbe is a század modern betegsége. Gyermekek, oh azok nincsenek többé, mert elvettük tőlük a gyermekévek egyetlen karakterét, a játék jogát, hogy vértelen, szürke teóriákkal tömjük tele fej­letlen agyukat! S ez a fárasztó, rideg verseny érvényesülni kezd a nőnevelésben is. A legtöbb szülő azt hiszi, hogy tartalmas műveltséget leányának csak a diploma adhat, s mivel ezt a nőnek csak a tanítónői pályán lehet megszerezni, nyakra­­főre küldik leányaikat a képezdékbe, a k­vali­­fikáczió-fabrikákba. Rövid idő múlva a női műveltség az iskolázott leánygyermekeknek két osztályában lesz csak feltalálható. Alkalmazott és nem al­kalmazott tanítónők osztályában. Az anyák többé nem leányuk szellemének érettségében, kedélyüknek vidámságában, felfo­gásuknak derültségében találják fel büszkeségü­ket, hanem a tanítónői diploma kutyabőrében. Elgyönyörködnek a végbizonyítvány kalkulusai­ban s nem veszik észre, hogy az a négy éves intézeti élet letörölte arról a piros-pozsgás arcz­ról az élet színét s a vidám életkedv helyt elfoglalta a segélyzett nyugalom, a pedá tudákosság. Mert az értelmi túlterhelés veszélyei a nőre nézve még kártékonyabbak, mint a fiúgyerme­kekre. S midőn a szegény leányok a náluk rendszerint konstatálható szorgalommal az agy fejlődésének kritikus korszakában lángoló buz­galommal nekifeküsznek tanulmányaiknak, a túl­feszített szellemi munkával gyakran felemésztik életerejüket. Kilépnek az életbe diplomával, szemüveggel, vérszegénységgel és ideggörcsökkel. Lesz egy csomó szakképzett tanítónőnk, a­kiket sem alkalmazni nem leszünk képesek, sem az élettel ki nem békílhetünk. Bizonyára nagy hibája az a modern tar­alomnak, hogy a legtöbb­­ d esze és mun­­a után megélni képtelen) s gyakran hajlamai­­n kell oda­dobni masát a legelső férfinak,­­s jövőjét biztosi tiltja. De még nagyobb baj lenni az, h­a a tanítónői diplomák túltör­­lésével rövid idő múlva oda fogunk jutni, jy több tanítóid lesz, mint tanítvány, mert mikor tanulmányai befejeztével az a szegén­ ny kilép az életbe, oda reményi­^ mi, a melyeket ha egyszer a < Mai számunk 16 oldal. 'HÁZh *

Next