Magyar Hirlap, 1894. január (4. évfolyam, 1-31. szám)
1894-01-01 / 1. szám
tfé, MM. ' 'r'ey Budapest, 1894. Szerkesztőség és kiadáhivatal: József-körut 47. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Egész évre 14, félévre 7, V« évre 3 frt 50 kr, egy hóra 1.20 Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. j HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. IV. évfolyam I. szám. Hétfő, január 1. Egy kis beszámoló. Várjuk az újévet, hogy legelsőbb is önre köszönthessük, szives olvasó. Egészséget a betegnek, pénzt a szegénynek, jobb kormányt a hazának, mindenkinek minden jókat kívánunk! Ami bennünket illet, hálásan gondolunk az elmúlt évre, amelyről most rövid beszámolót akarunk tartani. Számoljunk el véghezvitt, megindított, avagy csupán intervelt dolgainkról. A legfőbb eredmény, amiről jelentést tehetünk, az, hogy olvasóközönségünk a lehető legkényelmesebb helyzetet teremtette meg számunkra. Oly helyzetet, amelyben minden kötelességünknek fáradság nélkül és teljes kedvvel tehetünk eleget. Elfoglalt politikai álláspontunk körül oly nagy és tekintélyes közönség gyülekezett össze önökben kedves olvasóink, hogy a legnagyobb bizalommal mehetünk neki a jövő esztendő előre várhatólag nagy küzdelmeinek. Minden szerénytelenség nélkül elmondhatjuk immár, hogy mi, azaz a Magyar Hírlap olvasói és közlönye, faktorrá lettünk a magyar közvéleményben, erős támasztékai minden jó törekvésnek és számbavehető ellenfele minden rossz, vagy gyanús czélzatoknak, akár a politika, akár a társas élet mezején. Őszinte örömünkre szolgál beszámolónk rendjén konstatálni, hogy közönségünk és közöttünk a legkisebb kontroverzió sem támadt az elmúlt esztendőben, sem a nagy, sem a kis kérdésekben. És a mily elragadtatással kell megemlékeznünk erről a tényről a mily mértékben örvendünk annak, hogy a kölcsönösség teljes közöttünk, olyan hálás szívvel köszönjük meg önöknek anyagi támogatását, a szubvencziót, amit önöktől hozunk. Igenis, mi büszkék vagyunk arra, hogy bennünket egy nagy magyar és kiválóan intelligens, érzületében egységes közönség subvenczionál, külön-külön ki-ki a maga csekély előfizetési összegével. Egyenkint kicsiny e summa, de összevéve, bizonyára nagyobb, mint amennyit Európának akár leggazdagabb kormánya, vagy egyéb hatalmas pénzintézete adhat az‘ö organumnak. Amikor újra szívesen megköszönjük e szubvencziót, hivatkozunk az önök ítéletére, megfelelünk-e az önök várakozásának, a mai újságírás követeléseinek, annak az előrajznak, amelyet az elmúlt esztendő kezdetén tettünk közzé. Nyugodtan várjuk az olvasó kritikáját, amelyet különben támogatásuk mérvében és állandóságában bírni szerencsénk van már is. A jövendőre nézve pedig, erős a reménységünk, hogy az önök segedelmével, mind tökéletesebbé és értékesebbé tehetjük a Magyar Hírlapot. Most pedig, e rövid beszámoló során, elértünk ama momentumhoz, amely igen, igen nagy örömmel tölt el bennünket. Fölkérvén kiadóhivatalunkból a mi olvasóink jótékonyságáról szóló számadást, látjuk, hogy önök minden államilag jóváhagyott szervezet nélkül is nagyobb és intenzívebb jótékonyságot fejtettek ki, mint akármelyik országos humanitárius intézet. Pusztán a fővárosi szegények számára 3855 frt 08 frt; a magyarországi tűzkárosultak számra 9006 frt 69 tért juttattak a Magyar Hírlap olvasói, a mi közvetítésünkkel, az elmúlt 1893-ik esztendőben. Az önök összes gyámoltjainak nevében: forró köszönet! Mai számunk 8 oldal. Budapest, deczember 31. Pénzügyminiszterek tanácskozása. Plener osztrák pénzügyminiszter valószínűleg jan. 3-án, vagy 4-én jön Budapestre, hogy Wekerle miniszterelnökkel a valutarendezés ügyében tárgyaljon. Tárgyalni fogják azokat a törvényjavaslatokat, amelyeknek alapelveit már az elmúlt tavasszal megállapította volt Wekerle, Plener elődjével és amelyeket február hónapban szándékoznak a monarkia mindkét törvényhozása elé terjeszteni. Értekezni fognak még azután a sójegyek ügyében, a bankkérdés és a bankszabadalom megújítása dolgában is. B. U. É. K. Kalendáriumcsináló Gergely pápa ruhát szabott az időre s tél közepére kitűzött egy napot, mondván: — Ezzel kezdődik az újév! Azóta lett kiváló szentté Szilveszter, és azóta kívánnak az emberek egymásnak boldogságot. A boldogságra van is szükségünk, de az ég kapuja, úgy látszik, épp ezen a napon van bezárva, mert amennyi boldogság-kívánást kapunk újév reggelén, ha csak egy is teljesednék belőle, bizony paradicsom volna az életünk. Dehát az Égnek igaza van. Az Ég csak az őszinte szót veszi figyelmébe. Mit is csináltak az emberek a régi jó magyar szokásból, egy újfajta rut adórendszert. Yvette. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Pekár Gyula. Vagy másfél hónapja, ködös párisi éjszakákon mindennap a «Scala»-ban ültem s őt hallgattam. Felejthetlenül élvezetesek maradnak nekem e különös esték. Mindennap tömve volt a színház. Yvette előtt vagy tíz, tizenöt énekes és énekesnő énekelt hol szentimentális, hol bizony meglehetős erkölcstelen virágénekeket,, melyeken a közönség jó nagyokat nevetett, s melyek alatt még a kihízott, feleséges bourgeois-k is vállalkozóan pillantgattak a páholyok sötét mélyében pók-mód rejtőző mesés formájú ninivei cocotteokra. Mikor aztán jól kimulatta magát a kankán-hangú énekesnőkön, kiknek szavai olyan sikamlósak, mint a Moulin-Rouge parkettje, erkölcsük pedig olyan szakadós, mint fellibbenő alsó szoknyájuk "lenge baltisztja; a közönség egyszerre elkomolyodott, mint egy farsang után a böjti prédikáczió előtt. Immár minden hely el van foglalva, az emeleti páholyba most ül be robajjal az elmaradhatlan téglanyaku angol, hosszú orrú, lót’egy feleségével, végre a zenekari nagybőgős beletolja a programm-keretbe az ákombák betűs óriás czédulát, melyen az áll, Guilbert dan* son repertoire» . . . hogy «Yvette főtéri közönség zömét elkomolyodó, Lent a nőfigyelmes bourgeoisk képezik, kik családostul ülnek ott egymás hátán. A tömeg, mely a maga egészében, nagyságában többnyire egészséges, nagy adagokban kivan meg mindent, — a cochonneriek émelyítő édessége után valami orvosságszerü keserű morált kivan, hogy lelkületben helyreálljon az egyensúly. Ez az orvosságszerű keserű morál: Yvette Guilbert, vagy amint a párisiak röviden nevezik: Yvette. A párisi lélekgyomorban csodálatos tényező ez a szőke hajú, zöldes-kékszemű különös leány... Csend, halálos csend. A bourgeois, ki az imént a ninivei páholyok mélyébe pislantott, önkénytelen tenyerébe hajtja a fejét s gondolkozóén néz a színpadra: a cocotteok telkeinek s halkan kaczagva mennek ki egyet sétálni a Boulevard Strassbourgra . . . Yvette halkan, kissé mereven lép be (itt Pesten vettem észre, hogy meglehetős hanyagul járt-kelt s énekelt, nem lévén többé a kegyetlenül szigorú párisi publikum elött), többnyire fehérben van s a hagyományos fekete keztyüben; egy pillanatban, mielőtt internálna, igazán úgy néz ki néha, mint valami Botticelliféle allegorikus alak. Egy hegedűs mint egy álomban halkan kezdi pattogatni a húrját; ez a kíséret; most megszólal Yvette. Tán a «les demoiselles á marier»-t énekli vagy a «Dans sa families», vagy a «Petit cochont». Énekli? nem, hisz hallották önök is, hogy valami olyan keserű szavalás ez, melynél szinte az indulat lendül dallammá. Oly ideges mezü, az emberek mélyebben húzódnak balra székeikbe s valami megadással tűrik szatíráit, melyeket e leány bizonyos keserű, gőgös bizalommal vág fekete keztyüs kezével a megjuhászodott böjti publikum szemébe. Leányok, fiatal leányok, eh? (Yvette szájaszéle gúnyos mosolyba szökik, lent a második sorban két bakfis elpirul s leejti a muftját), csattantotok a nyelvetekkel s mosolyogtok egymásra, mikor az urak szemtelenkednek veletek, ah, beh tudományos és mesterkélt a ti ártatlanságtok . . . «Öreg urak», kiált Yvette csengőén, hangosan (két kopasz vén beau felteszi a czilinderét s kimegy czigarettázni), ah, ti, kik a pénzetekért még azt is akarjátok, hogy magatokért szeressenek benneteket, ti pókok, akik behálózzátok az ártatlanságot . . . «ah, vous, vous» . . . . rikoltja Yvette apokaliptikusan fenyegetve azt az ötszáz embert, meghaltok, megüt egyszer a guta, ti vén ... (a sornak «cochon»-ra kellene rímelni, de Yvette udvariasan meghajolva végzi be a dalt) vén . . . urak ... «Férjek!» kiáltja Yvette, vagyis nem kiáltja, de démoni kedvesen csacsogja a czimet, hogy «P’tit cochon», a kis malacz históriájának a czimét . . . Egy pár bourgeois összesülyed a székében s mérgesen, szinte fenyegetőleg néz rám, mert véletlenül a feleségére pillantottam. A született házibarátok leejtik monoklijukat és szórakozottan, üresen kaczagnak. Nem, tul sötétek , nagyon Yvette ezután valami vígat dalolj tét» vagy a «Rapid«-t, de a benyomással akarja elbocsátni akik majd hazatérnek mess!J