Magyar Hirlap, 1894. szeptember (4. évfolyam, 243-273. szám)
1894-09-01 / 243. szám
st............................. KSftGYAFS HÍRLAP során elérnek, azt időnként egybegyűjtik, nagy világkongresszusokon egymással megismertetik és egymást további munkára buzdítják és támogatják. A nagy internaczionális nyelvegyvelegben, melyen e kongresszus tárgyalásai folynak, most először foglal helyet majd a magyar is. Úgy látszik ugyan, mintha e gyülekezetek internaczionális jellegükkel a kozmopolitizmust mozdítanák elő. Pedig nincs úgy. A tudomány vívmányai igaz, hogy nemzetköziek és amit emberi ész és kitartó szorgalom Paris és London laboratóriumaiban és kórházaiban kiderít és feltalál, kell, hogy élvezhesse a távot India és Japán szenvedő embere és népe is. De azért nem a saját haza és a saját nép megtagadását jelenti az, ha a tudomány vívmányait elfogadjuk, sem az, ha saját tapasztalatainkkal más népek jólétét előmozdítjuk. Mert nyomor és nyavalyák sohasem szorítkoznak egy népnek vagy egy országnak határaira, és a Kína legszélsőbb zugában ma fellépett dögvésztől egyaránt rettegnek Európában meg Amerikában és a közös veszedelem érzete az, mely a tudományt közös akczióra, közös védekezésre serkenti. Ha angol, franczia és német nyelvűek lesznek túlnyomóan e kongresszus előadásai, ez reánk se nem kár, se nem szégyen, ez bennünket csak versenyre hitel, nemes versenyre oly téren, melyen mi évszázadokon át alig szerepelhettünk, de melyen, minden faji sajátságainkkal mi is szerezhetünk babért. És a nagy nemzetközi gyülekezet tagjai meg fognak győződhetni arról is, hogy mi már valóban hozzá is láttunk a versenyhez. Meg fogják látni, hogy ez a kül- és belellenségei által barbárnak hirdetett nemzet, mennyit készül tenni a czivilizáczió érdekében, a tudomány segítségével a nép egészségére. Meg fogja látni, hogy ez ország határain belül nyoma sincs már a barbarizmusnak és hogyha népünk gyermekhalandósága nagy is, másrészt még sem haladtunk annyira a czivilizáczióban, hogy — mint Francziaország népe — állandóan fogynánk. De nekünk meg hasznunkra fog válni a tanulság, miként művelik nagy és hatalmas nemzetek az egészség tudományát, mit tesznek népük egészségének érdekében — merő ellentétben a mi kormányaink és társadalmunk nembánomságával — és miként vívja ki a tudás magának világszerte az elismerést és a hódolatot. A tudományok praktizálásában, elismerjük, hogy gyenge csemeték vagyunk még, különösen ha a közegészségügy és a demográfia dolgára gondolunk. De ebben is kétségtelenül úgy teszünk az utolsó időben mintha haladni akarnánk és e haladásnak bizonyára hatalmas lökést fog adni ez a mai kongresszus, a tudós nagy nemzetek hirneves és nagytekintélyű fiainak jelenléte, példája, búvárkodásainak és szorgalmuknak nagy eredménye, melyet közvetetlenül, előttünk tárnak föl. Melegen üdvözöljük őket vendégeink gyanánt és hálás köszönetet mondunk nekik azért, amért közénk jöttek, bennünket buzdítani és tanítani is. 1894 szeptember 1. Budapest, augusztus 31. A Magyar Állam lehetőleg kihasználva, a közte és a herczegprimás közt támadt konfliktus szenzáczióját, ma újból foglalkozik a dologgal és többek közt azt az érdekes kijelentést teszi, hogy a püspöki kar nem fog megnyugodni a polgári házasságban még akkor sem, ha a törvény szentesítve és végrehajtva lesz. A „M. a.” azt ígéri, hogy a legközelebbi napokban alkalma lesz a püspöki kar hangulatáról meglepő bizonysággal szolgálni. Tisza Kálmán beszámolója. Tisza Kálmán fogadtatására nagyban készülnek Nagy- Váradon. Szombaton hozzáfognak a pályaudvar, a fő utcza és a Szt.László-tér díszítéséhez. Tisza Kálmán vasárnap reggel érkezik meg Gesztről Nagyváradra, hol az állomáson Sál polgármester üdvözli; délelőtt tizenegy órakor tartja Tisza beszédét a »Sas«szálló dísztermében, ahova küldöttség hívja meg. Délután egy órakor fényes bankett lesz a »Rózsabokor«-ban, és este Tisza Kálmán elutazik Budapestre. Bihar megye előkelősége nagy számmal lesz jelen a fogadtatásnál és a beszámolón. A fővárosból táviratilag jelezték megjelenésüket Percsel Dezső, Gajári Ödön, Nyári Béla, Molnár Béla, Krajcsik Ferencz, Beöthy Algernon, kik mindannyian a rendező bizottság vendégei. Czankov missziója. (Közeledés Oroszország és Bulgária között.) — Saját tudósítónk távirata. — Belgrád, augusztus 30 A Balkán-félszigeten az érdeklődés tárgya most Czankov Drágán, a hírhedtté vált bolgár összeesküvő emigráns. Oroszországból való elutazása előtt egy a bolgár néphez intézett proklamácziót bocsátott ki — egyelőre csak a lapokban — mert abból egyetlen példányt sem csempészhetett be »forrón szeretett« hazájába. A több, mint tízezer példányt maga után küldette Belgrádba, azzal a szándékkal, hogy innen könnyen átcsempészheti azokat a határon. A tegnapi napon meg is érkeztek a proklamácziók Bécsből, de a vámhivatal, ahelyett, hogy kézbesítette volna, a belügyminisztériumba küldötte azokat. A belügyminisztérium távirati utasítást kért a Nisben tartózkodó Nikolajevics miniszterelnök-belügyértől, hogy Czankov proklamáczióival mit csináljon? Nikolajevics elrendelte a proklamácziók konüskálását, illetve azoknak zár alá helyezését mindaddig, míg Czankov Szerbiában van s csak azután szolgáltassa ki, ha Czankov elhagyja az országot. Nikolajevics egyszersmind figyelmezteti Czankovot, hogy mindaddig, míg magát tartózkodóan viseli, szívesen látják az országban, de kiköti magának, hogy csakis Belgrádban, Nisbe vagy esetleg Pirotba, a bolgár határszéli városba való költözését megtilja neki a szerb kormány. A piroti prefektus tegnap Nikolajevics rendeletére több bolgár emigránst volt kénytelen kiutasítani, akik Czankovnak odaérkezését várták és hogy az említett proklamácziókat Bulgáriába csempésszék. A bolgár kormány, — mint jeleztem már — határozottan kijelentette Czankov megkeresésére, hogy egyelőre nem függesztheti föl az ellene annak idején hozott törvényes intézkedéseket. Czankov most azzal akar a világ előtt imponálni, hogy ő az orosz kormánytól azt a missziót nyerte, hogy elősegítse a közeledést Oroszország és Bulgária között. Ezt ugyan a hivatalos Oroszország dementálja, de a tények az ellenkezőjét bizonyítják. Mert Czankov maga meglehetős nyíltsággal beszéli el az orosz kormányhoz való viszonyát. Czankov itt több előkelő politikus előtt odanyilatkozott, hogy Pétervárról ugyan saját inicziativájából utazott el, de elutazása előtt, Giersz külügyminiszter, betegsége daczára, több óráig tartó magánkihallgatáson fogadta őt. Giersz, mondotta Czankov, tökéletesen egyetért az ő (Czankov) terveivel, legfeljebb a kivitel módozataira nézve van eltérés közöttük, (melyet a hindusztáni nagyherczeg küldött négy szerecsennel és öt fehér táltossal együtt) legyezgette ő nagyságát. Ebéd után körülvezette a kertben, ahonnét kitiltotta a szilvalopó kölyköket és a tavon körülhajókázott vele, mialatt a parton két guzliczás a Lohengrin hattyumotivumát ültette át szabadon. Ő felsége közbe-közbe borult ábrázattal nézegette őket, a kis attassé remegve érezte mily nagy a különbség egy dinasztia és egy csokoládé-gyáros között. Félt ebben a dicső társaságban, ahol szikráztak a csillagos keresztek, pehelyként dobálták a nyugoti politika nagy kérdéseit és csacsiságnak jelentették ki Blücher összes hadjáratait. Remegve nézett Gorgora, a vaskanczellárra, aki sötét ábrázattal magyarázgatta a filoruszizmus hátrányait és a tábornokra, aki büszkén hivatkozott szuronyaira és kardjára ütve kiáltotta a harsogó viszhangnak: Ez, uraim, a mi hatalmunk! Nem tagadhatta el, hogy kétségtelen fenséges társaságba jutott és karja reszketett, mikor a felséges kisasszony karjába kapaszkodva, mondta el neki a birodalom évezredes történetét. Ez a kisasszony különben gyönyörű teremtés volt. Nemes orra, királynői termete, látszott rajta, hogy a hermelin palást és a vállára tett korona illenék hozzá. Gyönyörű haja leomlott kállaira és egy gyémánt agrár tartotta össze elől. Ez a gyémánt úgy szikrázott, mintha érezte volna, hogy nem petroleum királyné, MmaÁis Msü MzB fejedelem asszony hajában szerencsés létezni ... Az attasé egyszer odafordult a fenséges kisasszonyhoz. — Ön valóban szép felség ... óh ha nem volna királyi vér, tette hozzá elveresedve. Később egy őszirózsát tépett le egy töröl és odaadta neki:- Ha valaha boldog lesz, gondoljon rám is . . . Az emlékkönyvébe, melynek maroquin fedelén ott pompázott a birodalmi czimer, reszkető újakkal irta be: A síron túl is rád gondol Freiherr von Tigerherz. Éjjel, mikor a hold felbukkant a mecsetek között, valahogy furcsán érezte magát. Nem tudott el lenni a lakosztálya szűk falai közt és kiment a kertbe, ahol jázminok nyíltak és őrök aludtak a padokon. Órákig elbolyongott a kavicsos utakon, egyre pislogatva a színes ablakokra, ahol épp akkor kukkant be a kiváncsi hold, a festett lovagok között. Néha ugy rémlett, mintha egy gót ablaktábla kinyitna és valaki halkan a nevén szólítaná . . . csalódott. Csend volt a végtelenségben, egy-egy müezzim koszolódott a sikátorokban, készülve a hajnalhasadásra . . . III. A tábornok, aki rumot ivott és nem tósztázott, megköszörülte torkát és azt harsogta az attasé fülébe: — Bátorság és kitartás fiatal barátom, ez a fő katonai erény. A reslovi ütközet, ahol a golyók úgy repültek, mind a felriasztott verébfiókok, ezen dőlt el. A reslovi ütközet . . . A reslovi ütközet abból állt, hogy egy bandita ellopta egy bojár igavonó öszvérét. A bojár se volt rest és segítségért kiáltott. Meghúzták a vészharangot, elsütötték a mozsarat és öt percz múlva a nagyhatalom kardfogható őrsége, élén a vállrojtos tábornokkal, lóhalálában vágtatott ki a felvonó hídon. A bandita felkapott lóra, összesipolta két társát és mikor a bojár, meg a hadsereg nyomába ért, megfordult és lövöldözni kezdett. A hadsereg viszont, de a puskapor mihamar elfogyott és akkor ökölre mentek. A rablók hárman valának, a hadsereg és a bojár huszonheten ... A banditákat elfogták és mint zendülőket bekísérték a tömlöczbe. A tábornok befejezte a reslovi ütközet szinpompás elbeszélését és igy szólt: — Ő felsége, amennyire én ösmerem, ellene lesz a dolognak. De ezer kartács, a szivnek is vannak jogai! Ön udvaroljon és ne törődjék a papával. Az igaz szerelem győzi szólt kardjára csapva. A tábornok, aki igen jószivü ember volt»] kivéve mikor rumot ivott és Blücherről volt szó, akit szivéből gyűlölt, készitgette a szerelmesek utait és postilion d’amournak vállalkozott üres óráiban. Egyszer azzal lepte meg az attasét. — A kisasszony imádja önt. te az apa, az apa! hüh kérem. Ma szóltam neki, hogyf •^Miért ő felsége Ön nem ösmeri^ö ifejgég^tl