Magyar Hirlap, 1892. december (2. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-01 / 332. szám

w Bttízpest, 1902. n. évt. 332. sz. E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN. Csütörtök, deczember . Szerkesztőség és kiadóhivatal: József­ körut 47. szám. Főszerkesztő: Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA: Egész évre 14, fél évre 7, y< évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai légvárak. (a) Az a harmincznyolcz képviselő, aki szükségesnek látta nyilvános közle­mény formájában tudomására hozni a mi­niszterelnöknek és magának a kormány­pártnak, hogy a dolgok eddigi folyásával nincs megelégedve és a jövőben a párt belső tradíczióinak megváltoztatását kí­vánja, teljesen meg lehet elégedve a teg­napi konferenczia eredményével. Meg lehet elégedve annyival inkább, mert az értekezlet összehívását a har­mincznyolc­ aláíró közül senki sem kérte, senki sem kívánta. Az a tudat, hogy az ő kívánságaikat a miniszterelnök a nyil­vánosság orgánumai útján tudomásul vette teljesen megnyugtatta őket és tudatában annak, hogy kívánságaik sem a józan és­szel, sem a méltányossággal, sem a politikai pártfegyelem elveivel nem ellen­keznek, el voltak készülve reá, hogy a miniszterelnök helybenhagyólag veszi azo­kat tudomásul. Az értekezlet összehívása tulajdonképp azoknak az elemeknek a műve volt, akik a harmincznyolc­ képviselő nyilatkozatá­ban merényletet láttak a pártfegyelem, tá­madást a saját hatalmi pozícziójuk ellen. Ez az értekezlet az ő részükről tulajdon­képp úgy volt kontemplálva, mint afféle számonkérő szék, amelyen eldefiláltatják egyenként azt a harmincznyolcz bűnöst, aki az önálló gondolkozás vétkébe mert esni és reájuk mérik egymásután a legvá­­logatottabb büntetéseket, ha ugyan nem tökélik el magukat a nyilvános vezeklésre. Ők bizonyára azt szerették volna el­hitetni Wekerlével, hogy a kérdéses nyi­latkozatban voltaképpen egy Wekerle-vál­ság csírája rejlik, azért jó lesz a hidrát addig kivégezni, amíg csak harmincznyolcz feje van, mert bizony nehezebb lesz vele elbánni, ha száz feje lészen. A kormányelnök azonban nem hitte el nekik ezt a rémmesét. Tudja ő is, amint­hogy tudja Magyarországon minden okos ember, hogy Wekerle-válságot nem kíván előidézni senki, sem a kormánypárton, sem az ellenzéken. Mindenkinek jól esik a miniszterelnöki széken látni azt az em­bert, akit a saját állandó és becsületes munkája emelt oda, azok után, kiket a pártpolitika véletlen szeszélyei tettek kor­mányfőkké. Mindkét ellenzék nyilatkozatai teljes megnyugvást nyújthattak e tekintet­ben, mert hisz úgy a függetlenségi, mint a nemzeti párt vezéreinek szavaiból ki­vehető volt az a tisztelet a kormányelnök személye iránt, mely a politikai harczok nyugalmának legnagyobb biztosítéka. Ha tehát a kormányelnök az érte­kezletet mégis összehívatta, dac­ára, hogy nem félt személye ellen intézett fondorla­toktól, annak egyetlen indoka az volt, hogy elmondhassa, amit elmondott. Beszédjének világos értelme az volt, hogy eddig a párt belsői viszonyai valóban olyanok lehettek, mint a­minőknek azokat a harmincznyolc­ aláíró vázolta, de bizto­síthatja őket, hogy a jövőben gyökeresen meg fognak változni, mert a pártban klik­kek nem fognak uralkodni többé, a szó­lásszabadság, mely eddig el volt nyomva, korlátlan lesz az értekezleteken, a kor­mány pedig teljes nyíltsággal fogja infor­málni a párt tagjait a kabinet szándé­kai felől. Erre a kijelentésre a harminnyolcz lázadó egyszerre átváltozott igen okos és józan emberré, akik, mint ez a miniszter­­elnök szavaiból is kivehető volt, nem kí­vántak semmi lehetetlen vagy borzasztó dolgot, a számonkérő­ székpártiak orra pe­dig szörnyűségesen megnyúlt, észrevéve, hogy a miniszterelnök semmi hajlandósá­got sem érez magában a kiskorúságra. És ezzel a kormánypárt belső életé­nek ez epizódja a helyesen gondolkozó elemek megelégedésére befejezést nyert. E perczben már Tisza Lajos gróf ő exczel­­lencziája, a felség személye körüli minisz­ter íróasztala előtt ülhet azon gondol­kozva, miként tüntetheti föl legfelsőbb helyen a tegnapi «Schlappe »-t az egyedül üdvözítő Tisza-klikk fényes diadalának. A fúzióból pedig, úgy látszik, ismét nem lett semmi. Az álomlátók hiába lát­tának álmokat, a politikai asztronómusok pedig hiába igyekeztek borzasztó politikai változásokat kimagyarázni a csillagok já­rásából. Ideje volna egyszer már felhagyni ezekkel a fuzionális jövendőmondásokkal. A fúziót bármennyire kívánják is a kor­mánypárt némely elemei, hogy fölfrissít­­h­essék vele az elvénült pártot: a nemzeti párt részéről ez a kivánás éppen nem olyan élénk. A nemzeti pártnak a legcse­kélyebb vágya sincs paktumokkal, enged­ményekkel és suba alatti egyességek árán magához ragadni a kormányzatot vagy annak egy részét. A nemzeti párt elhintette a saját esz­méinek magvát ez ország hazafias népé­nek lelkébe s a legteljesebb nyugalommal várhatja és várja be, mig a kicsirázott magból terebélyes fa leend. Akkor azután paktumok és egyezsé­gek nélkül kormányra fogja emelni őt, az A kikötőben. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Az okos ember, e czímet olvasván, ter­mészetesen azt gondolja, hogy a jelen igen be­cses tárcza írója valamely nevezetes tengeri város, például Fiume, Marseille, Southampton, Hamburg vagy Konstantinápoly kikötőjét akarja lefesteni. Az aligha jut valakinek az eszébe, hogy Budapest kikötőjéről is írhat még valaki e világon. Mert mi fővárosiak csodálatraméltó­képpen csaknem egészen elfeledtük, hogy Buda­pest kellő közepén a Duna folyik keresztül és hogy mi voltaképp a tengerhez messzi Európa legelső és legnagyobb kikötővárosa volnánk. Feledékenységünk mesés. Budapest fél millió embere közül naponkint csak egy kis töredéknek jut eszébe a Duna. Az irigylésre­­m­éltó parti lakosokat, a Budára vagy Budáról járókat kivéve, alig van valaki, aki ügyet vet erre a felséges nagy folyamra, mely a világon páratlan pompában vonul végig metropolisun­kon. Nyáron minden izzadó bőrt magához von a hűs víz. A hideg fürdők idejével azonban el­múlik a Duna iránt való minden érdeklődés. A modern, egyhangú elegancziával épült sugár- és körutak hódították el a sétálók forgalmát. Hogy miért? Azon gondolkozom, de nyitját nem tudom megtalálni. Igen sok világos, józan ok szól amellett, hogy a Dunapart elhanyagolását ne bírjuk ős­szel fölérni. Először is a mi Dunapartunk Lisszabon, Rio­ Janiero és Konstantinápoly kikötője mellett a földkerekség egyik legragyogóbb tájképe. Hogy valóban az, jóformán csak a romlatlan külföldi utazók leírásaiból tudjuk, mert minékü­nk már elveszett iránta minden érzékünk. S csak mi­kor Aumale herczeg költővé magasodva zengi szépségeit a Revue des Deux-Mondes-ban, egy kis magyar hiúságtól ösztökélve mondjuk: «Mégis igaza van annak az ebugatta francziának. Való­ban gyönyörű ez a mi szegény Dunapartunk, a­hova mi sose járunk, kivált mióta minden mű­velt ember a körutakon s az Andrássy­ uton járja meg a maga napi higiénikus kétezer lépé­sét s mióta mindnyájunk házában megvan a fürdő és a tisztaság okáért nem kell minden héten a budai hévvizek felé szaladnunk.» Valóban gyönyörül De azért még­sem me­gyünk a tájékára. Mert a divat kiközösítette. Még csak az egy kioszk van meg a nyári hó­napokban. Másként a budapesti ember bizvást végig élheti az esztendő nagy részét úgy, hogy szinét se lássa a Dunának. Mi ennek a magya­rázata? Ismétlem, nem tudom. Három világrész révvárosaiban azt vet­tem észre, hogy az igazi elegáns élet mindig félrevonul a kikötőből. És ennek megvan a maga érthető oka. A kikötőben a mai napok legnehezebb emberi munkája folyik; az a munka, mely az embert teherhordó állattá csökkenti: a ki­­s berakodás. A mai technika nagy vívmá­nyai: a gőzdaruk, az elevátorok és az alfa rinfusa-rendszer hatalmas erői, melyek géppel végeztetik az emberi izmok munkáját, még mindig nem bírták legyőzni az arcza verejtéké­vel kenyeret kereső napszámost, aki küzdel­mesen végzi e dolgot, mely oly ősi és oly primitiv, mint az egyiptomi gulaépitők szédüle­tesen nagyszerű müve. És mi fehérgallérú, finoman ápolt kezű, jókabátu és jó ebédekkel táplált, művelt emberek, akik igen nagy demo­kraták vagyunk lefelé, — mi természetesen ir­tózunk a piszkos, durva, rongyos, pálinkával sütött emberi géptől, aki zsákot czipel a vállán és keserves munkája közben mosdatlan szájjal szidja ennek az istenverte életnek a mivoltát. Ez a szegény, csúnya, komisz ember alkalmas arra az ő aljas, vagy ha úgy tetszik, magasztos munkájával, hogy elrias­szon a kikötőből min­den úri népet, aki gyomorhurutját viszi sétálni a tiszta vizi levegőre és az étvágy megteremté­séhez szükséges testi munkát is végezni kikötő­beli járkálásával. Így van ez mindenütt, kivéve az arisz­tokrata Budapestet, ahol az elegáns, szép, tiszta korzót mélység, magasság és vasrács választja el a munka parasztságától, rútságától és szen­­­nyétől. A lent folyó nehéz, hitvány munka nem háborgathatja a fönt mulatókat. A verejték bűze nem hathat föl és nem hallik az úri sé­tálók fülében a szegény emberek durva hangja. De azért a mi korzónk mégis üres és néma. Egyebütt talán fényes boltok sora övezné a fé­nyes sétálóhelyet. Nálunk nincs egy modern üzlet az egész soron. Néhány trafik, bureau és Mai szám­iuk lő oldal.

Next