Magyar Hirlap, 1894. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1894-01-01 / 1. szám

2 Budapesten az év első napján sok mohósággal­­ rohannak ajtóról-ajtóra ezen adórendszer végrehajtói­. Soha nem látott alakok jelennek meg sűrű egymásutánban a kilincsen. — Boldog újévet. — Kihez van szerencsém ? — Én a józsefvárosi toronyóra olajozó segéde­i vagyok. — Hát kend? — Aszfaltozó vagyok könyörgöm. — Nem értem azt a szívességet, hogy ezen a napon rólam megemlékezett. — Ej no, hiszen a nagyságos úr is jár az aszfalton. Bámulatos szolgálatokat veszünk észre ezen a napon. Azt tapasztaljuk, hogy hálára vagyunk kötelezve az egész emberiség iránt. A házmester, a­ki egy óráig enged éjjel fagy­lalttá változni a kapu előtt, karácsony óta bámula­tos gyorsasággal nyit kaput. A lámpagyujtogatók kalapot emelnek előtted az utczán. A levélhordók, ha egész évben nem volt dolguk nálad, levelet hoz­nak soha nem ismert nevű lénytől, aki egyszerűen csak b. u. é. k. A dunaparti czipőlisztitó megjelenik nálad és­­ jelentős mosol­lyal figyelmeztet arra, hogy fénybe­­ hozta a czipődet. Nem igaz. De elvégre is ki vitatkoznék egy­két hatos felett. Tulajdonképpen maguknak kívánnak és csinál­nak ők boldog újévet. És nincs sem hatalom, sem furfang, amely ezt a szokást megszüntetné. MAGYAR HÍRLAP Intendáns és igazgató. — A miniszter döntése. — Hetek óta kínos bizonytalanság közepette döczög az opera rozzant szekere. Nikisek igaz­gató, a­mikor azt látta, hogy az ügyeket tovább vinni nem tudja, a belügyminiszter elé vitte a dolgot, előbb azonban ezt teljesen korrekt és lojális módon bejelentette az intendánsnak. Ke­­vésbbé korrekten és lojálisan jártak el azok, a­kik azzal csináltak hangulatot az igazgató el­len, hogy az intendáns mellőzésével akarja ba­ját orvosolni. A baj különben nem az igazgató, nem az intendáns, hanem az opera baja volt. Az igazgató memorandumában éppenséggel nem a maga érdekeinek megvédésével, hanem az igaz­gatói állás reputácziójának megvédésével fog­lalkozott. Nem akart egyebet, csak annyit, hogy dolgozhassák. Hogy alárendelt hivatalnokok, akiknek semmi közük az opera művészeti ve­erődítmények tájára. Hangosan, süket akczentus­­sal kiáltja el: «La Pierreuse.« zetéséhez, ne akadályozhassák meg, ne tarthas­sák fel munkájában. Azt his­szük, minden meg­lesz a jövőben, ha őszinte az a megegyezés, mely az intendáns és igazgató közt készül. Zichy intendáns ugyanis állását kötötte ahhoz, hogy a jelenlegi szabályrendelet egyet­len pontja se változtattassék meg formailag. Nem tartottuk volna ugyan nagy szerencsétlen­ségnek, ha az az intendáns, aki csaknem tönkre­tette az operát, a nem jól megérdemelt nyuga­lomba visszavonul, de értjük a belügyminiszter ama törekvését, hogy lehetőleg katasztrófa el­kerülésével csinálja meg a békét. A belügyminiszter a legkomolyabban figyelmeztette az intendánst, az opera jelenlegi dezolátus állapotának tarthatatlanságára és fel­szólította, hogy adja meg az igazgatónak lehetőséget arra, hogy művészeti czéljait elérje.­­ Az intendáns, a miniszternek nagyon komoly szavai után kijelentette, hogy az igazgatóval alaposan meg fogja beszélni mindazt, a­mit működése érdekében kivan és ő ezt lehetőleg elő fogja segíteni. A dolog tehát most úgy áll, hogy Nikisek igazgató valószínűleg elnyeri azt a hatáskört, azt a hatalmat és ama jogokat, a­melyekre e defic­ites műintézet felvirágoztatása érdekében szüksége van. Ha az intendáns őszintén megtartja mind­azt, amit igenis­ megad, akkor csak elismerés­sel lehetünk a miniszter iránt azért a modus vivendiért, amelyet a béke érdekében, az opera érdekében kigondolt. De ha ez ismét csak rövid fegyverszünet volna, ha ismét oly melyeket az intendáns differencziák állanak elő, idéz elő, ha nem lesz őszinte az a megállapodás, a­mely készül, ak­kor majd szólunk néhány szót, néhány úrhoz. A pánszlávizmus ellen. (A F. M. K. E. felirata a kormányhoz.) Említettük már, hogy a Felvidéki magyar köz­­művelődési egyesület elhatározta, hogy a nemzeti­ségi kérdésben, és különösen a felvidéki pánszláviz­mus korlátozása és megfékezése érdekében, feliratot intéz a kormányhoz. A felirat most elkészült, az egyesület már fölterjesztette a kormányhoz. Teljesen helyeseljük ezt a feliratot és hozzá­járulunk annak tartalmához, mert a F. M. K. E. nem téved abba a szertelenségbe, a­melynek ered­ménye volt az a több helyütt felmerült indítvány, hogy a képviselőháztól kéressék a sajtószabadságnak a nemzetiségi sajtóval szemben való korlátozása, vagy éppen megszüntetése.. A F. M. K. E. feliratá­ban nem ezt kívánja, hanem kéri a sajtótörvény­cochonnerieket adnak elő ... Én Yvettet rend­kívül nagy drámai talentumnak tartom, akit nagyon kár félreérteni. * Bevallom, ezt tartom a legtökéletesebb darabjának. Hisz minden író neki írja a leg­jobb darabjait, még a híres Xantot is, de e megkapó, shakespearei erejű dramolettben az absinthes bohémé Jules Jouy­e modern por­­landó genjeben mindenkit felülmúlt . . . Yvette szemében démoni zöld reflexek jelennek meg, amint a templomi zsolozsmaszerű­ monoton dalra elmondja a külvárosi éhes cocotte vallomását. * Yvette arcza a végén rémessé torzul, pil­lanat múlva azonban szünx-mosolylyal búcsú­zik a közönségtől. Volna még egy bohózat, de senkinek sincs kedve többé trágárságokat hall­gatni, mindenki hazamegy ... igen hazamegy, s nem mulatni a Moulin-Rougeba. Az ember hazamegy s lefeküdvén az ágyba, elalvás előtt szomorúan, hosszan gondolkozik el az élet, a bűn sötét oldalai felett, melyeknek czifra sar­kát olyan kegyetlenül tépte fel a bűbájos moralista Yvette. Igen, mondjuk ki: Yvette moralista. Beval­lom, nagyon romlott és trágár embernek kell tar­tanom azt, a­kit e műves­ző dramolettjei dor­bézolásra, kicsapongásra izgatnak. De képzelhetlennek tartom ezt, nekem mint igazán Tart pour Tart emberének mellékesen megjegyezve, ez a rész teljesen mindegy, hiszen az operet­tekben az Yvette szájában tragikus nagyságra njövő pépu jep­ lesetlepséseknél jóval groteszkebb *.« Yvette Guilbert bécsi és budapesti diada­lainak a hire különben már eljutott Parisba is és Páris művészi tejútjának összes valamirevaló csillagai most hasonló babérok után epekednek. Ezek közül az utazó csillagok közül Gréter kis­asszony az első, aki Bécsben produkálni fogja magát és nem lehetetlen, hogy nekünk buda­pestieknek is lesz a kiírnunk a kisasszony mű­vészetével megismerkednünk. 1894. január 1. nek mindenütt, teljes mértékben és a legnagyobb szigorral való alkalmazását. És ez az egyedüli helyes orvoslás. A F. M. K. E. felirata a következőket tar­talmazza: A felirat különösen a tót lapokról emlékezik meg, amelyek — ha nem is oly mértékben, mint a többi nemzetiség lapjai, — de mégis tetemes aka­dályt gördítenek a felvidéken a magyarság terjedése elé; minden egyes számukban van legalább egy köz­lemény, amely bizalmatlanságot, ellenszenvet, vagy éppen gyűlöletet kelt a más lapokat nem olvasó, kis műveltségű tót közönségben a haza és a magyarság ellen. Mindazonáltal nem kívánja az egyesület a sajtószabadság korlátozását e lapokkal szemben, mert ez a törvény a szabadság elvére épült, amely elv tette egy évezreden keresztül nag­gyá, örökké, a külföld előtt tiszteltté az országot, mert ezzel a korlátozással a nem magyarajkú állampolgárok köz­jogai csökkennének, és általa még jobban lenne ve­szélyeztetve a magyar állam egysége. Végül nem kívánatos e korlátozás azért sem, mert általa csor­bát ejtenénk legfontosabb nemzeti vívmányunkon, a teljes sajtószabadságon. A­mit azonban az egyesület a pánszláv lapok­kal szemben óhajt, azt a felirat a következőkben foglalja össze: k­ívánja, hogy a jogegyenlőség és a sajtósza­badság által szabott határokon belül az államhata­lom teljes erél­lyel járjon el azokkal szemben, akik a magyar állam törvényei által biztosított sajtósza­badsággal visszaélve, tétel alapjában támadják meg a magyar államot, hogy a büntető törvény teljes szi­gorral hajtassák végre a nemzetiségi sajtóbeli izga­tók­kal szemben. Pánszlávjaink nem bírnak hajlandósággal a martírságra. Ha meglátják, hogy nem elég a szavak­ban válogatva, látszólag ártalmatlan mezbe öltöztetni hazaáruló gondolataikat; ha meglátják, hogy az igaz­ság lesújt reájuk mindannyiszor, a­hányszor ellene vétettek, akkor rövid idő alatt meg fognak szűnni a nemzetiségi lapok piszkolódásai, nem fognak merész­kedni az állam egysége ellen eddig űzött izgatásai­kat folytatni. Az egyesület m­ár”eddig is látta, hogy a kor­mány nagyobb szigorral jár el a nemzetiségi izga­­tókk­al szemben; erre alapítja azt a kérését, hogy a nemzetiségi izgatást, melynek korlátozására a társa­dalom ereje magában teljesen elégtelen, az állam­hatalom minden rendelkezésre álló eszközével akadályozza és torolja meg. A felvidék hazafias tár­sadalma, mely az egyesületben csoportosul, háláva­ fogja támogatni a kormány minden intézkedését. A babavásári szüret — Történeti rajz a kötilkarból. — írta: Hem £a2­si* Lajos. (5) A hazai mozgalom. A midőn Makk értesült Thaly elfogatásá­­ról, korbác­csai kezében rohant be Klapka szobájába s maga után bezárta az ajtót. Mi történt köztük, mi nem ? az sohasem került nyilvánosságra, annyi azon­ban bizonyos, hogy Makk távozása után Klapka Thaly Zsigmondot rögtön szabadon bocsátotta. A vár feladása után Thaly, Makk és Rózsaf! a­nélkül, hogy a biztonságukat fedező «Certi­­ficatot” igénybe vették volna, egy kocsin mene­kültek a várból s künn váltak el egymástól. Thaly szerencsésen­ eljutott Londonba, Makkot és Ró­­zsait azonban több ízben elfogták az osztrá­kok, m­íg végre sikerült nekik Oláhországba menekülni. A magyarországi forradalmi propaganda fő mozgatói voltak Makkon kívül Gál Sándor, székely születésű ezredes, az oly szerencsétlen véget ért May százados és Piringer százados, kit szintén felakasztott később a katonaság lá­­zítása miatt az osztrák. Pesten, a negyvennyolczban szerepelt egyének egészen skartba voltak téve. Vagy fogságban, vagy vidékre internálva. Ezek tehát mit sem tudtak az összeesküvésről. Az összeesküvést Varga István kezdte szervezni, aki 48 előtt Bécsben külügyi tit­kár volt. Makknak legbizalmasabb embere Maros Ernő volt, egy épp oly rajongó és fanatikus forradalmár, mint maga Makk. A legbuzgóbb és legtevékenyebb ágens rajta kívül volt Jubál Károly, régebben a Kossuth-fiúk nevelője, s a Kossuth-család bizalmasa. Tudtak még a do­logról, többet-kevesebbet, Noszlopy, Sárközy, Andrásfi és egy csomó polgár és iparos. Az összeesküvés valódi tűzhelye s kiin­duló pontja Brassó volt, ahova honfitársaink közül többen menekültek a szabadságharcz le­­veretése után. Hosszabb ideig laktak itt: Vá­­rady József, Ruska, Velics Károly, Rózsafi Mátyás és Veress Károly. Gyakran megfordult itt az összeesküvés főnöke, a folyton bolyongó Makk, ritkábban Gál Sándor, aki rögtön Kon­­stantinápolyba tette át főhadiszállását, amint Kossuth és társai elhagyták Katahiát.

Next