Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-01 / 271. szám

He.79/S. Budapest, 18S2. Szerkesztőség és kiadóhivatal József-kfirat 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. AGYAR HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR fl. évfolyam 271. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : BI»ț «zárnunk SO oldal. yJCUj Szombat, október 1. Egész évre 14, fél évre 7, 7« évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Köszönjük! Rosszul tette a kormány, hogy a nemzeti színház tagjait fölvitte Bécsbe; semmi komoly czélja, semmi kívánatos eredménye e vállalatnak nem lehet — de azért jól van ez így. Művészeink mégis sikereket fognak fölmutatni, még ott is, hol csüggedés fog el mindenkit. Hát bizony a régi jó Bécs nagyon el­idegenedett tőlünk, mi is megszoktuk kel­lemetlenségeinknek, koszúságainknak for­rását Bécsben keresni. A politikában, ha a monarkia másik felével van kellemetlen­ségünk, ha az udvar ellen van panaszunk, ha onnan túlról ér valami kellemetlen; úgy mondjuk Bécs befolyása, Bécs túlka­pása, Bécs rosszindulata és így tovább, pedig a jó Bécs ezekben legtöbbször ártatlan. Ha Bécsben visszamegy a fejlődés, pang az ipar, lanyha a tőzsde, alkalmat­lanok a csehek, drága az élelem, súlyos az adó, olcsók a házak, ennek okai gyanánt a magyarokat szerepeltetik. Mióta kiegyeztünk, egy okkal több van a szidásra, ez az ok az, hogy mind­egyik rászedte a másikat. A birodalomnak két állama van, az egyik Magyarország, a másik Bécs. Akár mint kerestem én odaát valamit, a­mi az államra emlékeztetne, a nagy hatalmas székvároson kívül egyebet nem találtam. A régi Róma körül lassan fejlődött egy birodalom. A régi Bécsről lassan lefoszlott a birodalom. Bécs az egységes hatalmas osztrák főváros, osztrák lakossággal. Bécs sorom­póin kívül nem lakik osztrák, ott tarto­mányi lakók, németek, csehek, morvák, tiroliak, szlovének laknak. A politika, az érdekek elválasztottak minket magyarokat Bécstől igen sokszor, de bármint lazítottuk mi magunkat és a jó bécsiek magukat egymás ellen, még­is mindig kiütött a régi rokonszenv mind­kettőnknél és a már lángra gyuladó harag izzóvá vált gyűlölet, egy baráti kézszorítás, egy kedélyes adoma által, mint egy va­rázsütésre eloszlott és levénk azok, akik voltunk, egymás haragos jó barátai és kedélyes ellenségei. A mai nap és a következők fogják megmutatni, hogy ez igy van és nem is lehet ez másképpen. Nekünk forró meleg szivünk van, Bécsnek az a romlatlan ke­délye, mely maga körül delejességet áraszt. Nem tudnak a bécsiek megijeszteni, mert nem félünk, nem tudnak elnyomni, mert erősek vagyunk, nem tudnak meghódí­tani se fegyverrel, se kultúrával; mert mi is forgatjuk fegyverünket és fejlesztjük kultúránkat; de meg tudnak fogni minket és le tudnak lánczolni kedélyüknek meleg fényével és szivüknek őszinte megnyilat­kozásával. A jó bécsiek­­ ra ijednek meg tő­lünk, ellentállanak egészen addig, mig azokkal a régi nemesért, szépért, igazért lelkesülő magyar érzelmekkel fogja őket ostrom alá és erre meghódol a császári főváros, mielőtt bármiféle Szobieszky föl­menteni bírná az ostrom alól. Bécs csak addig ami ellenségünk, mig ama tévhitben él, hogy a mi szegény­ségünk az ő gazdagsága, a mi tudatlansá­gunk az ő tudománya, a mi elnyomatásunk az ő hatalma. Mihelyt e tévhit vesze­delméről meggyőzik a tapasztalatok, látni fogja, hogy a magyar állam éppen olyan, ha nem erősebb biztosítéka az ő fentma­­radásának, mint a körülötte levő, vele ál­lami kapcsolatban álló tartományok és városok. Azt mi jól tudjuk, hogy az osz­trák szövetségnek magva Bécs és erre szükségünk van. De szükségünk van arra is, hogy az osztrák kultúra Bécsben erős legyen, va­lamint tudjuk azt, hogy a magyar kultúra erőssége Bécsnek és nem gyengesége. Az osztrák kultúra öcsben, a magyar Buda­pesten versenyezzenek egymással, de ne egymás ellen. Azt hiszem, hogy az a meleg szívé­lyes fogadás, melyben a nemzeti színház­nak Bécsbe érkezett művészi karát fogad­ták, emez ott is megfo­gamzott gondolko­dásnak nyugalma volt. Köszönet érte. Miért tagadnók, ez jól esett nekünk,azok a Bécsbe fölrándult művésznők és mű­vészek nemzeti kultúránknak legféltettebb és legdrágább kincsei közé tartoznak. Folytatunk mi itthon velük perpat­vart igen sokszor, házsártosok vagyunk ők is mi is nem egyszer, de csak akkor , hogy ők mennyire büszkeségünk tárgyai, amikor lessük a táviratot, hogy vál­jon környezi­e az a jóakarat ott az idegen­ben, amihez hozzá­szoktattuk őket itt a hazában. Most nincsenek itthon, nem hallják meg és nem lesznek elbizakodottak, ha elmondjuk, hogy holnap már, a­mikor a közönség elé lépnek, nem féltjük őket. Csak ma féltünk, hogy mert nem ösmerik, nem adják meg a szívélyes fogadásban Kikiriki, kukuriku! — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Önök arra nem emlékeznek már, de én annál jobban emlékezem, hogy egy tárczámat ilyenformán végeztem: «csirkék, kacsák, libák pedig rémülten rebbentenek szét, mikor a két kocsi — csurranásig tele az én famíliámmal — befordult a tanya udvarára. Jaj nekünk, jaj, megjöttek a mi gyilkosaink!» Most már megvallom töredelmesen, hogy gonosz szándékkal mentünk le sógorékhoz. Hív­nak ők már esztendők óta, de én körmönfont ravaszsággal egyik esztendőről a másikra pro­longáltam a látogatást. — Csak várjatok, vár­jatok, majd egyszer csak meglepünk. S húztam, halogattam tovább, míg egy kupét csordultig meg nem tölt a família. Akkor aztán mondom az asszonynak: na, feleség,most már érdemes utazni. Lepjük meg a sógorékat. A csöndes tanya fenekestől fölfordult meg­érkezésünkre. A baromfiak egyszeribe népgyü­­lést tartottak s ha nem csalódom, keserű han­gok emelkedtek ellenünk. Egy mellettünk set­tenkedő csirke kivette örvendező beszélgeté­sünkből, hogy »legkevesebb három hétig nem mozdulunk innét« s lihegve vitte meg a rémes hirt a népgyülésnek. — Háp, háp, háp, három hét, — hápo­gott egy hízásnak indult kacsa, — még hír­mondónak sem marad közülünk. — Kikiriki, kukuriku, úgy van, úgy! — s hozzá kétségbeesetten verdeste össze szárnyát egy gigerli járású kakas, — megesznek ezek a kiéhezett fővárosiak. — Gigágá, mit tegyünk ? veti föl a kér­dést egy tisztes korú liba. — Glu, glu, glu, — szökjünk meg, indit­­ványozá az arisztokrata pulyka. Meg is szöktek volna a haszontalanok, ha Kati, a baromfi­nép őriző csősznője, aki tö­kéletesen ért a szárnyasok nyelvén, észre nem veszi a gaz fondorlattal készülő összeesküvést, s még idejében be nem hessegeti a zajos nép­­gyűlést az ólnak nevezett kóterba. De ha a szárnyasok tüntető ellenszenvvel fogadtak, a szelid képű tehenek egyáltalán nem mutattak sem jó, sem rosz­indulatot. Olyan jámboran lépdegéltek be a kapun, mint azelőtt való este. Ránk néztek bután, de nem állottak meg a szélból, hogy megbámuljanak, úgy látszik, a tehén elvégezi a csodálkozást borjú korában. Akkor is csak az uj kaput bámulja meg, ezen­kívül ő előtte nincs semmi új a nap alatt. Mind­össze egy tarka tehénen vettem észre némi megütődést. Ennek — mint később megtudtam — há­rom napos borja volt. Nyilván megdöbbent a jó tehén-mama, hogy elisszuk a tejet az ő ked­ves egyetlen koczikája elől. — Na sógor, itt vagyunk, tönkre eszünk, úgy tudd meg. Mondá a sógor: — Hát csak egyetek tönkre. S hunyorított hozzá ravaszul. A gyerekeket külön, felbiztattam s a­hány­szor asztalhoz ültünk, mindig ezzel az asztali imádsággal buzdítottam: Hej gyerekek, gyerekek, Minél többet egyetek! — Csak egyetek, egyetek, — biztatott a sógor és megesz csak hunyorított hozzá ra­vaszul. Közben Flóra néni szédítő mennyiségét tálalta föl a legjobb ételeknek. Olyan ételeket, a minőket csak falun lehet kapni, ahol minden megterem a háznál. A magamfajta fővárosi em­ber az első héten beadná a kulcsot, s itt meg mindennap több-több kerül az asztalra. Már ki is fognak rajtunk. Nevetve biztatnak: hát tegye­tek tönkre már az istenért! Még mindig nem adom meg magamat. Megfenyegetem: várjatok csak, várjatok, majd három hét múlva beszéljetek! Pedig már ér­zem, hogy ennek a harcznak szégyenletes ku­­darcz lesz a vége. Nem mondhatnám, hogy a gyerekek ki ne tettek volna magukért. Csókolnivaló mód ottho­nosan érezték magukat. Második nap már mintha sohasem is laktak volna Budapesten. Mintha e tanyára hozta volna őket a gólya, úgy rendel­keztek, kértek, ettek, ittak, hogy csak úgy da­gadt a keblem az örömtől. Reggel már négy órakor fönt voltak s azon melegében itták a frissen fejt tejet. Nyolcz órai^^SrlH'SSfek vol­tak, mint a farkasok s kőrií^sí^mfi^tík^ká­­vét! kávét! A tiz órait 1^em engedték,'^ ebédet pont délben köve vét négy órakor mind en uram Jézus ne hagy el! pl . ^söp ., az uzsonna eppdí^C^gitífkjjs £ t órakor olyaȘi, jé*"; ~7T

Next