Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)
1892-10-01 / 271. szám
He.79/S. Budapest, 18S2. Szerkesztőség és kiadóhivatal József-kfirat 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. AGYAR HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR fl. évfolyam 271. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : BI»ț «zárnunk SO oldal. yJCUj Szombat, október 1. Egész évre 14, fél évre 7, 7« évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Köszönjük! Rosszul tette a kormány, hogy a nemzeti színház tagjait fölvitte Bécsbe; semmi komoly czélja, semmi kívánatos eredménye e vállalatnak nem lehet — de azért jól van ez így. Művészeink mégis sikereket fognak fölmutatni, még ott is, hol csüggedés fog el mindenkit. Hát bizony a régi jó Bécs nagyon elidegenedett tőlünk, mi is megszoktuk kellemetlenségeinknek, koszúságainknak forrását Bécsben keresni. A politikában, ha a monarkia másik felével van kellemetlenségünk, ha az udvar ellen van panaszunk, ha onnan túlról ér valami kellemetlen; úgy mondjuk Bécs befolyása, Bécs túlkapása, Bécs rosszindulata és így tovább, pedig a jó Bécs ezekben legtöbbször ártatlan. Ha Bécsben visszamegy a fejlődés, pang az ipar, lanyha a tőzsde, alkalmatlanok a csehek, drága az élelem, súlyos az adó, olcsók a házak, ennek okai gyanánt a magyarokat szerepeltetik. Mióta kiegyeztünk, egy okkal több van a szidásra, ez az ok az, hogy mindegyik rászedte a másikat. A birodalomnak két állama van, az egyik Magyarország, a másik Bécs. Akár mint kerestem én odaát valamit, ami az államra emlékeztetne, a nagy hatalmas székvároson kívül egyebet nem találtam. A régi Róma körül lassan fejlődött egy birodalom. A régi Bécsről lassan lefoszlott a birodalom. Bécs az egységes hatalmas osztrák főváros, osztrák lakossággal. Bécs sorompóin kívül nem lakik osztrák, ott tartományi lakók, németek, csehek, morvák, tiroliak, szlovének laknak. A politika, az érdekek elválasztottak minket magyarokat Bécstől igen sokszor, de bármint lazítottuk mi magunkat és a jó bécsiek magukat egymás ellen, mégis mindig kiütött a régi rokonszenv mindkettőnknél és a már lángra gyuladó harag izzóvá vált gyűlölet, egy baráti kézszorítás, egy kedélyes adoma által, mint egy varázsütésre eloszlott és levénk azok, akik voltunk, egymás haragos jó barátai és kedélyes ellenségei. A mai nap és a következők fogják megmutatni, hogy ez igy van és nem is lehet ez másképpen. Nekünk forró meleg szivünk van, Bécsnek az a romlatlan kedélye, mely maga körül delejességet áraszt. Nem tudnak a bécsiek megijeszteni, mert nem félünk, nem tudnak elnyomni, mert erősek vagyunk, nem tudnak meghódítani se fegyverrel, se kultúrával; mert mi is forgatjuk fegyverünket és fejlesztjük kultúránkat; de meg tudnak fogni minket és le tudnak lánczolni kedélyüknek meleg fényével és szivüknek őszinte megnyilatkozásával. A jó bécsiek ra ijednek meg tőlünk, ellentállanak egészen addig, mig azokkal a régi nemesért, szépért, igazért lelkesülő magyar érzelmekkel fogja őket ostrom alá és erre meghódol a császári főváros, mielőtt bármiféle Szobieszky fölmenteni bírná az ostrom alól. Bécs csak addig ami ellenségünk, mig ama tévhitben él, hogy a mi szegénységünk az ő gazdagsága, a mi tudatlanságunk az ő tudománya, a mi elnyomatásunk az ő hatalma. Mihelyt e tévhit veszedelméről meggyőzik a tapasztalatok, látni fogja, hogy a magyar állam éppen olyan, ha nem erősebb biztosítéka az ő fentmaradásának, mint a körülötte levő, vele állami kapcsolatban álló tartományok és városok. Azt mi jól tudjuk, hogy az osztrák szövetségnek magva Bécs és erre szükségünk van. De szükségünk van arra is, hogy az osztrák kultúra Bécsben erős legyen, valamint tudjuk azt, hogy a magyar kultúra erőssége Bécsnek és nem gyengesége. Az osztrák kultúra öcsben, a magyar Budapesten versenyezzenek egymással, de ne egymás ellen. Azt hiszem, hogy az a meleg szívélyes fogadás, melyben a nemzeti színháznak Bécsbe érkezett művészi karát fogadták, emez ott is megfogamzott gondolkodásnak nyugalma volt. Köszönet érte. Miért tagadnók, ez jól esett nekünk,azok a Bécsbe fölrándult művésznők és művészek nemzeti kultúránknak legféltettebb és legdrágább kincsei közé tartoznak. Folytatunk mi itthon velük perpatvart igen sokszor, házsártosok vagyunk ők is mi is nem egyszer, de csak akkor , hogy ők mennyire büszkeségünk tárgyai, amikor lessük a táviratot, hogy váljon környezie az a jóakarat ott az idegenben, amihez hozzászoktattuk őket itt a hazában. Most nincsenek itthon, nem hallják meg és nem lesznek elbizakodottak, ha elmondjuk, hogy holnap már, amikor a közönség elé lépnek, nem féltjük őket. Csak ma féltünk, hogy mert nem ösmerik, nem adják meg a szívélyes fogadásban Kikiriki, kukuriku! — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Önök arra nem emlékeznek már, de én annál jobban emlékezem, hogy egy tárczámat ilyenformán végeztem: «csirkék, kacsák, libák pedig rémülten rebbentenek szét, mikor a két kocsi — csurranásig tele az én famíliámmal — befordult a tanya udvarára. Jaj nekünk, jaj, megjöttek a mi gyilkosaink!» Most már megvallom töredelmesen, hogy gonosz szándékkal mentünk le sógorékhoz. Hívnak ők már esztendők óta, de én körmönfont ravaszsággal egyik esztendőről a másikra prolongáltam a látogatást. — Csak várjatok, várjatok, majd egyszer csak meglepünk. S húztam, halogattam tovább, míg egy kupét csordultig meg nem tölt a família. Akkor aztán mondom az asszonynak: na, feleség,most már érdemes utazni. Lepjük meg a sógorékat. A csöndes tanya fenekestől fölfordult megérkezésünkre. A baromfiak egyszeribe népgyülést tartottak s ha nem csalódom, keserű hangok emelkedtek ellenünk. Egy mellettünk settenkedő csirke kivette örvendező beszélgetésünkből, hogy »legkevesebb három hétig nem mozdulunk innét« s lihegve vitte meg a rémes hirt a népgyülésnek. — Háp, háp, háp, három hét, — hápogott egy hízásnak indult kacsa, — még hírmondónak sem marad közülünk. — Kikiriki, kukuriku, úgy van, úgy! — s hozzá kétségbeesetten verdeste össze szárnyát egy gigerli járású kakas, — megesznek ezek a kiéhezett fővárosiak. — Gigágá, mit tegyünk ? veti föl a kérdést egy tisztes korú liba. — Glu, glu, glu, — szökjünk meg, inditványozá az arisztokrata pulyka. Meg is szöktek volna a haszontalanok, ha Kati, a baromfinép őriző csősznője, aki tökéletesen ért a szárnyasok nyelvén, észre nem veszi a gaz fondorlattal készülő összeesküvést, s még idejében be nem hessegeti a zajos népgyűlést az ólnak nevezett kóterba. De ha a szárnyasok tüntető ellenszenvvel fogadtak, a szelid képű tehenek egyáltalán nem mutattak sem jó, sem roszindulatot. Olyan jámboran lépdegéltek be a kapun, mint azelőtt való este. Ránk néztek bután, de nem állottak meg a szélból, hogy megbámuljanak, úgy látszik, a tehén elvégezi a csodálkozást borjú korában. Akkor is csak az uj kaput bámulja meg, ezenkívül ő előtte nincs semmi új a nap alatt. Mindössze egy tarka tehénen vettem észre némi megütődést. Ennek — mint később megtudtam — három napos borja volt. Nyilván megdöbbent a jó tehén-mama, hogy elisszuk a tejet az ő kedves egyetlen koczikája elől. — Na sógor, itt vagyunk, tönkre eszünk, úgy tudd meg. Mondá a sógor: — Hát csak egyetek tönkre. S hunyorított hozzá ravaszul. A gyerekeket külön, felbiztattam s ahányszor asztalhoz ültünk, mindig ezzel az asztali imádsággal buzdítottam: Hej gyerekek, gyerekek, Minél többet egyetek! — Csak egyetek, egyetek, — biztatott a sógor és megesz csak hunyorított hozzá ravaszul. Közben Flóra néni szédítő mennyiségét tálalta föl a legjobb ételeknek. Olyan ételeket, a minőket csak falun lehet kapni, ahol minden megterem a háznál. A magamfajta fővárosi ember az első héten beadná a kulcsot, s itt meg mindennap több-több kerül az asztalra. Már ki is fognak rajtunk. Nevetve biztatnak: hát tegyetek tönkre már az istenért! Még mindig nem adom meg magamat. Megfenyegetem: várjatok csak, várjatok, majd három hét múlva beszéljetek! Pedig már érzem, hogy ennek a harcznak szégyenletes kudarcz lesz a vége. Nem mondhatnám, hogy a gyerekek ki ne tettek volna magukért. Csókolnivaló mód otthonosan érezték magukat. Második nap már mintha sohasem is laktak volna Budapesten. Mintha e tanyára hozta volna őket a gólya, úgy rendelkeztek, kértek, ettek, ittak, hogy csak úgy dagadt a keblem az örömtől. Reggel már négy órakor fönt voltak s azon melegében itták a frissen fejt tejet. Nyolcz órai^^SrlH'SSfek voltak, mint a farkasok s kőrií^sí^mfi^tík^kávét! kávét! A tiz órait 1^em engedték,'^ ebédet pont délben köve vét négy órakor mind en uram Jézus ne hagy el! pl . ^söp ., az uzsonna eppdí^C^gitífkjjs £ t órakor olyaȘi, jé*"; ~7T