Magyar Hirlap, 1893. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)

1893-09-01 / 241. szám

Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 241. szám. Péntek, szeptember 1. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A pór vége. Egyszerre kiélesedve áll előttünk az őlült nemzetiségi kérdés, így tartotta azt jónak hirtelen ország és világ elé állítani a kormányzat. Nem sokat teketóriázott, nem igen köntörfalazott és mint akit tü­relme elhagyott, egyszerre nagyot vágott az öklével a zöld asztalra.­­ Temperamentuma válogatja, hogyan ítélünk meg egy ilyen cselekedetet vala­mely egyes személynél, de ezzel szemben általános hit, hogy egy kormányzatot nem szabad elragadnia vérmérsékének, ha akármilyen nemes is az. Hisz bölcsesége épp abban rejlik, h­ogy megválas­sza-e azt az alkalmas pillanatot, amikor az állam, a közjó érdekében valamit tenni akar. És hogy e pillanatot előkészítse, sikerét min­den oldalról biztosítsa és támogassa, meg­védelmezze minden konzekvencziáival egyetemben. De a mi kormányunkra ez idő sze­rint nem léteznek mindeme tekintetek és mintha csak elhatározta volna, hogy a kor­mányzás alapvető szabályait egyenesen visszafelé fordítva érvényesíti, most egy­szerre nagyot ütött a román kérdés közé. Most, amikor a nagy, nehéz és össze­kuszált probléma kibogozására nem tett még semmit. Most, amidőn még meg sem kísér­lete, hogy a nemzetiségi kérdésben tisztán lásson, világos álláspontot foglaljon el, akár­csak előrajzot is csináljon egy sttratégiai tervhez, valamely háborúsághoz, egy nem egészen elképzelhetlen békéhez. Rövidesen a bíróság elé rállította a «Replika» szerzőit. És a bíróság rövidesen elitélte őket. És egy rövid távirat számot ad nekünk a vádlottak meglehetősen sú­lyos elitéltetéséről. Két éve folyik immár a Replika is­meretes ügye. Természetes, hogy most kellett dűlőre jutnia. Két esztendő előtt folyt le a vádbeli cselekmény, melynek büntetését most szabták ki az illetőkre. Két év előtt és két év alatt hallgatással, közön­nyel, apathiával és lenézéssel, min­denesetre mélységes hallgatással nézte a magyar állam, hogy falain belül mint ké­szül valamely bűn, amelyet egykor majd szigorú büntetéssel kell ellátnia. A leg­nagyobb nyilvánossággal folytak a készü­lődések, a peliczió ismertetése, terjesztése, érvényesítése, a pesti ut, a bécsi ut, a disting­válások a király, a császár, a kisebb és nagyobb hazaárulás között. Mindez pedig történt a magyar köz­vélemény legnagyobb és legméltóbb izga­tottsága közben és közepette a kormány legkeletibb kényelmének. Félig lecsukott szempillái alól, ölében összetett kézzel nézte: hát csak csináljátok, hát csak ér­jetek meg a börtönre, csak növekedjék és halmozódjék bűnötök, mennél nagyobb lesz és mennél halmozottabb, annál jobb, majd jövök akkor én, az igazságszol­gáltatás. íme el is jött. És amikor véletlenül legjobban forr, fő, buzog a román kérdés: jónak látta egy hatalmas kápa­olajat ön­teni a tűzre. Hát legyen láng, ha tűz van! Nem szeretnők az igazságot — pe­dig szeretjük — ha azt állítanók, hogy a Replika-pöröket el kellett volna ejteni. Dehogy is. Ha nem lehetette_volna talán letárgyalni valamivel előbb, valamivel ké­sőbb. Mindenkor, csak nem most, amikor kül- és belföldi ellenségeink — hogy más okot itt ne is érintsünk — könnyen azt hihetik, hogy íme, a magyar állam ily gyenge; a nemzetiségi kérdést politikai üldözéssel akarja elintézni és egy száz millió­ból álló fajta jogos és jogtalan— inkább jog­talan — aspiráczióira: néhány ember be­­börtönözésével felel. Akár ismerik viszo­nyainkat, akár nem: ez az eljárás tiszte­let gerjeszteni irántunk nincsen hivatva. Sőt ellenkezőleg arra van predesztinálva, hogy az oláh izgatók vádjaihoz úgy kint, mint bent, színpadi dekoráczióképpen szol­gáljon. Mi tudjuk, mi látjuk közelről, hogy előadásuk hamis, de ki tehet arról, hogyha a kormányzat a kezükhöz szol­gál, a távolról nézők, vagy a rövidlátók szemében. Amikor mindezeket megjegyezzük, a legmélyebb tisztelettel hajlunk meg a ko­lozsvári sajtóbíróság verdiktje előtt, ítéle­tüket nem kritizáljuk, bizonyos, hogy az esküdtszék tagjai legjobb lelkiismeretük és belátásuk szerint cselekedtek. Mind­­­össze azt jegyezzük meg — azt sem az ítéletre vonatkozólag — hogy a magyar közvélemény kénytelen ez idő szerint le­mondani ismert objektivitásáról a román kérdéssel szemben. A román izgatók cse­lekedetei és viselkedése egyrészt, a kor­mány tétlensége, majd hirtelen energiája másrészt: kell, hogy olyan mértékben irritálják, annyira fölhevítsék, oly méltó rossz kedvet keltsenek benne, amely a hig­gadtságot bizonyos mértéken alul leszállítja. Emez okoknál fogva nem tartjuk mi rossz dolognak, hogy a Replika pőrének Jankónak. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek Elek. Még hét esztendős sem vagy, Jankó s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Úgy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs te ben­ned valami nagy hajlandóság s ha csak ter­mészeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz. Valószínű, hogy nemcsak kedved, de te­hetséged sincs arra, hogy megharczold a tan­könyvekkel való nem közönséges harczot s amint én erről meggyőződtem, hidd el fiam, jobban szeretlek, semhogy erőszakolnám arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet. Már most megmondanám neked, ha meg­értenéd mondásom velejét, hogy, ha majd lá­tom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem elvé­gezvén tehetséged szerint a törvény kötelezte iskolát, szeliden megfogom a kezedet s mon­dom neked a következőket: Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedvet­, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha be­csületesen végezhetnéd az iskolákat, de mint­hogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam. Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll­ja faragásra s zsebkéseddel nem egy csinos mmunkát végezel már. Fiam, Jankó, beadlak asz­talos inasnak. Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szé­gyenleni való. Szégyelje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a­ szüleit, kit esztendőről-esz­­tendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a­hol talpig ember válhatik be­lőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam.. S ne hidd, hogy csak azokból a fiúkból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és sze­gény szülők keservesen megsiratták, a mért kedv­ű tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig­­erőszakolták az iskolákon s mikor aztán arra került a sor, hogy megéljenek a maguk ember­ségéből, elzüllöttek, mert csak név szerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam, kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költők, akik nem hittek a tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, mikor elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a­mikor még nem volt késő, mért nem adták mesterségre gyermekü­ket! Igazabban: mért szégy­elték mesterségre adni gyermeküket! Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti a gyermekét (az állat is szereti a ma­gáét) , de nem minden szülő szeret okosan. Nemrég kaptam egy levelet, melyben egy két­ségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit tegyen a fiával. Azt írja: a fiú jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt szeretné, ha legalább ad­dig tanulhatna a gimnáziumban, m­íg beadhatja a katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, ahol jó pénzért keresztülviszik a fiát a hátralévő osztályokon? Mert — írja tovább — «nem becsteleníthetem meg családomat azzal, hogy fiamat iparosnak vagy kereskedőnek adjam!» Aki ezt a levelet irta, előkelő földbirto­kos, fiam. Családja ős­idők óta nemes s ezért gondolja megbecstelenítőnek az iparosságot, a kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstele­nítőnek, hogy vesztegetés árán tolja keresztül a­­ fát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, okosan szeretné a fiát,­­ azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt, szépen félretenné esztendőről-esz­­tendőre s mikor fia akár önálló iparos, akár önálló kereskedő lenne, mondaná néki: íme, fiam, ezt a pénzt a te számodra takarítottam meg, kezdj vele valamit. Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonniok saját maguktól, csakhogy gyermekük gond nélkül le­hessen az iskolában, — annyira féltik gyerme­küket az iparos pályától? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szü­lők nem a gyermekeiket, hanem saját magu­kat féltik. Attól félnek — mint ama levél írója ? Mi

Next