Magyar Hirlap, 1893. április (3. évfolyam, 90-118. szám)

1893-04-01 / 90. szám

. Nagy baj az a patriarkális viszony is, melyben a hivatalnokok a hivatalban élnek. Öblös és büdös pipákból fújják a felek szemei­­ közé a füstöt, nem tekintve arra, akár férfi, akár nő az illető, s oly rosszul alkalmazott arrogancziával bánik a legutolsó díjnok is a felekkel, mintha az adófizető polgár csak azért volna a világon, hogy ő rajta gyakorolja magát a nagyzás hóbortjában. A világért ne merje valaki zavarni a hivatalnok urat, mikor egy-egy sörös krigli árnyékában szalonnázik, mert mind­járt a fejéhez vágják, hogy még «enni sem hagyják az embert». Daczára annak, hogy a mostani személy­zet még akkor sem volna elegendő a munka elvégzésére, ha rendesen dolgoznának, mégis mert más hivatalokban sincsen elég ember, az adószámviteli hivatalból küldik ki az alkalmazot­takat a képviselő választásokhoz, képviselő-ös­­­szeíráshoz, a bizottsági tagok választásához, iskolaszéki tagok választásához, a vásárokra, vágóhidhoz stb. Ilyenkor az illetők 1—2 frt napidijat kapnak és szivesen mennek, legalább pénzt keresnek s nagyon meg sem­­ erőltetik magukat, amit különben sem tesznek. Egy nagyon fontos dolgot is végeztetnek az adóhivatalnokokkal. Ők számítják össze a képviselőválasztók összeírása alkalmával az adófizetők által befizetett adót. Lehet ezt az ő kezükben hagyni? Az ott levő bizottsági tagok ritkán győződnek meg tételről tételre a számí­tás helyességéről, így hát akárhány ember ke­rülhet bele a listába, vagy maradhat ki az illető összeíróknak akár tudatlanságából, akár rossz­akaratából. Ki tudja ezt pontosan megállapí­tani. A központi választmány csak azokkal tö­rődik, akikre vonatkozólag reklamálás érkezett be, de azt, hogy nincs-e jogtalanul fölvéve va­laki vagy nem maradt-e jogtalanul ki, ilyen rendszer mellett senki sem tudná pontosan megállapítani. MAGYAR HÍRLAP 1893. április 1. látná el az uj kabinet alakítását, több oldalra határozottan állítják, hogy a leköszönt minisz­terek egyetemlegesen kötelezték magukat, hogy nem lépnek be semmiféle új kombináczióba. A franczia kormányválság. (Távirati tudósítás.) Paris, márcz. 31. A meglepetés, melyet a franczia kormány hirtelen bukása okozott, hamar véget ért. Ha­mar megtalálták az emberek az okát, miért kellett a Ribot-kormánynak­ megbuknia. A kor­mány elvesztette minden tekintélyét a Panama­­botrányban, lejárta magát és gyönge, szilárd akarat híján szűkölködő emberekből állott, akik nem tudtak maguknak kedvező közvéleményt teremteni, hanem követték minden tettükkel a közvélemény különféle megnyilatkozását. A válság újra beköszöntött Francziaor­­szágba és ezúttal aligha ér egyhamar véget. Most nem lehet megcselekedni azt, amit eddig minden válság alkalmával megtettek, hogy tudni­illik csak félig új minisztériumot teremtsenek. Teljesen új minisztériumot követelnek az em­berek, tetterős energikus férfiakból állót. Ha pedig nem ilyen lesz a minisztérium, akkor nem is állhat fönn sokáig. A franczia sajtó is ilyen véleményeknek ad kifejezést. A «Figaro» szerint a bukott mi­nisztérium kétségkívül a legszánalmasabb mi­nisztériumok egyike, melyet a parlament törté­nete felmutathat. Ezek a miniszterek, aki szolga­­lelkűen engedtek a kamara szenvedélyeinek és a közvélemény ingadozásainak, sehol sem találják párjukat. A «Siede» azt mondja, hogy a következő minisztériumot nem szabad a mostani romjain felépíteni. Új emberek jussanak az új minisz­tériumba. A «République Frangaise» azt hiszi, hogy ha tegnap a kabinet a bizalmi kérdést veti fel, akkor nem öt, hanem legalább is száz szava­zattal maradt volna kisebbségben. A „Journal des Débatsu szemére veti Ri­­botnak, hogy ő teremtette meg a mostani hely­zetet és azért lehet ellene a legsúlyosabb pa­naszokat emelni. Igen erősen támadja meg Ribot-t az „An­­torité.“ Azt­­ mondja, hogy Ribot a hazudozás­­ban még Ferryt is felülmúlta. Több lap ama véleményének ad kifejezést, hogy a kamara és a szenátus közötti összeüt­közés csak ürügyül szolgált arra, hogy a minisztériumot megbuktassák. Konstatálják a lapok, hogy a zavar tetőpontját érte el, a ka­binetválság lerombolja a kamara tekintélyét és a mostani helyzet az anarkiával határos. Sokan azt követelik, hogy a törvényes idő lejárta előtt ejtsék meg az új választásokat. Eddig éppenséggel nem lehet tudni, kit bíznak meg a kabinet megalakításával. Carnot köztársasági elnök, ma délelőtt Challemel- Lacourt, a szenátus elnökét és azután Casimir Periért, a képviselőház elnökét fogadta, kikkel a válság megoldása iránt teendő intézkedésekről tanácskozott Képviselői körökben keringő hírek szerint Carnot köztársasági elnök megkérdezte Casimir Perier, a képviselőház elnökét, hogy a kép­viselőház többsége óhajtja-e a ház feloszlatását. Hir szerint Casimir Perier tagadólag felelt a kérdésre. A képviselőház folyosóin továbbá azt be­szélik, hogy a miniszterek Carnot köztársasági elnökkel folytatott tegnapi tanácskozásuk alkal­mával a képviselőház feloszlatásának kérdésével foglalkoztak volna. Ez az eshetőség azonban ez idő szerint kizártnak tekinthető, minthogy a köztársasági párt többsége, a két hónapi budget­­provizórium elvetésével világos bizonyságát adta annak, hogy nem óhajtja a feloszlatást. A «Journal des Debuts» esti kiadásában azt írja, hogy a válság megoldását illetőleg vi­lágosan konstatálható két áramlat: az egyik, tekintettel a választásokra, Constanst állítja előtérbe, míg a másik fiatalabb képviselők, Cavaignac és Po­incurée mellett foglal állást. Ama hírre vonatkozólag, hogy Develle vár­ Nagypéntek. A templomok és hivő lelkek nagy ünnepe volt ma, a názáreti istenember halálának emlékünnepe. A harangok némák. A templomok gyászban. A keresztény világ emlékezete áhítattal öleli át a véres keresztfát, amelyen ezelőtt tizenkilencz­­száz évvel az istenlelkű Jézus kínos halált halt a tanaiért, s halálával az emberiség társadalmi fejlő­dését a szeretet alapjára helyezte. Csend van min­denütt. A harangok az egész földkerekségen hallgatnak. S az imádkozó lelkek sóhajtása összeölelkezve száll az ég felé. A harangok helyett — a melyek Rómába ván­doroltak — kelepelek szólították ma templomba a hivőket. A templomok képe megváltozott: gyászleplek bontottak képeket, oltárokat; az általános gyász közepette csupán a szent sírok ragyogtak mindenütt fényben, díszben, ezeket ékesítik fel a mai napra különös gonddal. A legékesebb sírok a belvárosi templomokban, különösen a szerviták, a ferencziek templomában és főplébánia-templomban voltak; megyei hajdúk és rendőrök állottak körülöttük diszőrséget. Igen szépen volt feldiszitve a királyi palota Szent Zsigmond-kápolnájának sirja, továbbá a hely­őrségi templomnak hadi jelvényekkel ékesitett szent sirja; ennél diszegyenruhás katonák állottak őrséget kivont kardokkal. És a pompás, kelllemes tavaszi időben sere­gestül özönlött mindenfelől a főváros lakossága a templomokba. Alig lehetett mozogni a templomok­ban, és még a bejáratok előtt az utczát is ellepte a templomjárók tömege. A református templomokban ünnepi istentisz­teletek voltak ma. Délután megkezdődött a zarándoklás, ki —* a kálváriára. Ezer meg ezer bucsujáró járta be a budai és pesti kálváriákat. Az angolkisasszonyok lipót-utczai temploma, amelyben minden évben a legszebb szokott lenni a szent sír, — ma zárva maradt, mert a templomot restaurálják.* Esztergomban — mint lapunknak táviratoz­zák — a herczegprímás részt vett ma délelőtt a ba­zilikában tartott nagypénteki misén, amelyen Palásthy Pál püspök pontifikált fényes segédlettel. A szertartás után a herczegprimás nagy kö­zönség előtt egy óra hosszáig tartó beszédet mon­dott, amely gazdag volt szónoki szépségekben és mély vallásos ihlettől volt áthatva. Hófehérke. Elbeszélés. Irta: Bródy Sándor. (6) IV. A harmadik nap reggelén nem volt többé semmi baja. Fölkelt, felöltözködött, át akart menni a szomszéd szobába, hogy e különös em­bernek nagy szivességét megköszönje és tovább menjen. Az ő kis menyasszonya, a szegény Hó­fehérke bizonnyal nyughatatlankodik miatta már. Pedig még négy napot kellett tölteni itt, a hegyháti falu minden utján öles hó, nem le­lehetett innen, legfelebb, ha gyalogszerrel és nagy kínnal lehetett el­vánszorogni Tardra, négy óra járásnyira máskor, most legalább is két napi járóra. Maradt hát, némiképpen megzava­rodva, de akarata ellenére is igazán gyönyör­ködve e különös környezetben. Maga a falu is új a szemében; nem is volt az falu, hanem egy óriási vinczellértelep, amelynek nincsenek utczái és a házak, amelyek az egymás tőszomszédjai, egy jó hosszú utcza távolságra állanak egymástól. Nagyon szép le­het mindez nyáron, de télen: fönségesen rideg. Nagy, fehér kutyák sétálnak a szőlők között, az utakon, míg az emberek bebújnak barmaikkal es ..............­­—lapon át tüzelnek, tűz mellett alszanak és csak a házasságokra­­ szánt két hét alatt beszélgetnek hangosabban. A hóba lapult házak előtt csak akkor támad egy kis csoport, amikor jön az adóvégrehajtó, a legszeretettebb férfiú az egész községben, mind­­annyiuknak komája, aki kit-kit előre értesít, hogy vigye el a paczukáját máshoz, mert a császár parancsából megy érte mindjárt. Valami kopott úr lehet, akiben emberszeretet és köte­lesség irtózatos harczot viv egymással. Aki Rochefaucould Bizaccia herczegének született és adóvégrehajtó lett. A népszerű, de rendkívül részeges adó­végrehajtón és két leányán kívül nem járt vendég a Rannai házba. Az oláh pap végkép­pen a parasztokkal tartott és nem érezte magát jól náluk, mert nem mert köpni a padimenter­­ios szobában, a pápista pap a tridenti zsinat határozatai fölött még tizenöt év előtt végkép­pen összeveszett a körorvossal és nem akarta látni a sárga doktort, még halálos ágyán sem, sőt cselédjeinek is megtiltotta, hogy betegek le­gyenek. A szegény doktor leginkább abból élt, hogy a szüret előtti és a sorozáskor rendesen kiütő verekedések alkalmából lát­leleteket állított ki a megsebzett fiatalságnak. Pedig nem valami sok borral éltek már ezen a tájon, az uj generá­­czió inkább csak mímelte az igazi becsípést és­­ legfeljebb, ha a spirituszos pálinkával, a ciszter­nák hévizével lakhatott jól. Kút nem volt egyetlenegy sem, télen gödrökben tették el a vizet nyárára és úgy takarékoskodtak vele, mint közönségesen mindennel, még a kukoricza-liszt­­tel, még a városból hozott heringgel is, amelyet hetekig felfüggesztve tartottak asztaluk fölött, hozzáértetvén a gandzát, hogy a megunottnak valami ize­ büze legyen. Állandó és egyenletes nyomorúság nehe­zedett itt mindenre, a házak, az emberek meg­lapultak alatta és szinte egyformák lettek. Ész­járásra, beszédre, sőt arczra is. Valósággal el­kényszeredtek az éhségtől, a szőlőbogár meg­ette mindenüket. Mégse takarodtak el, várták, hogy a bogár megunja és eközben agyonütöttek egy vagy két hivatalbéli embert, aki hozzányúlt a korhadó venyigékhez. Soha nem voltak még Balassa Imrének olyan jó napjai, mint azok, amelyeket itt töltött. El akarta magában nyomni a vágyakozást, de mégis csak előretört az. Szeretett volna itt maradni örökké. Olyan édes csend, olyan bámulatos nyu­galom volt itt. — Persze, maga iszonyú zajban él oda­haza. Az apám mondja, hogy odafent a lármá­tól sok emeletes házak falai megreszketnek, mondá a leány. — Nem én, az irodában nincs lárma. Aztán meg én nem élek, nem is éltem benn a

Next