Magyar Hirlap, 1893. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-01 / 1. szám

a ■líl? ,ám féltikMAGYAR HÍRLAP 1893. január 1 -es magyar társadalom; ma vannak exklu­zív kasztok, és egymást lenéző koiték­ák. Vala húsz évvel ezelőtt béke a fele­­kezetek között, ma már még a felekeze­tekben magukban is visszavonás és bizal­matlanság ütött tanyát. Demokrácziáról beszélünk, czimbor­­izágban szenvedünk. Meddő, sivár a szabadelvű pártnak 17 éves működési tere szabadelvű vívmá­nyokban és alkotásokban; most már odáig jutottunk, hogy nem az előnyomulás válik lehetetlenné, hanem vissza akarnak szorí­­tani oda, hol több mint egy századdal ezelőtt állottunk, II. József szabadelvű esz­méin, II. Lipót szabadelvű törvényein túl, a vallásháborúk idejére. De most nincsen a szemrehányások­nak ideje. Bizony, mondom én, a magyar nemzet elpusztul, elsatnyul, ha a szabadelvű esz­mék légköréből kivétetik. A magyar állam ereje megtörik, ha a retrograd irányzat kerül fölül, a magyar alkotmány pedig összeomlik, ha annak széles demokratikus alapja apró kasztokr és koiték­ákra repe­dezik. Én nem akarom hinni, hogy a We­­kerle-kormány és a szabadelvű párt csak eil­ény taktikát űzne szabadelvű állami és egyházi politikájával. Én a fölébredt lelkiismeretnek, én a haza és nemzet sorsa fölötti komoly ag­godalomnak kifejezését vélem a kormány programmjának e kérdéseket illető részé­ben hallani. Megnyugvással látom azt, hogy a nemzeti párt vezére, kinek kije­­lentései komolyságában kétkedni senkinek joga nincsen, a szabadelvűség zászlaját, nemcsak követi, de azt, ha elejtetnék, kézbe is ragadja. Amint ezt tette éppen akkor, midőn ellene akartak ellenségei kételyt támasztani, diadalra segítvén bol­dog emlékű Irányi Dánielnek a lelki­­ismereti és vallásszabadság tárgyában be­adott indítványát. A szabadelvű pártnak már-már elejtett zászlaja újból föl lett emelve. A hatalom elnyerése nem csábítja a azok, akiknek egy zöld lócza a palotája, tűz­helye, az ágya. Jó sokáig vígan voltak Bim-Bim király birodalmában. A nép nem akart elválni az ő vasárnapjától, a vasárnapi tarka mulatságától, nem akart aludni, nem virradni a hétfőre, a jó­­zan, a komoly hétközi napra. Végre is a bódék becsukták ajtóikat: a komédiás, a kóczevő, a hasbeszélő, a hintás megszámlálta s hazavitte a sok rézpénzt, a Bim-Bim királynak hűségesen beszolgáltatott adógarasokat. Egyszerre csendes lett a liget, nem hallot­tam most csak lépteim zaját, a száraz falevél zörgését, amint ágyaztak maguknak kőbőr urak, rosszképű csavargók. Hamar megágyaz­tak, hamar elaludtak és nem törődtek vele, hogy itt jár közöttük valaki és virraszt fölöt­tük. Jó lelkiismeretű, gyáva nép: a rendőr se bántotta őket; falusi ember lehetett: nézte a csillagok járását. Legfeljebb én rám nézett gyanakodó szemmel; mit keres itt egy jó ruhás ember? Négy öregasszonyság csendes beszélgeté­sét hallgattam ki. A legfiatalabb nézett ki köz­tük a legvénebbnek, mert piros olajos kendővel volt bekötve a feje. Hozhatta ezt a divatot a falujából — negyven esztendeje. Mind a négy asszonyság «fehér egeres” volt. Fehér egér tulajdonosoknak mondom őket, bár az együk két kopott stiglicz madárral he­lyettesítette a négylábú albinákat. Tehát szegé­nyebb volt mint a többi, mert a stigliczek, mint szerencselevél húzók, kimentek a divatból. Az értékük krajczárokra devalválódott, csakis idő­nemzeti párt vezérét a nemzet érdekei elleni küzdelemre, mert akkor nem az elejtett zászló felemelésén, hanem annak elgázolásán fáradozott volna. A­hányszor komoly veszély fenyegeti a szabadelvűséget, akár azok részéről, kik élni nem, sőt visszaélni tudnak vele, akár annak ellenségei részéről, Apponyit és és híveit mindig a szabadelvűség védel­mében fogják találni. Ettől a hatalomrajutás reménye éppen úgy nem fogja megtántorítani, mint fiz eT­­­­­lenkezővel való fenyegetés. Azok, kik évtizedek alatt bebizonyí­tották, hogy meggyőződés és elvek árán nincsen szükségük a hatalomra, a hatalom ígéretével el nem csábíthatók, sem a ha­talomrajutás reményének elvételével meg nem félemlíthetők. Ezt jó lesz tudni azok­nak Bécsben is, itthon is, kik e módszer­ben arkánumot keresnek. A legnehezebb küzdelmek elé nézünk, ne keressünk, ne csináljunk magunknak és eszméinknek több ellenséget, mint am­en­­­nyi van. A szabadelvű eszmék diadalra eme­lésében és az azok elleneivel való meg­küzdésben mindig hű és igaz szövetsége­sekre talál bennünk az, ki a haza és a nemzet részére ezt kívánja tőlünk. Az újév hozzon annyi diadalt a nem­zetnek a szabadelvű eszmék megvalósítása terén, mint amennyire államunk, fajunk jövőjének biztosítására szükségünk van. Horváth Gyula, Budapest, deczember SÍ. A klerikális agitáczió. Még egyre érkez­nek a képviselőkhöz kerületeiktől az utasítások, hogy lépjenek oppozíczióba a kormány egyház­­politikájával szemben. Ifjabban következő hely­ségek küldtek ily felszólítást: Alsó-Rajk 102 aláírással Hévízi­ Jánoshoz. Egyházfa, Pénteksur, Hegysur, Királyfa, Pap­­körm­ösd, Zoncz, Torony, Jánosház községek 225 alá­írással Esterházy Mihály grófhoz. Halesz 161 aláírással Tóth Ernő dr.-hoz. Hugyag 120 aláírással Balázs Antalhoz. Gyepes 58 aláírással Komjáthy Bélához. Hosszupereszteg 210 aláírással Istócsy Győzőhöz. Ráczmilitics 502 aláírással Vojnits István drhoz. Csegöld 86 aláírással Luby Gézához. H­osszu-Hetény 1500 aláírással Vajay Ist­vánhoz. Hosszufalu 418 aláírással Lévay Antalhoz. Győrvár 106 aláírással Nedeczky Jenőhöz. Endrőd (Békésm.) 1900 aláírással Barabás Béla dr.-hoz. Dénesfa 106 aláírással Károlyi Sándor grófhoz. Herczegfalva 314 aláírással Nagy Gyulához. Szt.­Tamás (Vasmegye) 56 aláírással Istáczy­­ Győzőhöz. Molnári 62 aláírással Istócsy Győzőhöz. Püspöki 54 aláírással Istócsy Győzőhöz. I.liske 103 aláírással Ugrón Ákoshoz. Fokszabadi 390 aláírással Matkovich Tiva­dar dr.-hoz. Hidegség és Homok az összes választó­polgá­rok aláírásával Nagy Istvánhoz. Zala Teskánd 114 aláírással Pázmándy Dé­­neshez. Bács-Mélykut 1720 aláírással Olay Lajoshoz. Kem­enes-Kápolna 90 aláírással Ugrón Ákoshoz. Perenye 507 aláírással Ernuszt Kelemenhez. Karakó-Szörcsök 315 aláírással Komjáthy Bélához. Sárkeresztur, Szt.-Ágota, N.-Loki 580 aláírás­sal Madarász Józsefhez. Jánosháza 610 aláírással Ugrón Ákoshoz. Mezőkovácsháza 450 aláírással Purgli Jánoshoz. Alsó-Telekes 82 aláírással Zichy Hermann grófhoz. Mező-Komárom 291 aláírással Matkovics Ti­vadarhoz. Nagy-Barát 412 aláírással Vikár Istvánhoz. Bördöcze 240 aláírással Mandel Pálhoz, Barna 227 aláírással Beniczk­y Árpádhoz. Eddig 81 község utasításáról van tudo­másunk. Az eddigi lapokból is látható, hogy különösen dunántúli helységek járulnak képvi­selőjük elé, hogy megkössék a marsrutáját; lát­ható az is, hogy némely képviselőket kiválóan erős mértékben tisztelnek meg ily felszólítá­sokkal. — Nevezetes Fokszabadi helység uta­sításának a tenorja; jellemzésére a következő részt czitáljuk belőle: «Fölkérjük tehát nagyságodat, mint képvise­lőnket, hogy minden időben s mindenkor tiltakozzék a polgári házasság ellen, s hatáskörében tegyen meg mindent annak megakadályozására, nehogy e barbár vadházasságot törvényjavaslat alakjában a para­grafusok korlátai közé szólítsák, a törvényjavaslat esetleges benyújtása esetén szavazatát annak ellené­ben érvényesítse. Azon reményben kérjük ezekre sebb, más korból való cselédleányok ragaszkod­nak hozzájuk. — A stigliczek aludtak, a fehér egerek aludtak, a vén asszonyok beszélgettek. Egy kövér anyóka elégedetten csörgette a rézpénzét. — Jó volna inni egy kis édes pálinkát! — monda. — De még egy kis lebbencsleves is jó volna, tarhonya benne és egy virsli. — Kend csak mindég enne! — szólalt meg a kövér asszony. — Ha valami jó volna! — jegyezte meg a stigliczes asszonyság. — Haza kéne már menni! Jön kend? — Megyek, de másfelé. Nem vagyok én olyan uriasszony, nem ...kok én Pesten. Nem fizetek én egy hónapra két pengő kovártélyt! — Csak az a rossz, hogy ha Albertfalvára megy, két krajctárt kell fizetni a hídon. — Hadd éljen a császár is! Közben az egyik öreg ném­ber szódavízzel kínálta a többit. Az olajos kendős különösen nagyot húzott a szifonból. — No, no, le ne harapja a vasát. — El vagyok búsulva! mondá az öreg asszony. — Megint a fiával? — Azzal. Kitanítottam pékmesterségre. — Hát osztán ? — Csütörtökön mondják, meghalt, már úgy mint az elmúlt hétfőn. A János-kórházban. — Nem hittük a temetésére se? — Nem. Pedig beleírtam az áíreezomat egy könyvébe, amikor ott voltam­ nála a kór­házban, a múltkor mondtam, hogy hivassanak, ha kellek. Egy narancsot vittem neki és beir­tam­ a nevemet az olvasó könyvébe. Szóltam az ápolónénak . . . — Kellett volna neki adni vagy húsz krajczárt! — De hát azért elhihattak volna . . . — Nem találták a könyvet, nyilván, mondá a stigliczes asszonyság. * Nem szép tőlem — tudom — hogy úgy helyhezem ide a fehér egereket, mint az as­­­szonyi nyomor allegorikus alakjait. Az igaz, hogy szinte alkalmasak erre most, hogy oly roppant mód elszaporodtak itt Budapesten. A három-négy rakás alma, amelyet egész nap árul egy vén dilettáns kofa, és jó ha egész napon át tíz krajczárnyi hasznot szerez vele, kiment a divatból. Az asszonyok nehezen adják magukat a koldulásra — kevés hozzá a filozófiájuk talán? És inkább, mintsem hogy a könyörületes szi­vekre apelláljanak, a szerelmet és szerencsét óhajtó keblekbe helyezik az ő birodalmukat. Egy pár fehér egér, egy vályú, száz ezo­­dusa, no ez már elég lesz nekik erre az életre. De hol veszik a fehér egereket? Kivel ta­­nittatják be? Egymástól csereberélik? Az egyik meghal és a másik megveszi az örökségét? De kitől? Kik az örököseik? És hogy van-e adó ezen a különös ipar­ágon? Gondolt-e már erre a fővárosi tanács, vannak-e ez irányban valami tervei? 9

Next