Magyar Hirlap, 1893. április (3. évfolyam, 90-118. szám)

1893-04-22 / 110. szám

Budapest, 1893. III. évfolyam 110. szám. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szén. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, téléire 7,V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidékre 5 kr. Szombat, április 22. Cséky és a tanítók. Ennek előtte 25 esztendővel, mikor az idealizmus aranykorát élte, ekként irt Eötvös József báró, a nagy idealista: «Mig a néptanítók anyagi jólétéről nem gondoskodunk, addig tőlük lelkesedést hiába várhatunk.» Magyarország ezidőszerint való kul­tuszminisztere nem poéta, de tele van ő is idealizmussal. Csak különös alkalmak adnak tollat a kezébe, de ilyenkor ami a­­ szirén, az a tolla hegyén. Huszonötéves jubileumát tartván a Néptanítók Lapja, e gyönyörű gondolatot írta belé Csáky Albin gróf: «Ideális emelkedettség a kötelesség tel­jesítésében és lelkesedés az ügyért: ezek azok a hatalmas fegyverek, amelyekkel a néptanítóság bizton diadalra fogja juttatni azt a czélt, amely mindnyájunknak egy­aránt dédelgetett gyermeke: a magyar nemzeti kultúra felvirágoztatását.» Ennél ideálisabban, ennél hazafi­asabban miniszter nem gondolkozhatni. Ennél emelkedettebb felfogás meg nem nyilatkozhatik egy körmondatban. Szó sincs benne a —• kenyérről. Aminthogy tudvalevőleg a tanítóknak nem is kell kenyér. Megélnek a lelkesedésből. Feltra­­folt a kabáton, a csizmán, minél több, annál igazibb lelkességgel küzd a magyar tanító a nemzeti kultúra diadaláért. Csáky Albin gróf nagy ur. Látott sze­génységet, nyomort közelről, messziről. De nem szenvedett sem szegénységben, sem nyomorban. Nem, sem közelről, sem mes­­­sziről. Tudja, hogy a kenyér, a ruha pénzbe kerül, de sohasem voltak álmat­lan éjszakái, kenyérnek, ruhának súlyos gondjai miatt. Ő nem ismeri, mert nem ismerheti azt az érzést, mikor a gyermek kenyeret kér az anyjától s az anya sírva húzza ki az asztal fiókját: nézd gyerme­kem, adnék, de nincs. Ám ki meri azt állítani, hogy csak az a jószivü ember, aki végigjárt a nyo­morúság iskoláján? Csáky Albin grófot mindnyájan jószivü embernek ismerjük. A magáét szívesen kiosztja, az állam pénzé­hez nem mer nyúlni. Takarékos a fukar­ságig. S bár állandóan nagy közoktatási kérdések foglalkoztatják agilis lelkét, mi­nisztériumában a bevételi és kiadási rub­rikákat szemmel tartja s csirájában meg­akadályoz minden túlkiadást. Ott az ek­latáns példa a múlt esztendőről. Bethlen András gróf kétszázezer forinttal adott ki többet, barmokra, mint amennyit a kép­­viselőház megszavazott. Csáky Albin gróf csak negyvenezer forinttal mert többet köl­teni a magyar kultúrára, a mindnyájunk­nak dédelgetett gyermekére. Kiadjuk a bizonyítványt Csáky gróf részére: ő a legtakarékosabb miniszter. Megvannak saját elvei s ezektől­­ nem tántorítják el huszonötezer tanítónak si­ralmai, évek hosszú során át ismételt ér­velései, az ellenzéki pártok előzékenysége, sőt azok a bátorító hangok sem, melyek saját pártjának kebeléből emelkedének­­ hozzá. Szinte hihetetlen, ami tegnap este a szabadelvű klubban történt. Több képvi­selő lelkesen szólal fel a tanítók mellett: Adjuk meg a nemzet napszámosainak leg­alább a 400 forint minimumot. Nyilván­való a többség akarata: szeretnének se­gíteni a tanítókon. Szeretnének tenni va­lamit a nemzeti kultúráért. Szeretnék a nemzeti kultúrái harczosai kezéből kivenni a koldusbotot, szívéből a keserűséget. Csak egy szót várnak a miniszter ur ajkáról, egy lelkes szót s készek helyreütni sok évnek súlyos mulasztásait. S im feláll a miniszter úr s elérzékenyült hangon je­lenti ki, hogy ő ragaszkodik a 300 forin­tos minimumhoz s ha a többség ellen­kező véleményen volna, ő a maga részére levonja a konzekvencziát. Az elérzékenyülés általános. Egy-két képviselő engedelmet kér, hogy a tisztes­ség okáért a 400 forintra szavazhasson, egyébként lelkes éljenzés fogadja a mi­niszter mélabús kijelentését. Világos, hogy mindennel meg lehet vádolni Magyarország kultuszminiszterét, csak azzal nem, hogy hajhás­sza a nép­szerűséget. Mert a história aligha ismer kultuszminisztert, aki tárczáját köti ahhoz, hogy a tanítók fizetése föl ne emeltessék. Az ellenkezőre hallottunk példát, erre soha. Arra emlékszünk, hogy Csáky miniszter úr a tanárforradalom idején nyilatkozatot tett a képviselőház közoktatási bizottságának ülésén, hogy a tanárokat «meg sem fogja van "osztályozni»; arra is emlékszünk, hogy két napra rá, a pénzügyi bizottság ülésén kijelentette, hogy a tanárokat mégis fogja rangosztályozni, mert így akarja a pénz­ügyminiszter úr; de már arra nem em­lékszünk, hogy a kultuszminiszter úr ak­kor is ijesztgetett volna a konzekvenc­ia levonásával. A miniszter úr, úgy látszik, okult ezen az eseten s ezúttal előbb a pénz­ügyminiszterrel beszélt s csak azután tette a tegnapi szentimentális nyilatkozatot. Hát ez nekünk teljességgel nem im­ponál. A kultuszminiszter úr ne a szabad­elvű pártot ijesztgesse,­mert azt könnyű Magyar típus. (A Magyar Hírlap eredeti tárczája.­ Van-e magyar típus? Van-e a magyarnak saját koponyája, saját arcza, saját alakja, amelyről meg lehet ismerni harmincz más fehérbőrű nemzet között? Tudományos választ adni erre a kérdésre nem lehet, mert a tudomány mindmostanig nem határozta meg a magyar típus mivoltát. A ha­zai anthropologia erejét és idejét, mióta csak megvan, más , sürgősebb kérdések foglalták le. Például a keletázsiai ájnó-faj kérdése, mely­ről jeles magyar műveket leírunk, jóllehet eleven árnó embert magyar szem eddigelé nem látott. A magyar típusról eddig csak egyetlen egy igen fontos tudományos adatunk van. Az, hogy magyar típus­­ nincsen. Illetékes, tudós ember: Pulszky Ferencz jelentette ki ezt or­szággyűlési beszédben, tehát alkalmasint komo­lyan. Azt mondotta, hogy az utolsó magyarsza­­bású ember régesrég, évszázadok előtt eltűnt a föld színéről, annyira keveredett, párosult, vál­tozott, nivellálódott az a keletről ide vándorlott kis nép, mely a mai magyarság törzsöké. Talán ezért fontosabb dolog kutatni az ójnó-típust, amely legalább van, mint a ma­gyart, amely nincs. Ez a tudomány álláspontja. * Vessünk most számot a másik, a nem tu­dományos állásponttal. Kozmopoliszokban, mint Róma, Nizza vagy Kairó, table d’ hotehoz ülve, abban a néma perezben, mely az osztriga föltálalását előzi meg, minden vendég azzal mulat, hogy végigtanul­mányozza az asztal körül látható arczokat és elmondja magában: «Ez a három az angol. Ez a kettő spanyol, déli franczia vagy olasz, szóval latin faj. Ez az egy bizonyosan muszka, ez meg német.» (Talán épp Virchow, aki ugyancsak azt hirdeti, hogy az európai típusok a fölismerhe­­tetlenségig összekeveredtek.) Természetes dolog, hogy mentől többet jártunk valamely országban, annál biztosabban mondjuk ki ezt a kis anthropológiai ítéletünket. Az asztalnál ülő magyart csak mi ösmerjük meg, mert mi hozzánk a kozmopoliták nem járnak el. De még ők is észreveszik azon a rejtelmes emberen, hogy valami idegen, nem angol, nem latin, nem szláv, nem német. Hát ugyan mi? Egész kíváncsiság kezdi környékezni. Ez a kí­váncsiság nem­ egyszer porzsolta már az én ar­­czomat is, tengeri­ hajókon, külföldi vendégfoga­dókban, fürdőhelyeken és mindenütt, ahol az embereknek nincs egyéb dolga, mint egymást nézdegélni. Pedig nekem nincsen valami feltűnő ábrázatom. Mi magyarok az első pillantásra fölfedez­zük egymást. Isten háta mögött, messze ide­genben, ahol ilyen találkozást nem is lehet re­mélni, akárhányszor szólítottam meg embere­ket. «Ön ugy­e magyar?» Volt olyan, aki tur­bánt viselt a fején; volt olyan, aki tudom is én micsoda nemzetségű katonának volt öltöz­ködve, és mégis megismertem. Mi ez a különös intuí­zió? Sejtelem, babona vagy szerfölött nagy ideg­érzékenység? Én azt hiszem, egyik sem, hanem csak az ismerős kép megjelenése a szemben. Ha azt kérdeznék tőlem: miért ismerős, mi benne az, a­mivel a többitől különbözik, nem tudnék felelni, mert nem vagyok arra való ember, hogy a magyar típus tudományos meg­határozását épp én alkossam meg. De maga a dolog mégis a véremben van, egyik tulajdonsá­gom, egyik erőm. És olvasóim legtöbbje bizo­nyosan ugyenezt mondhatja magáról. * A Honfoglalás képét Palásban, odavaló modelekről festette meg Munkácsy. (Szántszán­dékkal irom a nevét ékezettelen, rövid a-val, mert igy használja ő, igy jegyzi minden mű­vére, igy irja minden levele alá.) Ezen a képen vannak szlávok és magyarok. Még pedig ezer év előtti magyarok, a­kiknek hogy még volt saját típusuk, nem tagadják Pulszkyék sem. Kérdés: lehet-e anthropológiai hitele és megbízhatósága az olyan képnek, amelyen az ezer év előtti magyar típus a mai Paris népé­nek típusáról van lemásolva? A­melyen a mi Mai számunk 20 oldal.

Next