Magyar Hirlap, 1893. október (3. évfolyam, 271-301. szám)

1893-10-01 / 271. szám

y A / Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám­. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 271. szám. gy # ^%^Va_érnap, október I. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V« évre 3 frt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Magyar poulard a csász. és kir. udvar asztalán. Elbújtatva a közgazdasági rovatba, mint szerény hit húzta meg magát a fon­tos politikai esemény. Kétszer is elolvas­tuk, de kétszer is kérdeztük: vajh igaz-e? Való igaz, nincs benne kétség, teljes bizonyosság: a magyar poulard a napok­ban udvarképes lett és egy nagyszabású magyarországi részvénytársaságnak sike­rült végre a sokáig félreismert magyar jérczéket beszerezni a csász. és kir. udvar asztalára. Hurráh uraim! lövessünk sort, a nem­zeti taraczkok szólaljanak meg! Ne mondja senki többé, hogy az uralkodó nemzeti politika eredmény nélkül való: ime a mi gyönyörű poulardjaink ott sülnek az ud­var tűzhelyén, pirosra, diadalmasan. Vonuljunk magunkba és a magány áhitatos csendjében mérlegeljük a diadal­mas eseményt. * Oh, boldog poulard, ki a kecske­méti parasztportáról a fényes udvarba kerültél, nem volt könnyű és nem volt valami egyenes az utad. Mennyi minden bozóton kellett átugranod, mennyi magot kikaparnod, hány garádon kényszerittettél átszállni azalatt. Legelsőbb is a részvénytársaságot megtermékenyíti a szédítő gondolat. A részvénytársaság­ elnöke elhatározza magát. Érintkezésbe lép egy úrral. Ez ar egy még nagyobb úrral. A tervbe bevonatik a miniszterelnök. Az felteszi a kérdést konokul: — Vagy a tárczám, vagy a magyar poulard! A főkonyhamester, a főpinczemester, a szárnyas állatok marsallja, udvari íou­­rk­ok, titkos tanácsosok, diplomaták gon­dolkoznak. «Vájjon nem nagy enged­mény-e ez, vájjon nem kapnak-e a ma­gyarok vérszemet, ha az ő poulardjuk behozatik az udvar asztalára? És vájjon mit mond ehhez a külföld ? Nem követ­keztet-e az összbirodalom gyöngülésére, a dinasztia ellankadására, a magyarok he­gemóniájára ?» Mindegy! Talán mégis jó lesz be­tömni ezeknek a magyaroknak a száját. Hadd maradjon hát a minisztérium! * Kőszegen került legelőször is az udvar asztalára a magyar poulard. Óh, boldogság! Tudósítónk, akit a jelentékeny köz­jogi győzelemre jó eleve figyelmeztettünk, informácziókat szerzett magának szárnya­saink első szerepléséről. Ő jelenti: A konyhán meglehetős szenzácziót keltett az esemény. A főszakács kezdet­ben nem is akart tudni az egész dolog­ról. Mint cseh ember ragaszkodott azok­hoz a levesbe való cseh csirkékhez, me­lyeket egy szigorú pragmatika szerint soha másunnan, mint az ő országából, nem szállítottak. És most a cseh csirkék mel­lőzve lennének! Talán az ostromállapot miatt? De amikor ezek nem vétkesek semmiben és rekeszeikben oly szomorú alázatossággal várják a megtiszteltetést! A főszakács gyanakodva nézett a magyar poulardok északi vége felé: «illogal!», sziszegő a fogai között. Aztán átadta a hü Tirol fiának, a pecsenyesütő szakácsnak, aki nemzetiségében megalázva adta ki a szerencsés magyar majorság megöletési parancsát. De könnyített egyet a szivén és amikor a fiatalok nagyon vi­dáman csipogának, rájuk kiabált: — Te betyár! te magyar! * Semmiféle nagyobb szertartás nem volt az ünnepélyes aktusnál: a baromfiak vére elfojt és nem fogta fel se történet­író, se politikus. Hire járt ugyan, hogy a miniszterelnök ez első nagy sorsra jutott poulard vérével írja meg a magyar ud­vartartás törvényjavaslatának első czikkét és hogy a baromfi nyakát Tisza gróf fogja tartani... De a kőszegi ünnepség nemzetközi volt, nem lehetett több tért engedni a magyarságnak a kelleténél. Már így is sok baj vala a honvédség magyar vezény­szavai miatt. Minden csendben, inkognitó ment. A csász. és kir. udvar minden nagyobb averzió nélkül fogyasztotta el tarka állat­jaink fehér húsát. Senki közülök nem szidta le a fölszolgáló lakást. Belementek a dologba. * Az igaz is, hogy ravaszok és ügye­sek vagyunk mi. Különösen ma. Deák Ferencznek sohasem sikerült behozni az udvar asztalára akár csak egy magyar verébfiókot! * Hajónk tehát előre megy. De mily sebes ütemben megy előre! A legöregebb tengeri rák nem törtet ugy czélja felé, mint mi és a régi osztrák hadseregről nem jegyez föl a történelem ily gyors­­iramú visszafelé való attakot, mint amilyent most mi teszünk ... Igaz, hogy az udvar és ami az ud­var neve alatt jön a kereskedésbe, soha irántunk elbízóbb és kegyelmesebb nem volt, mint manapság. Megbocsátja nekünk — példának okáért — hogy Hentzit nem akarjuk tisztelni nagyon és hogy a mi honvédeinket kivánjuk tisztelni egy ki­csinyt, de csak úgy, hogy zokon ne essék. Sőt mi több, egy árnyas fürdőhe­lyen, egy fenséges főherczeg magához hi­vat egy ott időző kormánypárti képvise­lőt és nyilvánosan több perczekig be­szél vele. Úgy mondják, e beszélgetés volt ama nagy politika eredményének a magva. A fenség kérdezte: — Tulajdonképpen mi az önök nem­zeti aspirácziója. Was Teufel wollt ihr? — Fenség — felelte a képviselő — engedtessék meg, hogy a magyar poulard helyet foglalhasson az udvar asztalán és meglássák, rendben lesz minden! * Hát nincs-e minden rendben, amikor rendben van? még csak a túri mázas tálat akczeptálnák a térczék alá és herczegi fáklyásmenetet rendezne az ország a pol­gár-kabinetnek, ki népünk erkölcseit, nem­zetünk politikai aspiráczióit így tudja el­fogadtatni a legmagasabb magassággal. Csak a mázas táj hiányzik még. Ez kellemetlen. És kellemetlen, hogy erről eszünkbe jut a mi arany-edényünk. Attila kincsei, a szent-miklósi lelet, amely ott ragyog a bécsi Hof-muzeum­­ban. És mindama kincsek és emlékek, amelyeket hol Ferencz császár, hol más tagja a mi dicsőségesen uralkodó dinasz­tiánknak a kir. fiskus által lemglaltatott magának és ott őrizteti messze idegen­ben, hogy magyar szem ne gyönyörköd­hessék benne. Jó volna egy törvényczikkel eltiltani az assocziaczió idearumot. Az embernek annyi sok minden eszébe jut, sorjában, ös­sze-vissza és mind arról a haszontalan poulardról. Az udvar, amely fényét — még azt is, amely tőlünk ered — a nekünk leg­sötétebb Bécsben ragyogtatja csak. Gaz­dagságát, gavallérságát, ragyogását mi csak­­ fizetjük. Nem a pénzt hányjuk a sze­mükre, nem, nem. Csak a becsületes hiú­ságunkat, a jogos büszkeségünket, a pa­raszti gőgünket sérti az, hogy a művészet lombját fakasztják ők Bécs száraz táján, nálunk pedig­ dobnak egy pár forint ösztöndíjat egy szerencsétlen szobrásznak, egy boldogtalan muzsikusnak és az eti­kett kedvéért megvesznek néhány képet az őszi tárlaton és felakasztják a budai várpalota hermeticze elzárt termeibe; csí­rázzon ki ott a műremek! Hohó! Majd komolyra fordítottuk a dolgot! Hát nem elég, hát nem sok-e, hogy már szívesek megenni a poulardunkat is! * A politika kiszámíthatatlan. Mért lett miniszter Bethlen András és mért akkor, amikor meglevő? Mért lett udvarképes a magyar lard, amikor a csász. és ki­. eddig még csak egy fő vörösbe eresztettek be, ha magyar az Tisztelettel figyelmeztetjük mindama olvasóinkat, kiknek előfizetése október elsején Bejár s szive a megújításról idejekorán gondoskodni- nehogy a lap küldése szüneteljen.

Next