Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)
1892-10-01 / 271. szám
2 az egyetlen előleget, melyért hálásak lesznek ők is, mi is a jó bécsieknek. Ember tervez, isten végez. Az emberi tervezet, a kormánynak elhatározása a színészeti kiállítás előadásaiban, a nemzeti színház tagjaival részvétetni, nem keltett bizalmat az országban. A gondviselés úgy akarta, hogy e terv jóra forduljon, s mi úgy vettük észre, hogy a mai fogadásban a régi rokonszenv csirája kelt ki. E csirát jó lesz ott is nálunk is ápolni, mert egyformán elszigetelve állunk a monarkiában mindketten. MAGYAR HÍRLAP A nemzeti színház Bécsben. — Kiküldött tudósítónktól. — Az utazás. A hajdani osztrák államvasut indóházából, mely most a «nyugati pályaudvar» czimet viseli indult Bécsbe a mi nemzeti színházunk, hogy dicsőséget szerezzen a magyar művészetnek az osztrákok fővárosában is. Fél tíz órakor indult a gyorsvonat és már 9 óra felé gyülekeztek a művészet papjai és kispapjai (a szinitanoda növendékei). A legelsőnek Fáy Szeréna érkezett, aki vőlegénye kiséretében indult az idegen országba. Majd megjöttek Vízvári és Vizváryné, Paulay Ede, Bercsényi és a szinitanoda női és férfitanítványai. Ma csak a Bánk bánban elfoglalt személyzet utazott. A színészek zöme vasárnap érkezik Bécsbe, addig sokan Budapesten lesznek elfoglalva. Nagyon kellemetlenül érintette a felutazókat, hogy a Bánk bán szereplői közül is sokan elmaradtak a reggeli vonattól és csak délután utaznak Bécsbe. A hivatalos értesítés és a bécsi lapok szerint is Bécsben fogadtatás a művészekre is kissé deprimáló volt, hogy a nemzeti színháznak, az igazgatót is beleértve, csupán öt tagja utazott fel, miután Vizvári, aki ma Budapesten játszik, csak kikísérte nejét a vasúthoz. Újházi betegségével mentette ki magát. Paulay igazgatónak meglehetősen rossz kedve is volt. Ki is kiáltott az induló vonat ablakából Vízvárinak: — Mondd meg nekik (t. i. az itthon maradtaknak), hogy nagyon köszönöm a szives támogatást. Bercsényinek pedig, aki hivatalos szónoka a nemzeti színháznak minden ünnepélyes alkalommal, így szólt: — Csák gyere majd újévkor szónokolni! étvággyal vacsoráztak meg, mintha egész nap nem láttak volna egy falat kenyeret. S hogy egyáltalán semmi pauza ne legyen, egész nap hol egy darab kenyeret, hol egy darab kalácsot majszoltak. Kezdettem komolyan gondolkozni a fölött, hogy ne változtassam-e meg az asztali imádságot, ilyenformán: Hej gyerekek, gyerekek, Minél kevesebbet egyetek ! De ezzel az asztali imádsággal nem mertem előhozakodni, először, mert rettenetesen döczögött, másodszor mert a gyerekek lehurrogattak, harmadszor, mert a sógorék diadalmasan kikaczagtak volna. A második héten már a búskomorság el nem titkolható jelei borongtak azozomon. A feleségem aggódva vont félre. — Mi bajod? mért vagy oly szomorú? Nem érzed jól talán itt magadat? — Milyen kérdés! Mikor tejbe-vajba fürösztenek, minden kívánságunkat ellesik. Hanem... — Nos ... — Nem bírom ki tovább ... •— Mit nem bírsz ki ? — Az evést, feleség, az evést! — Hát ne egyél olyan sokat! — De akkor meg kinevet a sógor! Pedig meglásd, ennek Karlsbad lesz a vége... Már a harmadik hétben jártunk s a szárnyasoknak egy híja sem volt. Mintha csak a földből pattantak volna ki, akár a mesebeli katonák. Még az sem használt, hogy a Jancsi gyerek fölmászott a tyúkólba, lekergette a kotlós tyúkokat és a macskát ültette a tojásokra. A megcsalt tojások mégis csak kikeltek s másnap egy ármádia apró csibe lepte el az udvart, így tehát érdekes újévi beszédet várhatunk a a nemzeti színháznál. Vácznál azonban megszaporodott a társaság. Ott szállt be Jászai Mari, aki két napig nagy sikerrel vendégszerepelt ott. A város előkelő polgársága, élén Gajári polgármesterrel kisérte ki nagy tragikánkat, aki a kupéba óriási bokrétát is hozott, melynek nemzeti színű szalagjára aranyos betűkkel e szavakat írták : — Visszavárunk! Jászai asszony nem tudott eleget beszélni a vácziak szeretetreméltóságáról. — ügy reszketnek miértünk, mondá, folyton azt beszélték: csak nagy sikert érjen el a mi nemzeti színházunk! Mire egy malicziózus úr megjegyezte: — Jó volna, ha a vácziak a nemzeti színház tagjai volnának. Azok bizonyára nem mulasztották volna el a reggeli vonatot. Vidám beszélgetés közben telt el az idő ebédig. Dél felé az étkezőkocsiba vonult a társaság, ahol Rambovszky, a párisi magyar csárda egykor hires vendéglőse, szolgálta ki őket. A jó ebéd meghozta a jó kedvet is s igy a kis disszonanczia hatása szerencsésen elmúlt és művészeink kitűnő jó kedélyben érkeztek Bécsbe. A fogadtatás: öt perez hiányzott három órából, amikor a vonat berobogott a Staatsbahn pályaudvarába. Óriási közönség várta itt a nemzeti színházat és mikor a vonat közeledett, harsány éljenzésben törtek ki az egybegyűltek. A kupéhoz úgy odatódultak, hogy a művésznők és művészek alig tudtak kiszállani. Az első Paulay Ede volt, aki a bécsi földre lépett. Majd művészei oda állottak melléje és meghatottan fogadták az igaz magyaros lelkesültségü fogadást. Egyre zúgott az éljen, melyet végre még hangosabb »Silentium» és halljuk! kiáltások csillapítottak le. Kinszky Rudolf gróf, a kiállítási bizottság képviselője akart szólni. «Mélyen tisztelt vendégeink! A kiállítási bizottság nevében örömmel és lelkesültséggel üdvözlöm a nagyhírű budapesti magyar nemzeti színházat. Legyenek meggyőződve arról, hogy meleg rokonszenvel és barátsággal fogadjuk önöket. (Zajos éljenzés.) Ezután Winter N. a bécsi magyar egylet elnöke szólt. De még az sem használt, hogy ugyancsak a Jancsi gyerek, ez az országos betyár, két kacsát, a lába közé kapván, holtra lovagolt. — Nem lehet ezeket tönkretenni, — sóhajték föl bus megadással. Én egyszerűen kidőltem. — Már én sem sokáig győzöm, — sóhajtott a feleségem. A gyermekekbe vetettük minden reménységünket. És ők felülmúlták minden várakozásomat. Arról már nem tehettek, hogy mindössze négyen valának, így is ettek nyolcz helyett. Hozzá, amit csak láttak, minden az «övék» volt. «A mi tehenünk, a mi lovunk. A mi libánk.» Lefoglaltak mindent maguknak. Flóra néninek, Simon sógornak nem hagytak egyebet a cziczánál, mely ellen főként a Jancsi volt rettenetesen elkeseredve. Hogy miért ? Hát annak hosszú és bús története van. Elég annyit tudni belőle, hogy Jancsi, mióta Simon bácsi szembesítette a cziczával, többé nem czuczál az ujjával . . . Hát amint mondom, a gyerekek kitettek magukért Ah, de végre ők is kimerültek az aránytalan küzdelemben. Az asztali imádság kezdett nem használni. Egyszerre csak uiva fakadt mind a négy, a mint biztatom: hét gyerekek, gyerekek... ; nem is fejezhettem be, rámmeltek, keservesen sírva: már többet nem ehetek! Noha nem, hát mehettek. Pakkoltunk, búcsúztunk, mentünk Mikor hazaértünk, az asztalon egy távirat várt rám. Ennyi volt az egész: «A kakasok még mindig kukorikolnak. Kikiriki, kukoriku! Sógor». — Várjatok csak, majd a jövő nyáron ! Benedek Elek, 1892. október . Lelkes magyar szavakban üdvözölte művészhonfitársait, ami óriási lelkesedést keltett. Majd Jauner igazgató szívélyes szavakkal üdvözölte magyar művésztársait és megcsókolta Paulayt. E beszédekre Paulay Ede, előbb németül, majd magyarul felelt. Megköszönte a lelkes és rokonszenves fogadzást. — Alig tudott szóhoz jutni a bécsi magyar diákság szónoka, aki nagyon szép beszédben üdvözölte a nemzeti szinházat. Lelkes éljenzés, kalap- és kendőlobogtatás közepette ültek kocsiba a nemzeti színház tagjai és lakásaikra hajtattak. A fogadtatásnál Bourgoing báró, a kiállitás elnöke és Vályi Béla dr., a kiállítás magyar osztályának vezetője is megjelent. Budapest, szeptember 30. Puhítanak bennünket. Rómában most az a jelszó, hogy «Magyarországot meg kell puhítani» Még megválik, hogy ez a puhítási szándék sikerül-e . . . Igen furcsa módon tűnik ez ki a zágrábi érseki szék betöltésének a kérdésében, melyről a «Münchener Allgemeine Zeitung» a következőket írja: «Megbízható forrásból megerősítik, hogy a kúria és a magyar kormány között való ellentét a zágrábi érsekség betöltése kérdésében élesebb most, mint volt valaha. Róma Magyarország jelöltjeit egytől-egyig visszautasította, és teljes határozottsággal a mellett van, hogy a horvát egyház leendő feje is horvát ember legyen. Erre az elhatározásra a pápát a horvátországi papság könyörgései indították. Mint legjóságosabb atyjukhoz könyörögtek hozzá, hogy az egyházhoz hű nép szivét ne idegenitse el magától azzal, hogy egy magyart nevez ki az ország érsekének. Szerencsétlenségre a horvát papság közt nincsen egyetlen komolyan számbavehető férfiú sem, aki a magyar kormánnyal szemben hű én megbízható volna. Ha a kormány hívei egyikét ajánlotta kinevezésre, a kúria azt, mint erkölcsileg lehetetlent, mindig elvetette. Nem lehetetlen, hogy a kúria csak azért foglal el a magyar kormánnyal szemben ily határozott álláspontot, hogy a vegyes házasságok kérdésében engedékennyé tegye. Ebben a két fontos kérdésben különben kompenzáczióról még nem volt szó. A pápa elsősorban kijelenti, hogy a horvátokkal szemben erkölcsileg lekötelezettnek érzi magát, s nem tartja méltóságával megegyeztethetőnek, hogy megtévessze őket és egy olyan HÁROM NÁSZKOSZORÚ. „A kétlelkű asszony“ szerzőjétől. 3 I. Ledőlt az ágyra, behunyta szemeit. Behunyt szemmel látta, mint lép be férje, mint közeledik hozzá lábujjhegyen, lehajlik fölé, megcsókolja gyengéden, hogy föl ne költse . .. Már hallotta lépteit, már érezte, mint közeledik hozzá. Hirtelen lemondott tervéről, hogy csak a csók után ugorják a nyakába, elkaczagva magát. Fölébredt, előtte nem volt senki, a szoba stress Az irószobában is elhalt minden nesz, csendes az egész lakás, csak az utczai élet zajlott, dörömbölt be az ablakon. Még mindig nem férkőzött szivéhez a gyanú. Az órát hosszúnak találta ugyan, de még hitte, hogy mindennek igy kell lenni, hiszen ő cselekszi. És egy tizennyolcz éves, klastromban nevelt, cxetlában növekedett leány mit tudjon az még az életreL Amikor az úgynevezett okos, világi lányok, akik tudnak mindent, azok sem tudnak semmit, amikor odakerülnek, hogy mindent megtudjanak. Vágyva és félve, vaczogó foggal várják a titkok titkának leleplezését. Fejecskéjük, mely csupa okosság különben, most egy hasis-evő képzelgéseivel van tele. Az uj asszonykában nagyon gyengék voltak a képzelgések. Nem volt alig valami. Friss, épp tiszta ösztöne kerítette hatalmába és amit tudott, mindössze az, hogy oda akarta magát adni urának is kivenni azt Soha se akart tenni mást csak ezt, nea