Magyar Hirlap, 1892. augusztus (2. évfolyam, 212-240. szám)

1892-08-01 / 212. szám

zónarendszer szomszédos forgalmának tarthatat­lan voltát. Sőt mi több, előre is konczedálju­k a «Nemzet »-nek, hogy neki ezen a téren ezután nagyon is sokszor lesz még igaza, mert nagyon sokszor lesz még módjában a legvérmesebb remények beteljesülésének hangoztatása mellett a «fényesen bevált» rendszernek épületéből a •hátrányokénak egy-egy kövét ki-kiszedegetni. Wekerle és a főispán. — Dorgitorium, — Wekerlét tudvalevőleg szereti mindenki, a főis­pánok is. Wekerle is bizonynyal szereti a főispáno­kat, de ez nem akadályozza meg őt abban, hogy egynek-egynek alkalom adtán «orrot adjon», még pétsig nem is a megszokott szeretetre méltó mosol­lyal-Legutóbb is kijutott egy főispánnak a megtisz­telőéből. Alkalmat erre egy fegyelmi ügy szolgálta­tott. Egy rendőrfőkapitánynak ugyanis valami fegyelmi ügye volt a vármegyei fegyelmi választmány előtt, a­mely fölmentette őt, még pedig a pénzügyigazgató szavazatának hozzájárultával. A főispánnak fölöt­tébb nem tetszett ez a dolog és főiirt a pénzügymi­niszterhez, kérvén: «Miszerint a pénzügyigazgatót utasítani mél­­tóztassék, hogy jövőre nézve úgy a közigazgatási bizottságban, mint a fegyelmi választmányban intenezióit a közszolgálat érdekében támogatni szoros kötelességének ismerje.» Ez épp oly szemérmes, mint törvénytisztelő kis itás hátuljára irta Wekerle e lakonikus sorokat. «A fegyelmi eljárás nem komédia, hanem juryszerű véleménynyilvánítás, melynél a ta­gok véleményét argumentumokkal lehet be­folyásolni, de főispáni tekintél­lyel nem. — V. 1892. V/28». A magunk részéről szinte arra volna haj­landóságunk, hogy pártjára álljunk a főispán­nak. Részvétünk mindenesetre vele van. Nagyon természetes, ha azt se tudják már ő és kartársai, hogy mit csináljanak: az egyik miniszter megköveteli tőle, hogy tekintélyét a hatalom érdeké­ben mindenhatóvá tegye a vármegye előtt, a másik miniszter pedig arra figyelmezteti, hogy az igazság még se komédia és hogy még­is tisztelni kell vala­melyest a törvényeket még neki is. Mit tegyen, igazán mit tegyen ?! Utóvégre is arra szorul, hogy mint valami sze­relmes lány az ákáczvirágtól kérjen tanácsot: igazsá­gos legyen vagy tekintélyes? Kinek tessék: Szapáry­­nak-e, Wekerlének-e ? Itt elcsapják, ott megdorgálják. MAGYAR HÍRLAP 1892. augusztus 1­. seket, római grófot, valóságos belső titkos tanácsost, a főrendiház tagját, a pápa házi főpapját stb. szer­dán helyezik örök nyugalomra. Temetésén az összes erdélyi román egyházak képviselve lesznek, a kolozsvári román esperesség rekviemet rendez, a­melyre más egyházakat és ha­tóságokat is meghív. Vitnesa János meghalt — Távirati tudósítás. — Gyulafehérvár görög-katholikus érseke, a hetvenkét éves Vancsa János — mint egy ko­lozsvári táviratunk jelenti — ma éjfélkor meg­halt. Szélütés érte az agg főpapot, a­ki min­dig csüggedést nem ismerő kitartással, ritka buzgalommal teljesítette nemes hivatását és sohasem felejtette el, hogy ő a magyar hazának fia, s mint ilyen, hazáját is szolgálnia kell. Az erdélyi román egyházak gyászolják nagy halottjukat, a­ki korán bebizonyította nagy tehetsé­geit és ezért még aránylag fiatal korban emelkedett a püspöki székbe. Csak negyvenöt éves férfi volt tele nemes ambiczióval, a­mikor szamosujvári görög­­katholikus püspökké nevezték ki és még jóformán arra sem volt ideje, hogy püspöki kerületét alapo­san megismerte, már távoznia kellett, hogy a gyula­­fehérvári érseki székbe üljön. És mint érsek, mint metropolita egyre dolgo­zott. Nemcsak szóval, nemcsak írásban hirdette esz­méit, hanem tettekkel is bebizonyította, hogy ember a szó legnemesebb értelmében. Vancsa János 1820-ban született a bihar­­megyei Vaskókban. Az elemi iskolák elvégzése után Nagyváradra került, a­hol gimnáziumi tanulmá­nyait folytatta és már itt is kitűnt tanulótársai közül. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével ugyancsak Nagyváradon a román szeminárium növen­déke lett. Innen Bécsbe ment, hogy theologiai ismere­teit gyarapítsa és tagja lett a bécsi „Szent Ágos­ton“ magasabb theologiai intézetnek. Itt is csodála­tos kitartással és szorgalommal tanult és letette a hittudori vizsgát. Jó híre megelőzte őt és így történt, hogy mi­kor Bécsből visszatért, Erdélyi nagyváradi püspök maga mellé vette őt titkárnak és nemsokára a püspök oldalkanonokja lett. És ez időtől fogva nagy gyorsasággal emelke­dett. Már 1865-ben, negyvenöt éves korában sza­­mosújvári görög-katholikus püspökké nevezték ki, 1868 augusztus 11-én pedig a balizsfalvi szinó­­du­s gyulafehérvári érsekké és metropolitává jelölte őt ki. Egy évvel később, 1869-ben ki is nevezte őt a király e méltóságra. Az elhunyt főpap úgy ’román, mint magyar nyelven több művet irt, melyek közül a legneveze­tesebb „A szinodusról vagy egyházalkotmányról. Írott műve. Vancsa Jánost, a gyula­fehérvári meghalt ér­ Tisztelgés az új miniszternél. — Marosvásárhelyiek Lukács Bélánál. — Lukács Béla kereskedelmi miniszternél vasárnap délelőtt tisztelgett Marosvásárhely sz kir. városnak egy tekintélyes küldöttsége, hogy örömének adva kifejezést az új miniszter kine­vezése fölött, Őt felkérje a város első kerülete képviselőjelöltségének újból való elfogadására. A küldöttség vezetője és szónoka, Kovács Ferencz apátplébános, hatásos beszéddel üdvö­zölte a minisztert. Erre Lukács Béla kereskedelmi miniszter következőleg válaszolt: Nagyságos apát úr, igen tisztelt urak! Mindenek­előtt igen köszönöm azt a megtiszteltetést, a­mely­ben Marosvásárhely közönsége engem az által része­sített, hogy ily díszes küldöttség által üdvözöl miniszterré való kineveztetésem alkalmából. Régebbi és kedves kötelékek feznek minket egymáshoz és azon idő alatt, melyben szerencsém volt Marosvásár­helyhez, mint egyik kerületének képviselője közelebbi viszonyban lenni, azt hiszem, meggyőződhettek arról, hogy engem törekvéseimben mindig a közügy érdeke vezet és hogy bennem városuk érdekei is mindig támogatóra találtak. Ebben az állásban, a­hova engem a végzetnek különös rendelése állított, még fokozottabb mérvben kell teljesítenem azokat a kötelességeket, a­melyeket a közügy, az ország érdeke követel. Igen tisztelt szónokuk, az apát úr, igen helyesen emelte ki azokat a nagy érdemeket, melyeket boldogult hivatali elő­döm az ország közgazdasági érdekeinek fejlesztése körül szerzett és azokat állította elém mintaképül. L ^yenek meggyőződve, hogy a midőn ezt a helyet­­ elfoglaltam, és a midőn az ő örökébe és nyomdo­kaiba lépek, kötelességemnek tartom, ugyanazt a ha­r­zafias nemzeti, kereskedelmi, ipari és forgalmi politri­kát folytatni, a­melyet egész lelkesedéssel, követke­zetességgel és fáradhatatlan szorgalommal az én hivatali elődöm folytatott és a melyben én is neki munkatársa voltam. (Éljenzés). Ez lévén czélom és törekvésem, meggyőződés,­sem az is, hogy ebbe a keretbe a székely nép ér­dekeinek minden irányban való támogatása és fel- Elsó’ szerelem, — A Magyar Hírlap eredeti tárczája, — Piros könyv volt az ablakba téve, az isten áldja meg ezt a könyvet, azt a ki írta, a ki nyomatta, bekötötte, de legfőképpen azt a leányt, a­ki odatette. Elsomfordáltam az ablak előtt, megpillan­­tottam, nem: megéreztem már előbb, mintsem láttam volna és a boldogság villamossága át még átjárta. Mi mindent is nem tudott, jelentett, igért az a piros néma jószág! Tudta, hogy nincs ott­hon senki, csak a leány, jelentette, hogy mehe­tek hozzá szabadon, igért órák hosszan tartó, tehát örök boldogságot, csókot, ölelést, sutto­gást, kijátszását a szigorú felügyeletnek, sétát a titkok titkának szédítő mesgyéjén, könyeket, lázat, szóval mindent, a­mi csak fönséges és ko­moly van a világon és a mi mind te benned vagyon: bohó és bűvös első szerelem. A piros könyv mosolygott az ablakban. Biztatott, sürgetett, lázított, hogy siessek már. Mégis szemlélődnöm kellett egy darabig, hogy mit mond mindehhez az utcza ? A piros könyv nem beszél-e hozzájuk is, nem árul-e el vala­mit? Becsületes volt, jó volt, nem szólt senki­nek. A kis alföldi város különben is aludt a fonó, sárga, nyári délutánokon. A zsaluk be­csukva körülem mindenütt, csak a­mint az izzó homokban megindultam a kapu felé, csörrent meg itt-ott egy-egy redőny és a fekete háttérből, rózsaszín muszkátlik mögül kivillant valami fehérnél fehérebb, fénynél melegebb, talán valami meztelen női nyak. De hirtelen eltűnt és megjelent helyette a színes virágok között két fekete virág, két szőke pillás fekete leányszem. (Ezek voltak akkor azon a vidéken divatban.) Megremegtem, elárulják ezek a lányok! De a piros könyv intett: oda se nézz neki. És besurrantam. Most már szabadon, emelt fővel járkál­hatok azon a tájon, a piros könyv nincs ott többé. Meg van bizon­nyal valahol, az ablak is a régi, a nyár oly forró még mint akkor és délutánt még mindig elalus­szák a zöld zsalus házak. A fekete virágok is nyílnak még, ha nem azok, hát mások, de nem lesekednek rám többé. Elmúlt minden Elmúlt csakugyan? Elnézek arra a vi­dékre, fölnézek az ablakra és várom mint üt­közik ki piros képe a könyvnek. És bár az elmúlt időben szerteoszlott az első szerelem, férjhez ment a leány messze: várom, kívánom, követelem, hogy mint régen, minden úgy legyen. Föllázadok az elmúlás ellen, a lány ellen, ma­gam ellen, a­mig oszt egyszerre csak észretérni a gondolat, hogy mennyi forró nyaram múlt el azóta, mennyi lány hagyott el és hogy vol­taképpen igen helyes dolog, hogy az ember rendszerint nem veheti el az első szerelmét, mert ha elvehetné, a legigazabb poézis veszne ki a világból. Az a csodás hangulat, mely folyton-foly­­vást itt lebeg fölöttem. Az a büverő, mely arra kényszerit, hogy gyengéd álmokat álmodjam — én vén bönös — még mindig róla. Pedig éb­ren alig hogy emlékszem arczára is többé; plasztikus, tüzes, akaratos női fejek éltek és élnek előtte most már. De a szőke és vörös hajakon át egyszer-egyszer átvillog az ő barna hajának színe, átérzik illata. Nem vagyok szerel­mes bele többé és kerülöm, nem akarom látni, nehogy elveszítsem illúzióimat. Néha rám jön az érzés: talán veszedelemben van, talán bánt­j­­ák és úgy érzem, embert tudnék érte ölni. És hányszor mehettem el mellette az utczán, észrevétlen. Mondhatom, zavarban vagyok e különös, mondhatnám, vegyes érzés miatt Itt a földön, még csak megy, hanem majd a másvilágon?­ Rászántam magam, hogy papokkal konferálok és megkérdem őket komolyan, illedelmesen , hogyan lesz, mint lesz ? Melyikkel fogok együtt lenni ottan, az elsővel, az utolsóval, valamelyik középsővel? A tiszteletes raczionálisan felelt: «A­me­lyiket legerősebben szerette.» A zsidó pap misztikusan és okosan: «Fiam, ha valami közbe nem jő: a feleségeddel* « A tisztelendő ur, — egy kék szemű, ősz­, hajú férfi mondta: — Nem tudom. De van egy könyvem, a­mit a középkorban irt egy hollandus szent, Dik Ascanius, tudós ember az ilyen dolgokban. Ascanius így szól: Az ég ura úgy rendeli, hogy együtt légy minddel és ne légy együtt egyikkel sem. Egy más, uj lény lesz az, a­ki ott fenn párodul adatik. A teste: az az utolsóé, kivéve a kezeit, az a középsőéből leszen. A fülecskéi­­­ben, az állában is, a másodikat látod viszont. A haja az utolsó előttje lesz, de hosszabb. Ha­nem a szemei, az ajka, az egésznek az illata, a lelke: ebben az elsőt leled föl egészen.­­ A magam részéről meg vagyok elégedve ezzel az ígérettel Ha csak bízni lehetne benne. Jó volna megpróbálni. Hát ha az ember rá­akadna a hollandus szent hölgyére itt a föl­dön is. Ha ráakadnék, ha enyém lenne?! ^ Keresném tovább a piros könyvet a néma város kicsiny ablakában. Kolos.

Next