Magyar Hirlap, 1893. április (3. évfolyam, 90-118. szám)
1893-04-01 / 90. szám
fia, 190, Budapest, 1893. MAGYAR Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. Mon x III. évfolyam 90. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR.zombat, április 1. Egész évre 14, fél évre 7, 7« évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 kr Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Pilátusi kézmosások. Bent csendesebben, künt erőteljesebben kezdte meg a kormány sajtója a támadást a nemzeti párt magaviselete iránt az egyházpolitikai kérdésekben. Az oka a hang különbségének nagyon természetes, bent kevésbé hiszik el, külföldön nagyobb hitelre talál, s utoljára a félhivatalos tollaknak is megvan az a csodálatra méltó ambíciójuk, hogy jól esik nekik, ha hisznek néha-néha nekik. Annál inkább akkor, ha szembeszökőleg maguk sem mernek már hinni önmaguknak. Most is van két ily támadás előttünk. A hang különböző, de a támadási vonal ugyanaz. Az van benne elmondva, hogy Apponyi Albert gr. és pártja kétszínű, most felülkerekedett benne a konzervatív áramlat Károlyi Sándor gróffal élén, hogy igy az egész párt megbizhatlan, s igy nem is lesz belőle soha semmi. Ellenben — nos, hát úgy lehetne tovább fűzni az okoskodást — a kormány pártja milyen nagyon megbízható, abból lesz mindig — minden. Mert hát tényleg úgyis van az a kérdés. A kormánypárt részéről egyetlen érv sem igazolja a vádakat, a tények egész sorozata pedig hatalmas, erős bizonyíték éppen a kormánypárt, liberalizmusának és egyáltalán, egyházpolitikájának őszintesége ellen. Apponyi gróf legutolsó nyilatkozata lényegileg abból állott, hogy egyházpolitikai beszédeit olvasta föl. Azokból sem egy betűt nem vett el, sem nem adott hozzá. Már most ugyanezt a nyilatkozatokat fogadta kitörő lelkesedéssel, mint «a valódi liberális éra pacsirtáit>, a kormány sajtója. Hát ki volt konzekvens és megbízható ? Apponyi-e, aki mindig ugyanazt mondotta, vagy a kormány sajtója, mely ugyanazt a dolgot épp úgy égig magasztalta akkor, mint ahogy igyekszik meggyanusítani, sárba tiporni ma? Sőt amire ismételve hivatkoznak, maga, Károlyi Sándor gróf beszéde is objektív átgondolás után egészen másként ítélendő meg, mint ahogy feltüntetik ma. Mindenki ismerte a nemes gróf konzervatív véleményét az egyházpolitikai kérdésekben, sohasem csinált titkot belőle. Mostani beszédében nem is ez lepte meg a gondolkodó elméket, hanem inkább , az, hogy az ország nyugalma kedvéért még ő is hajlandónak mutatta magát koncressziókat tenni a liberális irányzatnak s hogy közte és a pártvezér között ez irányban is kevesbedtek a felmerült nézetkülönbségek. Tehát a megbízhatlanság és kétszínű játék vádját nem a tények támogatják, hanem legfeljebb csak azoknak vérmérséklete, akik nem akarnak hinni a politikai jellemben s az adott szó kötelező erejében. Hanem itt, ezen a téren aztán nagyon veszedelmes a talaj az összehasonlításra a két pár veéremberei és vezérelvei közt. Martinig a nemeti párt liberális vezéregyéniségeit még a legtávolabbról sem terhelheti vád a múltra nézve, hogy e tekintetben játszottak volna a szavakkal, addig a kormánypárt egyházpolitikai programmjának története egy valóságos carmen lugubre, amelyet talán felesleges volna ismét elmondani. És e rémdráma minden felvonásának megvoltak a maga aktorai és publikuma, akik mindenre számot tarthatnak a kerek világon, de arra, hogy a politikai morál és elvhűség apostalainak tekinthessék e téren is gyökeresen változott programmjaik daczára őket, azt már csakugyan ők maguk sem reményelték soha. És ugyan a pontok roppant hézagosan adják meg a feleletet a jövő kilátásokat illetőleg is. Legyen meggyőződve a kormánypárti sajtó, hogy az igazi liberalizmus híveitől megnyeri a támogatást minden oldalról a kormány igazi liberális akciója. Fájdalom, arról nem tudunk teljes nyugodtak lenni, hogy ez az igazi liberális akczió nem lesz puszta ígéret, szó, szó és szó, amint Shakespeare mondja. Mert a tények nagyon rossz jeleket mutatnak. Az anyakönyvek polgári vezetéséről lesz törvényjavaslat, az valószínű, de félünk, tőle hogy ha meg lesz is a törvény, isten tudja mikor nem lesz végrehajtva. A vallások szabad gyakorlata, melyet már a szegény Szapáry-kormány is megígért, szunnyad, s a kötelező polgári házasság reményeinek nagy voltát semmi sem jelezi jobban, mint a félhivatalos sajtó egyhangú megbotránkozását azon, hogy az anyakönyvi törvény sorsa köttessék össze a polgári házasságéval, mert ez jelenti a polgári anyakönyvvezetés elhalasztását —* ad graecas Calendas. No, hát úgy tudjuk mi is, így vagyunk a tényekkel. S talán nem lesz érdektelen egy személyi kérdést is felhozni az egyházpolitikai programol őszintesége A hérosz. (Regatta emlék.) (A Magyar Hírlap eredeti tárczája.) Irta: Pekár Gyula. Régen volt . . . tizennégy éves fiú lehettem. — Amerikában, Bosztonban laktunk, ott is jártam iskolába, abba a gyönyörű palotába, a «Latin School»-ba. És szörnyű bolondos, álmodozó, rajongó fiú voltam. Ha úgy visszagondolok erre az aranyos korra, néha igazán azt hiszem, hogy ez volt a legboldogabb szaka az életemnek. Miért? Tán azért, mert oly csodálatos boldog hévvel tudtam lelkesedni az életért, ideálokért, — mert oly hihetetlen lovagkori hűséggel tudtam volna meghalni bármely nagy és szép gondolatért... A szerelem nem bolygatott még és igy rajongásom a történet nagy héroszai felé fordult. Egymás után voltam szerelmes beléjük, imádtam őket ... Oh, de boldog egy kor is volt ez! Mikor aztán kimentettem a história héroszait, hát a való élet felé fordult telhetetlen rajongásom . . És a felettünk való harvardi egyetem gyönyörű szép athléta diákjai közt végre találtam is egy magamnak való hatalmas héroszt ... És mikor ez a hérosz elbukott, ugy sirtam, mint mikor Homéroszban a Achilles halálát olvastam. * Félév alatt annyira «yankee» lettem, hogy csoda s ép oly bolondja a sportnak s athletikának, mint többi iskolatársaim. Biczykliztünk, footballt játszottunk, boxoltunk — de a legtitkosabb és legnagyobb élvezetünk azért az volt, hogy ha a Bosztonnal szomszédos Harvadba átmentünk, s az ottani oxfordi mintára berendezett egyetem nagy athléta-palestrájába beosonhattunk. Mesés egy világ! Ott travníroztak az egyetem athlétái, a nagyok, kikre mi körülbelül úgy néztünk, mint az Iliás hőseire. Hátunkon valami heroikus borzongás futott végig s arczunk lázasan pirult ki, mikor egyegy kiizzadt bikanyakú, huszonhárom éves gladiator elhaladt mellettünk s tul boldogok voltunk, ha könyökével oldalba lökött. A versenyeken nyertes athletákat pedig pláne legendaszerü héroszoknak tekintettük. Mikor a főmatadorok, pöröly lengésü, nehéz karjaikkal és erős kezeikkel bevonultak, susogva neveztük meg őket egyenkint . . A box-mestert, a néger Duboist határozottan félistennek tartottuk s az Olympuson mindjárt Herakles után adtunk neki helyet. Óriás termetű egy viador is volt ő, egészen olyan, mint egy besubiczkolt fa’mesei Herkules; — hajdanában sok viadalban vett részt és egyszer Heenant is legyőzte .... Amint iszonyatos tagbaszakadt fekete karját, melynek szinte merő aczélból öntött izmain a fény minden mozdulatnál czikázva szökött végig, felemelte s a nyolczvan kilogrammos golyót buffaló nyaka felé emelte, vagy dörgő hangján «order»-t kiáltott, hát csak néma iszonyattal mosolygtunk egymásra. Könyv nélkül tudtuk minden nevezetesebb athlétának a méreteit: kinek van a legszélesebb melle, legnagyobb bicepse vagy legaczélosabb lába. . . Otthon aztán, mikor a harvardi athléták dicsőségétől kifáradva, lefeküdtünk, szégyenlősen hasonlítgattuk össze a magunk méreteit az egyetemi kolosszusokéival. Bizony olykor szinte sírtunk volna, de azért rajongó álmainkban mindig azt álmodtuk, hogy mi mindezeknél erősebbek, a világ legerősebb emberei leszünk. Hogy sírtunk a John Alden temetésén, ki megnyerve a nagy bajnoki futást, a czélnál holtan rogyott össze! Micsoda lelkesedéstől lángoló beszédeket mondtak a diákok a sírjánál! . . Szóval nagy volt bennünk az idealizmus. Hová lett e nagy lelkesedéseknek legendaszerű korszaka? Minden múló perez elsodort egy lehelletnyit belőle. Az osztályban mindenkinek megvolt a maga kedvencz athletája. S az amerikai fiúk valóságos angolszász fanatizmussal ragaszkodtak ideáljukhoz. Hősünkbe nemcsak szerelmesek voltunk, hanem annyira azonosítottuk magunkat vele, hogy ha az illető egyetemi héroszt valami viadalban legyőzték, hát mi éreztük igazán megverve magunkat s bizonyos szégyenérzettel tűrtük el a többi gúnyolódását Mikor azonban én ott voltam, akkor két athletiba volt az iskolánk s velünk együtt az egész leánysereg szerelmes. Ez a két fiú volt a legszebb legény a kollege-ben: ha az egyik nevét kiejtette valaki, okvetlen mindjárt" felemlítette valaki a másikat is, minduntalan párhuzamot vontak a két vetélytárs^júlzött Az egyiket Willy Wilsonnak másikat George Everett-nek. ' * Hogy írjam én le ezt^a két htot? M ég most is, régi emlékeimen óig nagyér' dobban j-p, szivem, ha a nevüket kiejtem. Istenes voltgfcjk iskolánknak s mi gyermek^* i^dattal ^állj'nk Mai számunk 10 oldal \ 'í