Magyar Hirlap, 1893. augusztus (3. évfolyam, 210-240. szám)

1893-08-01 / 210. szám

2 Oh, kedves mister és misterek, right honorable lordok és gentlemanek: igazuk van önöknek. Szepes Béla kivész, Eger elvész, csak egy falu, csak egy szélsőbaloldali város az egész. Mi közük van önöknek a falvakhoz és mi ahhoz a nagy faluhoz, amelynek neve: Magyarország. Önök a világnak csinálnak politikát, liberális politikát a világnak! MAGYAR HÍRLAJJ fel a szóban forgó kötvények konverziója. Két teljes évig vártak, míg a konverzió unos-untalan felmerült hírét megczáfolták. Nagyon csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy e konverziós hírek rontották el a valutát és még inkább csalódnak, ha azt hiszik, hogy az eféle idétlen czáfolgatásokkal a valutát helyreállítják. 1893. augusztus. J --------------------------------------------------------------——1 Budapest, Július 31. j Kossuth s a függetlenségi párt békülése. A függetlenségi anyapárt s a kilépettek megbízottai közt lefolyt békéltető tárgyalásoknak csak az eredménye ismeretes. Az az eredmény, hogy Eötvösék összes követeléseiket, még a pártbontos okait képező elvi álláspontot is elejtették. Ez a megrelirálás ugyan még nem végleges, mert fentartották a kilépettek pártgyülésének hozzájárulását. Az eddigeló titok volt, hogy mi bírta Eötvöséket a teljes meghátrálásra. Mint minket most értesítenek: Kossuthnak Helfy által hozott üzenete volt az. — Kossuth Lajos felhatalmazta, sőt utasította Helfyt, hogy a békéltető bizottság ülésén jelentse ki, hogy az ő válasza az Eötvösék által hozott turini üzenet hitelességére nézve az, hogy ő teljesen ragaszkodik a Polónyi Gézához irt levelében foglaltakhoz. Ahhoz nem kell semmit hozzátennie, abból nem kell semmit elvennie. Ezt a levelet — tehát nem a kilépettek turini küldöttségének jelentésében foglaltakat — ajánlotta Kossuth a békéltető bizottság figyelmébe s ennek következtében létesült egyelőre — a papiros-béke. _____ I Valutarendezés és konverzió. A «Bud. Korr.», mely félhivatalos jelleget szeret magának arrogálni, ma este a következő kommünikét küldi a lapoknak: «Gyakran felmerült az utóbbi időben az a hír, hogy az osztrák-magyar államvasutak, valamint a déli vasutak magasabb kamatozású elsőbbségei legközelebb konverzió alá fognak kerülni, úgy hisszük, ezek a hírek koraiak. Amíg a valutarendezés annyira nem haladt, hogy az államjegyek, habár nem is mind, de legalább legnagyobbrészt be legyenek vonva, egyáltalán nem lehet a hitelpapírok azon nagy mozgalmát, amely minden konverzióval együttjár, egyenesen felidézni, mert ez az eddig mindenütt tett tapasztalások szerint igen könnyen külföldi váltóink árfolyamainak újabb ingadozásához vezethetne. E kommünikére meg kell jegyeznünk, hogy a valutarendezés alkalmával egyidejűleg merült egy-egy jó párti játszotta a mentőangyal szerepét. Nem csoda, ha Elma udvarlója is ebbe a kategóriába tartozott. Másnap reggel ugyanis a kurizáló fiút behívta apja a szobájába, ott kinyitotta előtte a suhogó ajtajú Wertheimet, kiszedett belőle egy kéken és pirosan sintázott, sűrűn telekrt ivcsomót, megmagyarázta belőle, mennyi az örökrésze, mennyi a birtok értéke, mennyi rajta a betáblázás s azzal rábízta, hogy vonja le a konzekvencziát. A konzekvenczia rendesen az volt, hogy a gyorsan lelkesedő ifjú elutazott a megyéből, apja ajánló levelével elment valami távoli rokonához — nyugalmazott főispán vagy szesz- és faipargyárral felszerelt földbirtokoshoz — akinek aztán néha csinos, gyakrabban hervadt, de gazdag leányát szerencsésen nőül vette. Elmának azontúl csak immel-ámmal köszönt. Ha a felesége tudakozódott, hogy kinek köszönt, közönyösen felelt: — Ki is csak . . . nem is emlékszem ... igaz, Zinherr Elmának hívják. Honvédség és közös hadsereg. Közjogi és hadügyi viszonyainkat mélyen érintő katonai konfliktus nyert a mult napokban befejezést, hogy aztán folytatást találjon a parlamentben. Ismeretes dolog, hogy véderő szervezetünk szerint minden katonaköteles hadkötelezettségének utolsó két esztendejét a honvédség kötelékében tölti el. Az 1868-iki hadszervezet megalkotásakor az intéző bécsi körök vajmi keveset törődtek annak a kérdésnek a részleteivel, hogy a tíz évig a közös hadsereg kötelékébe tartozó hadfi, ezután egy új, egy más hadseregnek, a honvédségnek kötelékébe kerül. Annyira alárendeltnek látszott a honvédségnek a közös hadsereghez való viszonya, hogy nem okoskodtak sokat e viszony fejleményein. A népfelkelési törvény megalkotása óta azonban eddig nem is sejtett bonyodalmai támadtak az 1868-iki véderő szervezetnek a közös hadsereg s a honvédség párhuzamos intézményének. A népfelkelés szervezése óta ugyanis a közös hadsereg kötelékéből kiváló altiszteket minősíteni szokták azzal, hogy alkalmasak-e vagy nem, népfelkelési tiszti szolgálatra. Megtörtént pedig az és nem is ritkán, hogy akit a közös hadsereg akképp bocsátott el kötelékéből, hogy népfelkelési tiszti szolgálatra alkalmas, arra a honvédségnél az ott tartott gyakorlatok alapján azt mondták, hogy a népfelkelő tisztségre nem alkalmas. Az ily honvédségi minősítésért már rég duzzogtak a bécsi katonai körök. Folyt a levélváltás a közös hadügyminisztérium s a magyar honvédelmi minisztérium között. Végre — mint értesülünk — a múlt napokban akképp nyert megoldást az ügy közjogi, mint véderő-szervezési tekintetben nevezetes konfliktus, hogy a honvédelmi minisztérium intézkedésére azt az utasítást kapták a honvéd-ezredparancsnokságok, hogy a közös hadseregnél kapott minősítés felülbírálására a honvédség nincs jogosítva. Ez kétségkívül mély megalázása a magyar honvédségnek. Szomorú dolog, mikor ilyen módon megcsonkítják a honvédség határozási jogát. Ez arra vezet, hogy a hagyományos közös hadseregbeli szellem, amely már eddig is tősgyökeres osztrákot faragott a magyar emberből, mire fontos hivatalnok, csendes, józan ember. Önerejéből küzdötte fel magát a gimnázium első osztályától kezdve. Most ha végigment a városka görbe kövezetén, a zöld zsalukból nem egy leányszem kísérte lépteit. Házasodhatott volna már bátran s az anyja — aki sokat tartott a predikátumára s aranylánczot hordott dereka körül — nógatta is eleget. Egyszer átment a szomszédba valami hangversennyel egybekötött tánczmulatságra. Nem igen jól mulatott a fenyőlombbal feldíszített teremben, ahol tarkán össze-vissza forogtak a fekete frakkos, magas inggallérú urak és kipirult, boldog arczú, csipkés, apró selyemczipős lányok. Éppen ásítva akarta odahagyni a nekimelegedő termet — a duplafedelűje 5 perczet mutatott fél 1 után — midőn valaki belébotlott. — Pardon. Elma volt, aki az aljegyző karján sasírozott át a síkos termen. Utána nézett, Elma bocsánatkérőleg tekintett rá, aztán eltűnt a czigány körül állók frakktömegében. • Feketén valami ismeretlen érzés vett erőt, úgy érezte, hogy ez a két ragyogó, fekete szem a szívéig nézett. Nagyon csinosnak találta a lányt. Akaratlan eszébe jutott valami régi szerelmes vers, melyet minden impresszió nélkül rött össze évek előtt a gimnázium önképzőkörében. Nem ment el, hanem a szemével egyre Elmét kisérte. Elma fordulás közben többször ráj nézett s valahányszor rápillantott, annál inkább tetszett meg neki magasabb ranghoz jutott — lassanként átszivárog a honvédségbe is. Hogy milyen hatalmas az átalakító ereje ennek a közös hadseregbeli szellemnek, láthatjuk, ha végigtekintünk az ezredesi vagy tábornoki karon. Akárhány magyar ember van ott, akik, mire ezt a rangjukat elérték, elfelejtették, hogy ők voltaképpen magyarok. Valóságos ritkaságszámba mennek azok a kevesek, akiknél nem áll így a dolog. E kevesek közé tartozik — hogy egy minap történt esetről megemlékezzünk — Hegedűs Aladár tábornok, kit csak nemrégiben helyeztek át Galicziából Magyarország fővárosába hadosztályparancsnoknak. Két nappal ezelőtt az új hadosztályparancsnoknál tisztelgett a honvédség tisztikara, melyet Szvetics tábornok, a Ludovika-akadémia igazgatója vezetett Hegedűs elé. Szvetics tábornok a magyar honvédség akadémiájának igazgatója, német nyelven kezdette meg a honvédtisztek bemutatását. Az uj hadosztályparancsnok nagyot nézett erre a fura dologra és nem is engedte, hogy Szvetics elvégezze a bemutatásokat. A Galicziából Budapestre helyezett tábornok magyar nyelven válaszolt a Ludovika-akadémia igazgatójának német beszédére és nagyon észrevehetően elárulta, hogy a honvédtisztek vezetőjének német tisztelgése nem tetszett neki. A pánszlávok és oláhok haragja. II. Fekete József a szomszéd városka szolgabirája volt. Szolid, csinos fiatal ember. Bodros hajat viselt, egyik fürte rendszerint a homlokába lógott. Duplafedelű ezüstórát hordott fekete zsinóron, a nadrágja hajtását nem vasalta ki, egy évig is eljárt egy nyakkendőben s akár volt kilátás előre, akár nem, állandóan szürke ernyővel járt Turócz-Szent-Mártonban, a pánszlávok metrói polisában haragszanak a tótok amiatt, hogy a kormány a Kollár-ünnepet betiltotta. Azt nem veszik észre, nem is akarják észrevenni, hogy az ország fővárosában igenis megünnepelték a tótok Kollár János tót költő születésének századik évfordulóját, nem akarják belátni, mert fanatikusak, hogy voltak a turócz-szent-mártoni ünnep betiltására, mert Kollár indította meg az ország felvidékén a páni szlávizmust s akik őt ott ünnepelni akarták, azok mind pánszlávok. A Národnie Noviny meg nem állhatja, hogy egy dühös czikkben, melyben nagy ügyességet fejt ki az uj szidalmak keresésében, meg ne támadja a kormányt és mindent, ami magyar, az ünnep eltiltása miatt. Ököljogról, tulhatalomról beszél *Az öcs* mány játék* czimü czikkében és keservesen panaszkodik a tótok elnyomása miatt. Kidobják, úgymond, a tótot a hivatalokból, mert nem tud másként, csak tótul, szuronyokkal kergetik széjjel azokat a polgárokat, kik a törvények végrehajtását követelik, a tótok valóságos rabszolgák, akik fizetnek, dolgoznak, feláldoznak mindent, de maguk éhen halnak. Ezt nem lehet tovább tűrni, ezen segíteni kell Szünet közben odament az aljegyzőhöz, aki egy tükörajtóban épp a glaszékesztyűit cserélte. — Mutass be Elmának. — Hát még nem ösmered? . . . Ezer örömmel .... Apropos! kérdezősködött is utánad . . . Elma épp egy piros plüss divánon trónolt. Fürtjeit igazgatta, mialatt egy lovagja limonádés pohárral kezében állt hódolattal előtte. Fenyőzöld selyem ruha volt rajta, félig mosolygó, félig parancsoló fejecskéje kecsesen emelkedett ki a tüll-diszitésből. Mosolyogva s meleg kézszoritással fogadta Józsefet. Aztán tudomásul vette, hogy Fekete úr nem szokott tánczolni. Eleinte összehúzta a száját, — de mikor a zene a keringőbe kezdett, hát ő se tánczolt. — Tudja, — tette hozzá elragadó fontoskodással, — megránditottam a lábamat. Nem merek tánczolni, nagyon vigyázok ám magamra. Hogy tovább mit beszéltek, mit nem, azt nem árulták el a terem díszitését képező üvegházi növények, — de mikor Fekete hajnali szürkeségben a harmatos vetéstáblák között haza ballagott, — hol a fürjek már pittyp alatt voltak — szentül meg volt győződve, hogy őrülten szerelmes Elmába. Másnap türelmetlenül dolgozott a fehérre meszelt, nyirkos hivatalban s boszosan végzett az avas, ködmönszagú tótokkal. Este kisétált a domboldalra, ahol leperzselt fi között kanyargott egy kis sétaút. Nagyokat sóhajtott s gyakran pillant,gázolt keresztül a magas nyárfák között, mely elmek lomb-