Magyar Hirlap, 1893. július (3. évfolyam, 179-209. szám)

1893-07-01 / 179. szám

Budapest,393. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körút 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 179. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szombat, julius 1. Egész évre 14, félévre 7, V* évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidékre 5 kr. Bismarck beteg. A vasember veszélyesen megbetegedett, erről szólnak ma a Budapestre érkezett magántáviratok. Egy telegramul szerint, az exkanczellár betegsége oly aggasztó jellegű, hogy egy legközelebb beállható katasztrófa sincs kizárva. Minden humánus ok és politikai tekintet kizárásával is megdöbbentő a hit, amely ennek a kivételes emberi organizmusnak szertezülléséről szól. A világhistóriában szinte páratlanul álló politikai ész és horrendus akarat a mint kihűl egy rideg ágyon, a mint betétetik egy bronzládába és eltétetik a föld alá, mint egy darab elhasznált matéria, hogy ne előlgessen többé az élőknek... irtóztató! Nekünk közönséges halandóknak, kiknek örülnünk kellene az egyenlőségnek, amely a halálban egyenlővé teszi a kőhordó napszámost és az államépitő kanczellárt, nekünk örvendeni kellene voltaképpen a végzet ilyetén való beteltén és íme mi is — de bizonyára mások is, akik a mai hirt hallják — idegen és kellemetlen ez a posta, amely e pillanatban még megerősítésre szorul. E pillanatban igen, de egy másik pillanatban? A herczeg így is, úgyis túlnőtt az emberi határokon és legyen bár ma a leggrandiózabb látvány, a legóriásibb cser, amely e században nőtt, a vénség szája kerösztül örlötte derekát és nincs egyéb hátra, mint egy erős kis szél, aztán következik egy óriási zuhanás! Európa földje nem fog megrengeni; a vén Európa már ilyen, ily perfid. De a nagy Németországon ideges borzongás, babonás félelem fog átviharzani. Bismarck nélkül! Milyen más világ volt, amikor még vele voltak. Milyen mások voltak a dolgok en gros és en detaille! Mennyire másképpen ütöttek ki a választások 1888- ban és milyen másképp ma. Az exkanczellár ellenségei mondhatnák, hogy de hiszen ez a mai állapot, a szélső elemek megerősödése, részint az uralomra jutása az ő cselekedeteinek okszerű következése és Bismarck százszor bűnös azért, mert Németország csendjét nem eszközölte ki, nem mérte föl, nem kötötte le: halála után még száz esztendővel! De nem erről van szó, hanem arról, hogy milyen gondolatok fogják el az embert, amikor a német birodalom megalkotóját haladni és a birodalmi gyűlést egy uj élet küszöbén látja. Dicsőséget és igazságot az elmúlónak! Ha egy nagy magyar államférfiút képzelnénk el, bizonyára nem ő lenne az ideálunk, hanem abban a szerepben, amelyben kiállt a történelem színpadára: maga a tökéletesség! Autokrata a javából, a parlament a szemében egy játékszer és a nemzet egy gyermek, akit erővel kell boldogítani, ha kell, korbáccsal nevelni, brutálisnak lenni vele a végletekig, de mindig az ő érdekében. Az a hatalom, amely az immár ismeretes profilú új birodalmi gyűlést összehozta, megtartotta a vasember brutalitását, és csak annyit változtatott rajta, hogy változtatott egyet annak czéljain és irányán. A német császár és uj Bismarckja megvetik a parlamentarizmust, mint az exkanczellár, akaratukban vakul rohannak előre, mint ő, át a jogon és törvényen, árkon és bokron keresztül, de amíg ő maga előtt látta a bizonyos, bár messze czélt, ezek nem tudják hova jutnak, csak azt látják, hogy ma előre kell nyomulniok. Az bizonyos, hogy a ma diadala tökéletesen az övék és hogy az uj választások után katonai javaslatuk — ez óriási marotte — el fog fogadtatni. De ez csak a ma! Hol a holnap? A holnap már a ma diadalában ijesztően veti előre árnyékát. A szélső elemek maguk fékezik meg magukat, hogy a nagy szocziális és politikai katasztrófát perczről pillanatra elodázzák. Az a forradalomnak egy szíves engedménye, amely Berlinben nemsokára meg fog történni, amikor a Huene közvetítő indítványát tárgyalják. Egy moratórium, amelyet a dolgában biztos hitelező ad adósának, akinek összeomlása már ma bizonyos előtte ... A nagy, a hatalmas Németország nekünk szövetségesünk, bizonyára megbízható szövetség és hatalmas támasz a legközelebbi időben. De hogy mit fog érni a közelebbi időn túl — ez nagyon is problematikus. Problematikussá tették azok, akik ma élén állanak. Értékes ma is, de mennyire mást jelentett akkor, amikor a ma beteg államférfiú ereje teljében azt a mi monarkiánknak fölajánlotta! Kezében állott az összeálló német birodalom és ma megtörni kezdő szemeibe villan: a szétmálló és újra alakuló ország. Az ő organizmusának vége, más törvények kezdenek uj életet és uj uralkodást. Magyar dolgok. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Tóth Béla. Tanulsággal és gyönyörűséggel olvasgatom a Magyar Tájszótár első füzetét. Szinnyei József egyetemi professzor valóban mindnyájunk hálájára érdemes e hatalmas, nagy munkáért, mely tudományosan rendezett és erős ítélettel megrostált kincses gyűjteménye népies nyelvünk sok szépségének és izmosságának. Ha majd öt esztendő múlva elkészül ez az óriás mű, a Nyelvtörténeti Szótáron kivül még egy hathatós fegyvere lesz az Írónak, alá tollat forgatván, mindig azon igyekszik, hogy gondolatait ne idegenül fejezze ki. Ezek az irók ma még félig-meddig humoros alakok. Azt mondják rájuk, hogy «nyelvcsőszök» és odakiáltják nekik: «Gondolatot, poézist, kedves úr, nem grammatikát. A nyelv puszta eszköz, egyszerű cseléd.» Csakhogy eszközök nélkül nincsenek művészek és cselédek nélkül nincsenek urak. Hogy mi a gondolat és poézis kellő kifejezés nélkül, az immár ma is meglátszik a legmélyebb magyar elmék egyikén, Kemény Zsigmondon, akinek remekműveit mi csak úgy tudnók igazán méltatni, ha lefordítanák valamely idegen nyelvre vagy átírnák a mai magyarságra, ami fordítással egyenlő munka volna. Mert ez a nagy gondolkodó azokban a rossz napokban élt, akkor a kontár nyelvújítás uralkodott, gyim-gyommal szórta tele egész nyelvünket és a tiszta régi magyarságot s a nép érzékét megvetve, valami isten tudja milyen idiómát akart alkotni. Kemény Zsigmond példája tanulságosan mutatja, hogy sok, igen sok író fog az ő sorsára jutni a jövendő évtizedekben, mikor diadalmaskodott a törvény, hogy a nyelv nem tűr meg magában idegenségeket. Ma még mindig a régiekre és a népre kell hivatkoznunk, ha egy-egy idegenség kiirtásáról van szó. De majd elkövetkezik az idő, mikor már az iskola és irodalom érzéke is annyira megépül megmagyarosodik, hogy magától veti ki a korcsokat és kakukfiakat. Mi, akiknek talán még megadatik, hogy betekintsünk egy kicsit a huszadik századba, mi még meg fogjuk érni, hogy mindenki magyarán fog írni, a belletristától a kereskedelmi levelezőig. Valamint, hogy a franczia, angol, német, olasz író és franczia, angol, német, olasz boltos nyelve között nincsen semmi különbség, magát a matériát illetőleg. Alphonse Daudet súlyos panaszképpen említette a minap, hogy a franczia nyelv rettenetesen egyforma, mert minden középiskolát végzett ember hibátlanul tudja s a gőzmalom könyvvivője szakasztott úgy is, mint az akadémikus. Én azt hiszem, hogy ez a nyelvek legnagyobb, legkívánatosabb tökéletessége. Maga a nyelv kincse legyen a legáltalánosabb közvagyon. Éljen vele a maga szüksége szerint az egyszerű ember, és dolgozza föl a művész, kinek tehetsége van hatni, alkotni és gyarapítani. El fog pedig érkezni ez az idő akkor, mikor még jobban megfogyatkozik nálunk a kétvagy többnyelvű emberek száma. Vagyis mikor a magyar kultúra egymagában is elég erős lészen. Mikor igen művelt, tudós ember lehet valaki, aki nem tud másképpen, mint magyarul. Hála istennek, máris van egynéhány ilyen emberünk. Még csak jogászok és politikusok. Mert a mi nemzeti tudományunk vívta ki elsőben, hogy megélhessen abból, ami magyarul van papirosra fogva a világ tudásából. De majd elkövetkeznek az orvosok, természetvizsgálók, földmérők, gépészek, bölcselkedők és egyéb tudósok is. Fognak termeni magyar lelkű, magyar nyelvű tudományos irodalmak. Nem fognak szorulni másokra és lassankint oda jutunk, ahol ma a franczia és angol van, hogy idegen segítség nélkül is meg lehet szerezni az emberiség általános ismereteit. Ekkor majd nem fognak mosolyogni a szittyán, aki vad nyelveken nem beszél, sőt Bécsben tolmáccsal kénytelen a vendéglőbe menni, hogy ehessen, ihasson. Ha jól tudom, aquinoi szent Tamás mondotta, hogy igen erős az egykönyvű ember, a „homo unius libri vagyis a ki nem olvasott többet egy könyvnél, de azt az egyet igen jól elolvasta. Ezenképpen nagy erő az egynyelvű ember. A világ két legdicsőbb nemzete: az angol és a franczia mind egynyelvű «yjberekből áll. Mi poliglottok nevetünk a köezöson, aki Budapesten vagy ,a^örtoE maga nyelvén szólal meg, vinni nem tud képpen. És kaczagjuk a Mg&ziát, a <^i mai számunk 16 oldal.