Magyar Hirlap, 1892. augusztus (2. évfolyam, 212-240. szám)
1892-08-01 / 212. szám
zónarendszer szomszédos forgalmának tarthatatlan voltát. Sőt mi több, előre is konczedáljuk a «Nemzet »-nek, hogy neki ezen a téren ezután nagyon is sokszor lesz még igaza, mert nagyon sokszor lesz még módjában a legvérmesebb remények beteljesülésének hangoztatása mellett a «fényesen bevált» rendszernek épületéből a •hátrányokénak egy-egy kövét ki-kiszedegetni. Wekerle és a főispán. — Dorgitorium, — Wekerlét tudvalevőleg szereti mindenki, a főispánok is. Wekerle is bizonynyal szereti a főispánokat, de ez nem akadályozza meg őt abban, hogy egynek-egynek alkalom adtán «orrot adjon», még pétsig nem is a megszokott szeretetre méltó mosollyal-Legutóbb is kijutott egy főispánnak a megtisztelőéből. Alkalmat erre egy fegyelmi ügy szolgáltatott. Egy rendőrfőkapitánynak ugyanis valami fegyelmi ügye volt a vármegyei fegyelmi választmány előtt, amely fölmentette őt, még pedig a pénzügyigazgató szavazatának hozzájárultával. A főispánnak fölöttébb nem tetszett ez a dolog és főiirt a pénzügyminiszterhez, kérvén: «Miszerint a pénzügyigazgatót utasítani méltóztassék, hogy jövőre nézve úgy a közigazgatási bizottságban, mint a fegyelmi választmányban intenezióit a közszolgálat érdekében támogatni szoros kötelességének ismerje.» Ez épp oly szemérmes, mint törvénytisztelő kis itás hátuljára irta Wekerle e lakonikus sorokat. «A fegyelmi eljárás nem komédia, hanem juryszerű véleménynyilvánítás, melynél a tagok véleményét argumentumokkal lehet befolyásolni, de főispáni tekintéllyel nem. — V. 1892. V/28». A magunk részéről szinte arra volna hajlandóságunk, hogy pártjára álljunk a főispánnak. Részvétünk mindenesetre vele van. Nagyon természetes, ha azt se tudják már ő és kartársai, hogy mit csináljanak: az egyik miniszter megköveteli tőle, hogy tekintélyét a hatalom érdekében mindenhatóvá tegye a vármegye előtt, a másik miniszter pedig arra figyelmezteti, hogy az igazság még se komédia és hogy mégis tisztelni kell valamelyest a törvényeket még neki is. Mit tegyen, igazán mit tegyen ?! Utóvégre is arra szorul, hogy mint valami szerelmes lány az ákáczvirágtól kérjen tanácsot: igazságos legyen vagy tekintélyes? Kinek tessék: Szapárynak-e, Wekerlének-e ? Itt elcsapják, ott megdorgálják. MAGYAR HÍRLAP 1892. augusztus 1. seket, római grófot, valóságos belső titkos tanácsost, a főrendiház tagját, a pápa házi főpapját stb. szerdán helyezik örök nyugalomra. Temetésén az összes erdélyi román egyházak képviselve lesznek, a kolozsvári román esperesség rekviemet rendez, amelyre más egyházakat és hatóságokat is meghív. Vitnesa János meghalt — Távirati tudósítás. — Gyulafehérvár görög-katholikus érseke, a hetvenkét éves Vancsa János — mint egy kolozsvári táviratunk jelenti — ma éjfélkor meghalt. Szélütés érte az agg főpapot, aki mindig csüggedést nem ismerő kitartással, ritka buzgalommal teljesítette nemes hivatását és sohasem felejtette el, hogy ő a magyar hazának fia, s mint ilyen, hazáját is szolgálnia kell. Az erdélyi román egyházak gyászolják nagy halottjukat, aki korán bebizonyította nagy tehetségeit és ezért még aránylag fiatal korban emelkedett a püspöki székbe. Csak negyvenöt éves férfi volt tele nemes ambiczióval, amikor szamosujvári görögkatholikus püspökké nevezték ki és még jóformán arra sem volt ideje, hogy püspöki kerületét alaposan megismerte, már távoznia kellett, hogy a gyulafehérvári érseki székbe üljön. És mint érsek, mint metropolita egyre dolgozott. Nemcsak szóval, nemcsak írásban hirdette eszméit, hanem tettekkel is bebizonyította, hogy ember a szó legnemesebb értelmében. Vancsa János 1820-ban született a biharmegyei Vaskókban. Az elemi iskolák elvégzése után Nagyváradra került, ahol gimnáziumi tanulmányait folytatta és már itt is kitűnt tanulótársai közül. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével ugyancsak Nagyváradon a román szeminárium növendéke lett. Innen Bécsbe ment, hogy theologiai ismereteit gyarapítsa és tagja lett a bécsi „Szent Ágoston“ magasabb theologiai intézetnek. Itt is csodálatos kitartással és szorgalommal tanult és letette a hittudori vizsgát. Jó híre megelőzte őt és így történt, hogy mikor Bécsből visszatért, Erdélyi nagyváradi püspök maga mellé vette őt titkárnak és nemsokára a püspök oldalkanonokja lett. És ez időtől fogva nagy gyorsasággal emelkedett. Már 1865-ben, negyvenöt éves korában szamosújvári görög-katholikus püspökké nevezték ki, 1868 augusztus 11-én pedig a balizsfalvi szinódus gyulafehérvári érsekké és metropolitává jelölte őt ki. Egy évvel később, 1869-ben ki is nevezte őt a király e méltóságra. Az elhunyt főpap úgy ’román, mint magyar nyelven több művet irt, melyek közül a legnevezetesebb „A szinodusról vagy egyházalkotmányról. Írott műve. Vancsa Jánost, a gyulafehérvári meghalt ér Tisztelgés az új miniszternél. — Marosvásárhelyiek Lukács Bélánál. — Lukács Béla kereskedelmi miniszternél vasárnap délelőtt tisztelgett Marosvásárhely sz kir. városnak egy tekintélyes küldöttsége, hogy örömének adva kifejezést az új miniszter kinevezése fölött, Őt felkérje a város első kerülete képviselőjelöltségének újból való elfogadására. A küldöttség vezetője és szónoka, Kovács Ferencz apátplébános, hatásos beszéddel üdvözölte a minisztert. Erre Lukács Béla kereskedelmi miniszter következőleg válaszolt: Nagyságos apát úr, igen tisztelt urak! Mindenekelőtt igen köszönöm azt a megtiszteltetést, amelyben Marosvásárhely közönsége engem az által részesített, hogy ily díszes küldöttség által üdvözöl miniszterré való kineveztetésem alkalmából. Régebbi és kedves kötelékek feznek minket egymáshoz és azon idő alatt, melyben szerencsém volt Marosvásárhelyhez, mint egyik kerületének képviselője közelebbi viszonyban lenni, azt hiszem, meggyőződhettek arról, hogy engem törekvéseimben mindig a közügy érdeke vezet és hogy bennem városuk érdekei is mindig támogatóra találtak. Ebben az állásban, ahova engem a végzetnek különös rendelése állított, még fokozottabb mérvben kell teljesítenem azokat a kötelességeket, amelyeket a közügy, az ország érdeke követel. Igen tisztelt szónokuk, az apát úr, igen helyesen emelte ki azokat a nagy érdemeket, melyeket boldogult hivatali elődöm az ország közgazdasági érdekeinek fejlesztése körül szerzett és azokat állította elém mintaképül. L ^yenek meggyőződve, hogy a midőn ezt a helyet elfoglaltam, és a midőn az ő örökébe és nyomdokaiba lépek, kötelességemnek tartom, ugyanazt a harzafias nemzeti, kereskedelmi, ipari és forgalmi politrikát folytatni, amelyet egész lelkesedéssel, következetességgel és fáradhatatlan szorgalommal az én hivatali elődöm folytatott és a melyben én is neki munkatársa voltam. (Éljenzés). Ez lévén czélom és törekvésem, meggyőződés,sem az is, hogy ebbe a keretbe a székely nép érdekeinek minden irányban való támogatása és fel- Elsó’ szerelem, — A Magyar Hírlap eredeti tárczája, — Piros könyv volt az ablakba téve, az isten áldja meg ezt a könyvet, azt a ki írta, a ki nyomatta, bekötötte, de legfőképpen azt a leányt, aki odatette. Elsomfordáltam az ablak előtt, megpillantottam, nem: megéreztem már előbb, mintsem láttam volna és a boldogság villamossága át még átjárta. Mi mindent is nem tudott, jelentett, igért az a piros néma jószág! Tudta, hogy nincs otthon senki, csak a leány, jelentette, hogy mehetek hozzá szabadon, igért órák hosszan tartó, tehát örök boldogságot, csókot, ölelést, suttogást, kijátszását a szigorú felügyeletnek, sétát a titkok titkának szédítő mesgyéjén, könyeket, lázat, szóval mindent, ami csak fönséges és komoly van a világon és a mi mind te benned vagyon: bohó és bűvös első szerelem. A piros könyv mosolygott az ablakban. Biztatott, sürgetett, lázított, hogy siessek már. Mégis szemlélődnöm kellett egy darabig, hogy mit mond mindehhez az utcza ? A piros könyv nem beszél-e hozzájuk is, nem árul-e el valamit? Becsületes volt, jó volt, nem szólt senkinek. A kis alföldi város különben is aludt a fonó, sárga, nyári délutánokon. A zsaluk becsukva körülem mindenütt, csak amint az izzó homokban megindultam a kapu felé, csörrent meg itt-ott egy-egy redőny és a fekete háttérből, rózsaszín muszkátlik mögül kivillant valami fehérnél fehérebb, fénynél melegebb, talán valami meztelen női nyak. De hirtelen eltűnt és megjelent helyette a színes virágok között két fekete virág, két szőke pillás fekete leányszem. (Ezek voltak akkor azon a vidéken divatban.) Megremegtem, elárulják ezek a lányok! De a piros könyv intett: oda se nézz neki. És besurrantam. Most már szabadon, emelt fővel járkálhatok azon a tájon, a piros könyv nincs ott többé. Meg van bizonnyal valahol, az ablak is a régi, a nyár oly forró még mint akkor és délutánt még mindig elalusszák a zöld zsalus házak. A fekete virágok is nyílnak még, ha nem azok, hát mások, de nem lesekednek rám többé. Elmúlt minden Elmúlt csakugyan? Elnézek arra a vidékre, fölnézek az ablakra és várom mint ütközik ki piros képe a könyvnek. És bár az elmúlt időben szerteoszlott az első szerelem, férjhez ment a leány messze: várom, kívánom, követelem, hogy mint régen, minden úgy legyen. Föllázadok az elmúlás ellen, a lány ellen, magam ellen, amig oszt egyszerre csak észretérni a gondolat, hogy mennyi forró nyaram múlt el azóta, mennyi lány hagyott el és hogy voltaképpen igen helyes dolog, hogy az ember rendszerint nem veheti el az első szerelmét, mert ha elvehetné, a legigazabb poézis veszne ki a világból. Az a csodás hangulat, mely folyton-folyvást itt lebeg fölöttem. Az a büverő, mely arra kényszerit, hogy gyengéd álmokat álmodjam — én vén bönös — még mindig róla. Pedig ébren alig hogy emlékszem arczára is többé; plasztikus, tüzes, akaratos női fejek éltek és élnek előtte most már. De a szőke és vörös hajakon át egyszer-egyszer átvillog az ő barna hajának színe, átérzik illata. Nem vagyok szerelmes bele többé és kerülöm, nem akarom látni, nehogy elveszítsem illúzióimat. Néha rám jön az érzés: talán veszedelemben van, talán bántják és úgy érzem, embert tudnék érte ölni. És hányszor mehettem el mellette az utczán, észrevétlen. Mondhatom, zavarban vagyok e különös, mondhatnám, vegyes érzés miatt Itt a földön, még csak megy, hanem majd a másvilágon? Rászántam magam, hogy papokkal konferálok és megkérdem őket komolyan, illedelmesen , hogyan lesz, mint lesz ? Melyikkel fogok együtt lenni ottan, az elsővel, az utolsóval, valamelyik középsővel? A tiszteletes raczionálisan felelt: «Amelyiket legerősebben szerette.» A zsidó pap misztikusan és okosan: «Fiam, ha valami közbe nem jő: a feleségeddel* « A tisztelendő ur, — egy kék szemű, ősz, hajú férfi mondta: — Nem tudom. De van egy könyvem, amit a középkorban irt egy hollandus szent, Dik Ascanius, tudós ember az ilyen dolgokban. Ascanius így szól: Az ég ura úgy rendeli, hogy együtt légy minddel és ne légy együtt egyikkel sem. Egy más, uj lény lesz az, aki ott fenn párodul adatik. A teste: az az utolsóé, kivéve a kezeit, az a középsőéből leszen. A fülecskéiben, az állában is, a másodikat látod viszont. A haja az utolsó előttje lesz, de hosszabb. Hanem a szemei, az ajka, az egésznek az illata, a lelke: ebben az elsőt leled föl egészen. A magam részéről meg vagyok elégedve ezzel az ígérettel Ha csak bízni lehetne benne. Jó volna megpróbálni. Hát ha az ember ráakadna a hollandus szent hölgyére itt a földön is. Ha ráakadnék, ha enyém lenne?! ^ Keresném tovább a piros könyvet a néma város kicsiny ablakában. Kolos.