Magyar Hirlap, 1893. március (3. évfolyam, 60-87. szám)

1893-03-01 / 60. szám

Budapest, 1893. 111. évfolyam 60. szám MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szerda, márczius 1. Egész évre 14, fél évre 7, 7* évre 3 írt 50 kv, egy tóra 1.20 tó Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Vedlik a taktika. Ma ismét megkezdték a püspöki kon­­ferencziákat. Az ország katholikus püspöki kara a kormány által fölvetett egyházpoli­tikai kérdésekkel szemben nyilt, félreért­hetetlen állást foglalt. Mi nem kifogásoljuk ezt, mert elis­merjük, hogy nemcsak joga, de köteles­­sége is a püspöki karnak az egyházpoli­tikai kérdésekben színt vallani és azok el­döntésénél az őt megillető befolyást érvé­nyesíteni. Tudjuk azt is, hogy a püspökökre, mint lelkészekre az egyház érdekei és a vallás parancsai, mint hazafiakra, az állam édekei és az ország törvényei, mint em­berekre a meggyőződés ereje és a lelki­ismeret sugalma gyakorolják a döntő be­folyást. Ezen befolyások egyike alól sem lehet nekik kivonni magukat és éppen ezért, ha igazságosak akarunk velük szem­ben lenni, eljárásuk megítélésében egy­oldalú szempontra helyezkednünk nem szabad. Amint a tudósítások szólaltak, a püs­pöki kar a kormány egyházpolitikáját föl­tétlenül és egyhangúlag elítéli, annak lé­nyeges és főbb pontjaival szemben a leg­­merevebben ellentétes álláspontra helyez­kedik. A római pápához,­­ az apostoli királyhoz intézendő hódolatteljes föliratok, valamint a kormány elé terjesztendő min­denre kiterjedő memorandum mind meg­annyi ünnepélyes tiltakozás a kormány egyházpolitikája és az ennek megvalósí­tása végett czélba vett reformok ellen. A püspöki kar eljárása nyíltság és határozottság tekintetében aligha hagy fenn kívánni valót. A katholikus alsó papság ezrei közül egyetlen hangot sem hallottunk fölemelkedni a kormány egyházpolitikája mellett, de mindennapos tanúi vagyunk annak az elkeseredésnek és fölháborodás­­nak, melylyel az alsó papság a fölkínált egy­házpolitikát visszautasítja, amelynek hatása alatt a nép százezrei között egy erős és izgatott tábor verődik össze, amely tábor föllépésében és követeléseiben mérsékelni sem nem akarja, sem nem tudja magát. Ezek tények, és nem frázisok. Mi láttuk azt a politikát, mely Olasz­országban a pápa világi uralmát eltörölte és az egyházi vagyon egy nagy részét szekularizálta, de még ennek a politikának is voltak hívei, nemcsak az olasz politikai nemzet nagy többségében, hanem az olasz egyházi rendek és világi lelkészek sorai között is. Utánanéztünk és úgy találtuk, hogy azon államokban, hová a polgári házasság intézménye bevitetett és ahol a polgári anyakönyvek intézménye fennáll, vagy egyáltalában bármely egyházpolitikai re­formok megvalósítva lettek, ily államokban a papságnak egy része vagy segédkezett ezen intézmények fölállításában, vagy leg­alább nem fogadta azokat úgy, mint a vallás elleni nyílt hadüzenetet és megindí­tott háborút. És ha kutatjuk, hogy mi volt az oka annak, hogy a «par excellence» katholikus államokban ezek az intézmények nagyobb rázkódtatások nélkül voltak keresztülvihe­­tők, úgy találjuk, hogy a nép ezen refor­mokra elő lett készítve és azokat nem mint ismeretlen meglepetést, hanem mint a létező bajok orvosszerét fogadta. A pap­­ság pedig éppen ezért vagy tehetetlen volt e czélba vett reformokkal szemben, vagy azoknak megvalósításánál igyekezett a vallás és egyház érdekeit beilleszteni és azért a reformok keresztülvitelében nem ritkán segédkezett. Nálunk az egyházpolitikai programb­a megszületett egy konfliktusból, mely tá­madott a kormány és klérus között az elkeresztelési rendeletből. A rossz rendelet visszavonását meg­tagadta a kormány, mert az állam tekin­télyének csorbulását látta ebben. Az ön­maga által is végrehajthatatlannak elismert rendeletet — melynek végrehajthatlansága bizonyosan az államhatalom tekintélyének emelésére szolgál — pótolni akarta egy programmal, melynek kivihetősége iránt a kellő tájékozást magának még meg sem szerezte. A koronánál szerzett tájékozása a kormánynak abból áll, hogy megkapta az engedélyt javaslatainak a trón elé való terjesztésére, melyeknek sorsa fölött azon­­ban a konkrét javaslatok elbírálása után fog a korona határozni. Ez a joga a ko­ronának minden kormányjavaslatra vo­natkozólag megvan, ezen jog gyakorlatá­nak határozott kikötését tessék magya­rázni, amint tetszik, mi azt his­szük, értjük. Saját pártjában szerzett tájékozása a kormánynak két konkrét pártakc­ióra vo­natkozik. Az­ egyik, amidőn Szapáry gróf a pártjában megbukott azért, mert a kö­telező polgári házasságot nem akarta föl­venni programmjába. Erről ugyan a párt­ban addig a pillanatig, míg Szapáry meg­buktatása végett erre szükség nem volt. Gyócsé. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek Elek. Csakhogy ismét látlak, kikelet első virága, gyócsé. Ez a te neved messze, messze innét, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön túl. Itt a neved kikeleti hóvirág. Diákul: galanthus ri­vális. Mind a három közt legszebb vagy nekem a te gyócsé neveddel. Azt akarja mondani: fe­hér vagy, mint a fehérített vászon, mint a ra­­­­­gyogó fehér gyolcs. De úgy tetszik nekem, ked­ves szép virágom, hogy a váczi­ utcza sarkán,­­ öreg anyókák kosarában nem vagy oly szép fehér, mint messze, messze innét, erdőkön, me­zőkön, hegyeken, völgyeken túl. . . úgy tetszik nekem, hogy nincs itt illatod, pedig az a gyócsé, az, amit ott szedtem az erdőben, olyan illatos volt . . . De ezt csak úgy gondolom. Meglehet, akkor sem volt, ott sem volt illatod, csak nekem tet­szik úgy. Ah, messziről minden olyan szép, olyan illatos. A sár megaranyozódik, a kopár, bus avaron virág fakad, tarka szárnyú pillangó röpköd, méhecske döngicsél. Hátha mégis . . . Itt van, már érzem, meglepett a honvágy. Ez a semmi hóvirág, mely busán hervadoz vén anyó­kák kosarában, mind azt mondja: siess, menj haza. Majd meglátod, különben az én testvé­reim, valahol messze, bokrok tövében, meghú­zódva, meglapulva szépen. Utczáról­ utczára járok, őgyelegve, nem látva, hallva semmit. A testem itt van a zsi­bongó tömeg közt, jobbról, balról meglökdösnek, de a lelkem már átrepült egetverő hegyeken, mérhetetlen rónaságokon keresztül s fáradtan pihen meg az erdőben. Néma még, mint a temető. A fákon csak most kezd fakadozni a rügy. Elszáradt levelek borítják a földet. Fenn az ágakon is van még egy-két levél. Nem tudta letépni az anyai ke­belről, se szél, se hó. Majd lelöki az­­ újszü­lött. A rügy edző levél. De mért nekem olyan szomorú ez az erdő most, mikor nem is látom ? S mért volt olyan vidám száraz, csörgő leveleivel is, valaha régen ? Talán ma is vidám volna, ha szemtől-szembe látnám ? Gyerünk haza. A kikelet szép itt is, ezek közt a magas házak közt. Az első meleg nap­sugár felvillanyoz itt is, de mintha­­ azt mon­daná az is: eredj, eredj, amott még melegebb vagyok. Pedig tudom, hogy hazugság a beszéde, mert ott még tán tél van, hideg tél . ... Nem tudom, mi lesz. Az első hóvirág, az első meleg napsugár,­­nem hagy nyugodnom. Rajta kapom magamat, hogy erős vágyakodást érzek a falu, a vidék­­ minden szögeletje után, ahol csak megfordultam, régen, nagyon régen. Nagy kedvet, érzek keresztül gázolni a Macskás patakon, fölmászni a csűr agyába, megzaklatni a szendergő verebeket, aztán elszaladni a bor­vizes kúthoz, neki hasalni s jót inni belőle; ki az erdőbe, ott körülszedni pörge ,kalapomat gyócséval, ibolyával; onnét lesurrani a rétre, hozzá szegődni a pásztorhoz s vele őrizni a birka nyájat, a bégető bárány kákát. Hopp! itt­ eszembe jut, hogy milyen derék juhász vált volna belőlemp. Egész napokat kint őgvelegtem a réten birkáinkat őriző pásztorával. Nekem is volt egy kicsi tarisznyám. Azt édes­anyám telerakta fehér­ czipóval, vékony szalon­­­­nával.­ Az édes­apám még egy kis botocskát nyomott a kezembe. S mintha most is" halla­nám, mikor az apám utána kiabált" Jancsinak: hé, Jancsi, aztán vigyázz, nehogy egy­­ farkas elvigye ezt a gyereket. És én kevélyen megforgattam a botocs­kát, hiszen csak lássak egy farkast. Milyen hűségesen őriztem a báránykákat. A birkákkal nem törődtem. Azokra vigyázzon János bá’. A gyermek a gyermekhez húz, még a birkában is. De egy tarka bárány mégis félre kalandozott. Számba vettük százszor, nem egy­­­­szer: a farka bárány eltűnt. — No ezt bizonyosan a farkas, vitte el, kicsi­ gazdám! S olyan komoly képet vágott hozzá, úgy úgy megcsóválta a fejét, de olyan­­ nagyokat sóhajtott, hogy kiesett a botocska kezemből és sirtem keservesen. Szaladtam erre, szaladtam arra, le a patak mentén, vissza, hivogattam csukló hangon: be-e-be-e tarka bárány!" Hát egyszer csak hallom: be-e-e, elnyújtva hosszap, keservesen. Szaladok a hang irányába s h­a látom is már a tarka báránykát egy bokor tövében. Nyakán egy vékony spárga, azzal volt a bokor. Mai számunk 20 oldal.

Next