Magyar Hirlap, 1893. április (3. évfolyam, 90-118. szám)
1893-04-22 / 110. szám
Budapest, 1893. III. évfolyam 110. szám. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szén. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, téléire 7,V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidékre 5 kr. Szombat, április 22. Cséky és a tanítók. Ennek előtte 25 esztendővel, mikor az idealizmus aranykorát élte, ekként irt Eötvös József báró, a nagy idealista: «Mig a néptanítók anyagi jólétéről nem gondoskodunk, addig tőlük lelkesedést hiába várhatunk.» Magyarország ezidőszerint való kultuszminisztere nem poéta, de tele van ő is idealizmussal. Csak különös alkalmak adnak tollat a kezébe, de ilyenkor ami a szirén, az a tolla hegyén. Huszonötéves jubileumát tartván a Néptanítók Lapja, e gyönyörű gondolatot írta belé Csáky Albin gróf: «Ideális emelkedettség a kötelesség teljesítésében és lelkesedés az ügyért: ezek azok a hatalmas fegyverek, amelyekkel a néptanítóság bizton diadalra fogja juttatni azt a czélt, amely mindnyájunknak egyaránt dédelgetett gyermeke: a magyar nemzeti kultúra felvirágoztatását.» Ennél ideálisabban, ennél hazafiasabban miniszter nem gondolkozhatni. Ennél emelkedettebb felfogás meg nem nyilatkozhatik egy körmondatban. Szó sincs benne a —• kenyérről. Aminthogy tudvalevőleg a tanítóknak nem is kell kenyér. Megélnek a lelkesedésből. Feltrafolt a kabáton, a csizmán, minél több, annál igazibb lelkességgel küzd a magyar tanító a nemzeti kultúra diadaláért. Csáky Albin gróf nagy ur. Látott szegénységet, nyomort közelről, messziről. De nem szenvedett sem szegénységben, sem nyomorban. Nem, sem közelről, sem messziről. Tudja, hogy a kenyér, a ruha pénzbe kerül, de sohasem voltak álmatlan éjszakái, kenyérnek, ruhának súlyos gondjai miatt. Ő nem ismeri, mert nem ismerheti azt az érzést, mikor a gyermek kenyeret kér az anyjától s az anya sírva húzza ki az asztal fiókját: nézd gyermekem, adnék, de nincs. Ám ki meri azt állítani, hogy csak az a jószivü ember, aki végigjárt a nyomorúság iskoláján? Csáky Albin grófot mindnyájan jószivü embernek ismerjük. A magáét szívesen kiosztja, az állam pénzéhez nem mer nyúlni. Takarékos a fukarságig. S bár állandóan nagy közoktatási kérdések foglalkoztatják agilis lelkét, minisztériumában a bevételi és kiadási rubrikákat szemmel tartja s csirájában megakadályoz minden túlkiadást. Ott az eklatáns példa a múlt esztendőről. Bethlen András gróf kétszázezer forinttal adott ki többet, barmokra, mint amennyit a képviselőház megszavazott. Csáky Albin gróf csak negyvenezer forinttal mert többet költeni a magyar kultúrára, a mindnyájunknak dédelgetett gyermekére. Kiadjuk a bizonyítványt Csáky gróf részére: ő a legtakarékosabb miniszter. Megvannak saját elvei s ezektől nem tántorítják el huszonötezer tanítónak siralmai, évek hosszú során át ismételt érvelései, az ellenzéki pártok előzékenysége, sőt azok a bátorító hangok sem, melyek saját pártjának kebeléből emelkedének hozzá. Szinte hihetetlen, ami tegnap este a szabadelvű klubban történt. Több képviselő lelkesen szólal fel a tanítók mellett: Adjuk meg a nemzet napszámosainak legalább a 400 forint minimumot. Nyilvánvaló a többség akarata: szeretnének segíteni a tanítókon. Szeretnének tenni valamit a nemzeti kultúráért. Szeretnék a nemzeti kultúrái harczosai kezéből kivenni a koldusbotot, szívéből a keserűséget. Csak egy szót várnak a miniszter ur ajkáról, egy lelkes szót s készek helyreütni sok évnek súlyos mulasztásait. S im feláll a miniszter úr s elérzékenyült hangon jelenti ki, hogy ő ragaszkodik a 300 forintos minimumhoz s ha a többség ellenkező véleményen volna, ő a maga részére levonja a konzekvencziát. Az elérzékenyülés általános. Egy-két képviselő engedelmet kér, hogy a tisztesség okáért a 400 forintra szavazhasson, egyébként lelkes éljenzés fogadja a miniszter mélabús kijelentését. Világos, hogy mindennel meg lehet vádolni Magyarország kultuszminiszterét, csak azzal nem, hogy hajhássza a népszerűséget. Mert a história aligha ismer kultuszminisztert, aki tárczáját köti ahhoz, hogy a tanítók fizetése föl ne emeltessék. Az ellenkezőre hallottunk példát, erre soha. Arra emlékszünk, hogy Csáky miniszter úr a tanárforradalom idején nyilatkozatot tett a képviselőház közoktatási bizottságának ülésén, hogy a tanárokat «meg sem fogja van "osztályozni»; arra is emlékszünk, hogy két napra rá, a pénzügyi bizottság ülésén kijelentette, hogy a tanárokat mégis fogja rangosztályozni, mert így akarja a pénzügyminiszter úr; de már arra nem emlékszünk, hogy a kultuszminiszter úr akkor is ijesztgetett volna a konzekvencia levonásával. A miniszter úr, úgy látszik, okult ezen az eseten s ezúttal előbb a pénzügyminiszterrel beszélt s csak azután tette a tegnapi szentimentális nyilatkozatot. Hát ez nekünk teljességgel nem imponál. A kultuszminiszter úr ne a szabadelvű pártot ijesztgesse,mert azt könnyű Magyar típus. (A Magyar Hírlap eredeti tárczája. Van-e magyar típus? Van-e a magyarnak saját koponyája, saját arcza, saját alakja, amelyről meg lehet ismerni harmincz más fehérbőrű nemzet között? Tudományos választ adni erre a kérdésre nem lehet, mert a tudomány mindmostanig nem határozta meg a magyar típus mivoltát. A hazai anthropologia erejét és idejét, mióta csak megvan, más , sürgősebb kérdések foglalták le. Például a keletázsiai ájnó-faj kérdése, melyről jeles magyar műveket leírunk, jóllehet eleven árnó embert magyar szem eddigelé nem látott. A magyar típusról eddig csak egyetlen egy igen fontos tudományos adatunk van. Az, hogy magyar típus nincsen. Illetékes, tudós ember: Pulszky Ferencz jelentette ki ezt országgyűlési beszédben, tehát alkalmasint komolyan. Azt mondotta, hogy az utolsó magyarszabású ember régesrég, évszázadok előtt eltűnt a föld színéről, annyira keveredett, párosult, változott, nivellálódott az a keletről ide vándorlott kis nép, mely a mai magyarság törzsöké. Talán ezért fontosabb dolog kutatni az ójnó-típust, amely legalább van, mint a magyart, amely nincs. Ez a tudomány álláspontja. * Vessünk most számot a másik, a nem tudományos állásponttal. Kozmopoliszokban, mint Róma, Nizza vagy Kairó, table d’ hotehoz ülve, abban a néma perezben, mely az osztriga föltálalását előzi meg, minden vendég azzal mulat, hogy végigtanulmányozza az asztal körül látható arczokat és elmondja magában: «Ez a három az angol. Ez a kettő spanyol, déli franczia vagy olasz, szóval latin faj. Ez az egy bizonyosan muszka, ez meg német.» (Talán épp Virchow, aki ugyancsak azt hirdeti, hogy az európai típusok a fölismerhetetlenségig összekeveredtek.) Természetes dolog, hogy mentől többet jártunk valamely országban, annál biztosabban mondjuk ki ezt a kis anthropológiai ítéletünket. Az asztalnál ülő magyart csak mi ösmerjük meg, mert mi hozzánk a kozmopoliták nem járnak el. De még ők is észreveszik azon a rejtelmes emberen, hogy valami idegen, nem angol, nem latin, nem szláv, nem német. Hát ugyan mi? Egész kíváncsiság kezdi környékezni. Ez a kíváncsiság nem egyszer porzsolta már az én arczomat is, tengeri hajókon, külföldi vendégfogadókban, fürdőhelyeken és mindenütt, ahol az embereknek nincs egyéb dolga, mint egymást nézdegélni. Pedig nekem nincsen valami feltűnő ábrázatom. Mi magyarok az első pillantásra fölfedezzük egymást. Isten háta mögött, messze idegenben, ahol ilyen találkozást nem is lehet remélni, akárhányszor szólítottam meg embereket. «Ön ugye magyar?» Volt olyan, aki turbánt viselt a fején; volt olyan, aki tudom is én micsoda nemzetségű katonának volt öltözködve, és mégis megismertem. Mi ez a különös intuízió? Sejtelem, babona vagy szerfölött nagy idegérzékenység? Én azt hiszem, egyik sem, hanem csak az ismerős kép megjelenése a szemben. Ha azt kérdeznék tőlem: miért ismerős, mi benne az, amivel a többitől különbözik, nem tudnék felelni, mert nem vagyok arra való ember, hogy a magyar típus tudományos meghatározását épp én alkossam meg. De maga a dolog mégis a véremben van, egyik tulajdonságom, egyik erőm. És olvasóim legtöbbje bizonyosan ugyenezt mondhatja magáról. * A Honfoglalás képét Palásban, odavaló modelekről festette meg Munkácsy. (Szántszándékkal irom a nevét ékezettelen, rövid a-val, mert igy használja ő, igy jegyzi minden művére, igy irja minden levele alá.) Ezen a képen vannak szlávok és magyarok. Még pedig ezer év előtti magyarok, akiknek hogy még volt saját típusuk, nem tagadják Pulszkyék sem. Kérdés: lehet-e anthropológiai hitele és megbízhatósága az olyan képnek, amelyen az ezer év előtti magyar típus a mai Paris népének típusáról van lemásolva? Amelyen a mi Mai számunk 20 oldal.