Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-01 / 271. szám

2 az egyetlen előleget, melyért hálásak lesz­nek ők is, mi is a jó bécsieknek. Ember tervez, isten végez. Az emberi tervezet, a kormánynak elhatározása a színészeti kiállítás előadásaiban, a nemzeti színház tagjaival rész­vétetni, nem keltett bizalmat az országban. A gondviselés úgy akarta, hogy e terv jóra forduljon, s mi úgy vettük észre, hogy a mai fogadásban a régi rokonszenv csirája kelt ki. E csirát jó lesz ott is nálunk is ápolni, mert egy­formán elszigetelve állunk a monarkiában mindketten. MAGYAR HÍRLAP A nemzeti színház Bécsben. — Kiküldött tudósítónktól. — Az utazás. A hajdani osztrák államvasut indóházából, mely most a «nyugati pályaudvar» czimet viseli indult Bécsbe a mi nemzeti színházunk, hogy dicső­séget szerezzen a magyar művészetnek az osztrákok fővárosában is. Fél tíz órakor indult a gyorsvonat és már 9 óra felé gyülekeztek a művészet papjai és kispapjai (a szinitanoda növendékei). A legelsőnek Fáy Szeréna érkezett, aki vő­legénye kiséretében indult az idegen országba. Majd megjöttek Vízvári és Vizváryné, Paulay Ede, Bercsényi és a szinitanoda női és férfitanítványai. Ma csak a Bánk bánban elfoglalt személyzet utazott. A színészek zöme vasárnap érkezik Bécsbe, addig sokan Budapesten lesznek elfoglalva. Nagyon kellemetlenül érintette a felutazókat, hogy a Bánk­ bán szereplői közül is sokan elmarad­tak a reggeli vonattól és csak délután utaznak Bécsbe. A hivatalos értesítés és a bécsi lapok szerint is Bécsben fogadtatás a művészekre is kissé depri­máló volt, hogy a nemzeti színháznak, az igazgatót is beleértve, csupán öt tagja utazott fel, miután Vizvári, aki ma Budapesten játszik, csak kikísérte nejét a vasúthoz. Újházi betegségével mentette ki magát. Paulay igazgatónak meglehetősen rossz kedve is volt. Ki is kiáltott az induló vonat ablakából Vízvárinak: — Mondd meg nekik (t. i. az itthon marad­taknak), hogy nagyon köszönöm a szives támogatást. Bercsényinek pedig, aki hivatalos szónoka a nemzeti színháznak minden ünnepélyes alkalommal, így szólt: — Csák gyere majd újévkor szónokolni! étvág­gyal vacsoráztak meg, mintha egész nap nem láttak volna egy falat kenyeret. S hogy egyáltalán semmi pauza ne legyen, egész nap hol egy darab kenyeret, hol egy darab kalácsot majszoltak. Kezdettem komolyan gondolkozni a fölött, hogy ne változtassam-e meg az asztali imádsá­got, ilyenformán: Hej gyerekek, gyerekek, Minél kevesebbet egyetek ! De ezzel az asztali imádsággal nem mer­tem előhozakodni, először, mert rettenetesen döczögött, másodszor mert a gyerekek lehurro­­gattak, harmadszor, mert a sógorék diadalmasan kikaczagtak volna. A második héten már a búskomorság el nem titkolható jelei borongtak azozomon. A fe­leségem aggódva vont félre. — Mi bajod? mért vagy oly szomorú? Nem érzed jól talán itt magadat? — Milyen kérdés! Mikor tejbe-vajba fü­­rösztenek, minden kívánságunkat ellesik. Hanem... — Nos ... — Nem bírom ki tovább ... •— Mit nem bírsz ki ? — Az evést, feleség, az evést! — Hát ne egyél olyan sokat! — De akkor meg kinevet a sógor! Pedig meglásd, ennek Karlsbad lesz a vége... Már a harmadik hétben jártunk s a szár­nyasoknak egy híja sem volt. Mintha csak a földből pattantak volna ki, akár a mesebeli ka­tonák. Még az sem használt, hogy a Jancsi gyerek fölmászott a tyúkólba, lekergette a kotlós tyúkokat és a macskát ültette a tojásokra. A megcsalt tojások mégis csak kikeltek s másnap egy ármádia apró csibe lepte el az udvart, így tehát érdekes újévi beszédet várhatunk a a nemzeti színháznál. Vácznál azonban megszaporodott a társaság. Ott szállt be Jászai Mari, aki két napig nagy si­kerrel vendégszerepelt ott. A város előkelő polgársága, élén Gajári pol­gármesterrel kisérte ki nagy tragikánkat, aki a kupéba óriási bokrétát is hozott, melynek nemzeti színű szalagjára aranyos betűkkel e szavakat írták : — Visszavárunk! Jászai asszony nem tudott eleget beszélni a vácziak szeretetreméltóságáról. — ügy reszketnek miértünk, mondá, folyton azt beszélték: csak nagy sikert érjen el a mi nem­zeti színházunk! Mire egy malicziózus úr megjegyezte: — Jó volna, ha a vácziak a nemzeti színház tagjai volnának. Azok bizonyára nem mulasztották volna el a reggeli vonatot. Vidám beszélgetés közben telt el az idő ebédig. Dél felé az étkezőkocsiba vonult a társaság, ahol Rambovszky, a párisi magyar csárda egykor hires vendéglőse, szolgálta ki őket. A jó ebéd meghozta a jó kedvet is s igy a kis disszonanczia hatása szeren­csésen elmúlt és művészeink kitűnő jó kedélyben érkeztek Bécsbe. A fogadtatás: öt perez hiányzott három órából, a­mikor a vonat berobogott a Staatsbahn pályaudvarába. Óriási közönség várta itt a nemzeti színházat és mikor a vonat közeledett, harsány éljenzésben törtek ki az egybegyűltek. A kupéhoz úgy odatódultak, hogy a művész­nők és művészek alig tudtak kiszállani. Az első Paulay Ede volt, aki a bécsi földre lépett. Majd művészei oda állottak melléje és meg­­hatottan fogadták az igaz magyaros lelkesültségü fogadást. Egyre zúgott az éljen, melyet végre még han­gosabb »Silentium» és halljuk! kiáltások csillapí­tottak le. Kinszky Rudolf gróf, a kiállítási bizottság képviselője akart szólni. «Mélyen tisztelt vendégeink! A kiállítási bizottság nevében örömmel és lelkesü­ltséggel üdvözlöm a nagyhírű budapesti magyar nem­zeti színházat. Legyenek meggyőződve arról, hogy meleg rokonszenvel és barátsággal fo­gadjuk önöket. (Zajos éljenzés.) Ezután Winter N. a bécsi magyar egylet elnöke szólt. De még az sem használt, hogy ugyancsak a Jancsi gyerek, ez az országos betyár, két kacsát, a lába közé kapván, holtra lovagolt. — Nem lehet ezeket tönkretenni, — só­­hajték föl bus megadással. Én egyszerűen kidőltem. — Már én sem sokáig győzöm, — sóhaj­tott a feleségem. A gyermekekbe vetettük minden reménysé­günket. És ők felülmúlták minden várakozáso­mat. Arról már nem tehettek, hogy mindössze négyen valának, így is ettek nyolcz helyett. Hozzá, a­mit csak láttak, minden az «övék» volt. «A mi tehenünk, a mi lovunk. A mi libánk.» Lefoglaltak mindent maguknak. Flóra néninek, Simon sógornak nem hagytak egyebet a cziczá­­nál, mely ellen főként a Jancsi volt rettenete­sen elkeseredve. Hogy miért ? Hát annak hosszú és bús története van. Elég annyit tudni belőle, hogy Jancsi, mióta Simon bácsi szembesítette a cziczával, többé nem czuczál az ujjával . . . Hát amint mondom, a gyerekek kitettek magukért Ah, de végre ők is kimerültek az arány­talan küzdelemben. Az asztali imádság kezdett­­ nem használni. Egyszerre csak uiva fakadt mind a­­ négy, a mint biztatom: hét gyerekek, gyerekek... ; nem is fejezhettem be, rám­meltek, keservesen­­ sírva: már többet nem ehetek! No­ha nem, hát mehettek. Pakkoltunk, búcsúztunk, mentünk Mikor hazaértünk, az asztalon egy távirat várt rám. Ennyi volt az egész: «A kakasok még mindig kukorikolnak. Kikiriki, kukoriku! Sógor». — Várjatok csak, majd a jövő nyáron ! Benedek Elek, 1892. október . Lelkes magyar szavakban üdvözölte művész­­honfitársait, a­mi óriási lelkesedést keltett. Majd Jauner igazgató szívélyes szavakkal üdvözölte magyar művésztársait és megcsókolta Paulayt. E beszédekre Paulay Ede, előbb németül, majd magyarul felelt. Megköszönte a lelkes és rokonszenves fogad­­zást. — Alig tudott szóhoz jutni a bécsi magyar diák­ság szónoka, aki nagyon szép beszédben üdvözölte a nemzeti szinházat. Lelkes éljenzés, kalap- és kendőlobogtatás kö­zepette ültek kocsiba a nemzeti színház tagjai és lakásaikra hajtattak. A fogadtatásnál Bourgoing báró, a kiállitás elnöke és Vályi Béla dr., a kiállítás magyar osztá­­lyának vezetője is megjelent. Budapest, szeptember 30. Puhítanak bennünket. Rómában most az a jelszó, hogy «Magyarországot meg kell puhítani­» Még megválik, hogy ez a puhítási szándék sikerül-e . . . Igen furcsa módon tűnik ez ki a zágrábi érseki szék betöltésének a kér­désében, melyről a «Münchener Allgemeine Zeitung» a következőket írja: «Megbízható forrásból megerősítik, hogy a kú­ria és a magyar kormány között való ellentét a zág­rábi érsekség betöltése kérdésében élesebb most, mint volt valaha. Róma Magyarország jelöltjeit egytől-egyig visszautasította, és teljes határozott­sággal a mellett van, hogy a horvát egyház leendő feje is horvát ember legyen. Erre az elhatározásra a pápát a horvátországi papság könyörgései indítot­ták. Mint legjóságosabb atyjukhoz könyörögtek hozzá, hogy az egyházhoz hű nép szivét ne idegenitse el magától azzal, hogy egy magyart nevez ki az or­szág érsekének. Szerencsétlenségre a horvát papság közt nincsen egyetlen komolyan számbavehető férfiú sem, aki a magyar kormán­nyal szemben hű én megbízható volna. Ha a kormány hívei egyikét aján­lotta kinevezésre, a kúria azt, mint erkölcsileg lehe­tetlent, mindig elvetette. Nem lehetetlen, hogy a kú­ria csak azért foglal el a magyar kormán­nyal szem­ben ily határozott álláspontot, hogy a vegyes házas­ságok kérdésében engedéken­nyé tegye. Ebben a két fontos kérdésben különben kompenzáczióról még nem volt szó. A pápa első­sorban kijelenti, hogy a horvátokkal szemben erkölcsileg lekötelezettnek érzi magát, s nem tartja méltóságával megegyez­­tethetőnek, hogy megtéves­sze őket és egy olyan HÁROM NÁSZKOSZORÚ. „A kétlelkű asszony“ szerzőjétől. 3 I. Ledőlt az ágyra, behunyta szemeit. Behunyt szemmel látta, mint lép be férje, mint közeledik hozzá lábujjhegyen, lehajlik fölé, megcsókolja gyen­géden, hogy föl ne költse . .. Már hallotta lépteit, már érezte, mint közeledik hozzá. Hirtelen lemon­dott tervéről, hogy csak a csók után ugorják a nya­kába, elkaczagva magát. Fölébredt, előtte nem volt senki, a szoba stress Az irószobában is elhalt minden nesz, csendes az egész lakás, csak az utczai élet zajlott, dörömbölt be az ablakon. Még mindig nem férkőzött szivéhez a gyanú. Az órát hosszúnak találta ugyan, de még hitte, hogy mindennek igy kell lenni, hiszen ő cselekszi. És egy tizennyolcz éves, klastromban nevelt, cxetlában nö­­vekedett leány mit tudjon az még az életreL Amikor az úgynevezett okos, világi lányok, akik tudnak mindent, azok sem tudnak semmit, amikor odake­rülnek, hogy mindent megtudjanak. Vágyva és félve, vaczogó foggal várják a titkok titkának leleplezését. Fejecskéjük, mely csupa okosság különben, most egy hasis-evő képzelgéseivel van tele. Az uj asszonykában nagyon gyengék voltak a képzelgések. Nem volt alig valami. Friss, épp­ tiszta ösztöne kerítette hatalmába és amit tudott, mindös­­­sze az, hogy oda akarta magát adni urának is ki­venni azt Soha se akart tenni mást csak ezt, nea

Next