Magyar Hirlap, 1894. szeptember (4. évfolyam, 243-273. szám)

1894-09-01 / 243. szám

s­t............................. KSftGYAFS HÍRLAP során elérnek, azt időnként egybegyűjtik, nagy világkongresszusokon egymással meg­ismertetik és egymást további munkára buzdítják és támogatják. A nagy internaczionális nyelvegyve­legben, melyen e kongresszus tárgya­lásai folynak, most először foglal helyet majd a magyar is. Úgy látszik ugyan, mintha e gyülekezetek internaczioná­­lis jellegükkel a kozmopolitizmust mozdí­tanák elő. Pedig nincs úgy. A tudomány vívmányai igaz, hogy nemzetköziek és amit emberi ész és kitartó szorgalom Paris és London laboratóriumaiban és­­ kórházaiban kiderít és feltalál, kell, hogy élvezhesse a távot India és­­ Japán szenvedő embere és népe is. De azért nem a saját haza és a saját nép megtagadását jelenti az, ha a tudo­mány vívmányait elfogadjuk, sem az, ha saját tapasztalatainkkal más népek jólétét előmozdítjuk. Mert nyomor és nyavalyák sohasem szorítkoznak egy népnek vagy egy országnak határaira, és a Kína legszélsőbb zugában ma fellépett dögvésztől egyaránt rettegnek Európában meg Amerikában és a közös veszedelem érzete az, mely a tudományt közös akczióra, közös védekezésre ser­kenti. Ha angol, franczia és német nyelvűek lesznek túlnyomóan e kongresszus elő­adásai, ez reánk se nem kár, se nem szégyen, ez bennünket csak ver­senyre hi­tel, nemes versenyre oly téren, melyen mi évszázadokon át alig szere­pelhettünk, de melyen, minden faji saját­ságainkkal mi is szerezhetünk babért. És a nagy nemzetközi gyülekezet tagjai meg fog­nak győződhetni arról is, hogy mi már való­­ban hozzá is láttunk a versenyhez. Meg fogják látni, hogy ez a kül- és belellenségei által barbárnak hirdetett nemzet, mennyit­­ készül tenni a czivilizáczió érdeké­ben, a tudomány segítségével a nép egészségére. Meg fogja látni, hogy ez ország határain belül nyoma sincs már a barbarizmusnak és hogyha népünk gyermekhalandósága nagy is, másrészt még sem haladtunk annyira a czivilizáczióban, hogy — mint Francziaország népe — állandóan fogynánk. De nekünk meg hasznunkra fog válni a tanulság, miként művelik nagy és hatalmas nemzetek az egészség tudományát, mit tesznek népük egészségének érdekében — merő ellentétben a mi kormányaink és társadalmunk nem­­bánomságával — és miként vívja ki a tudás magának világszerte az elismerést és a hódolatot. A tudományok praktizálásában, elis­merjük, hogy gyenge csemeték vagyunk még, különösen ha a közegészségügy és a demográfia dolgára gondolunk. De eb­ben is kétségtelenül úgy teszünk az utolsó időben mintha haladni akarnánk és e hala­dásnak bizonyára hatalmas lökést fog adni ez a mai kongresszus, a tudós nagy nemzetek hirneves és nagytekintélyű fiai­nak jelenléte, példája, búvárkodásainak és szorgalmuknak nagy eredménye, melyet közvetetlenül, előttünk tárnak föl. Melegen üdvözöljük őket vendégeink gyanánt és hálás köszönetet mondunk nekik azért, amért közénk jöttek, ben­nünket buzdítani és tanítani is. 1894 szeptember 1. Budapest, augusztus 31. A Magyar Állam lehetőleg kihasz­nálva, a közte és a herczegprimás közt támadt konfliktus szenzáczióját, ma újból foglalkozik a dologgal és többek közt azt az érdekes ki­jelentést teszi, hogy a püspöki kar nem fog megnyugodni a polgári házasságban még akkor sem, ha a törvény szentesítve és végre­hajtva lesz. A „M. a.” azt ígéri, hogy a leg­közelebbi napokban alkalma lesz a püspöki kar hangulatáról meglepő bizonysággal szol­gálni. Tisza Kálmán beszámolója. Tisza Kálmán fogadtatására nagyban készülnek Nagy- Váradon. Szombaton hozzáfognak a pályaudvar, a fő­­ utcza és a Szt.­László-tér díszítéséhez. Tisza Kálmán vasárnap reggel érkezik meg Gesztről Nagyváradra, hol az állomáson Sál polgármester üdvözli; délelőtt tizenegy órakor tartja Tisza beszé­dét a »Sas«­szálló dísztermében, ahova küldöttség hívja meg. Délután egy órakor fényes bankett lesz a »Rózsabokor«-ban, és este Tisza Kálmán eluta­zik Budapestre. Bihar megye előkelősége nagy szám­mal lesz jelen a fogadtatásnál és a beszámolón. A fővárosból táviratilag jelezték megjelenésüket Percsel Dezső, Gajári Ödön, Nyári Béla, Molnár Béla, Krajcsik Ferencz, Beöthy Algernon, kik mind­annyian a rendező bizottság vendégei. Czankov missziója. (Közeledés Oroszország és Bulgária között.) — Saját tudósítónk távirata. — Belgrád, augusztus 30 A Balkán-félszigeten az érdeklődés tárgya most Czankov Drágán, a hírhedtté vált bolgár összeesküvő emigráns. Oroszországból való elutazása előtt egy a bolgár néphez intézett proklamácziót bocsátott ki — egyelőre csak a lapokban — mert abból­ egyetlen példányt sem csempészhetett be »for­rón szeretett« hazájába. A több, mint tízezer példányt maga után küldette Belgrádba, azzal a szándékkal, hogy innen könnyen átcsempész­heti azokat a határon. A tegnapi napon meg is érkeztek a proklamácziók Bécsből, de a vámhi­vatal, ahelyett, hogy kézbesítette volna, a bel­­­ügyminisztériumba küldötte azokat. A belügyminisztérium távirati utasítást kért a Nisben tartózkodó Nikolajevics minisz­­terelnök-belügyértől, hogy Czankov proklamá­­czióival mit csináljon? Nikolajevics elrendelte a proklamácziók konüskálását, illetve azoknak zár alá helyezését mindaddig, míg Czankov Szer­biában van s csak azután szolgáltassa ki, ha Czankov elhagyja az országot. Nikolajevics egyszersmind figyelmezteti­ Czankovot, hogy mindaddig, míg magát tartóz­kodóan viseli, szívesen látják az országban, de kiköti magának, hogy csakis­­ Belgrádban, Nisbe vagy esetleg Pirotba, a bolgár határszéli városba való költözését megtilja neki a szerb kormány. A piroti prefektus tegnap Nikolajevics ren­deletére több bolgár emigránst volt kénytelen kiutasítani, akik Czankovnak odaérkezését vár­ták és hogy az említett proklamácziókat Bul­gáriába csempés­szék. A bolgár kormány, — mint jeleztem már — határozottan kijelentette Czankov megke­resésére, hogy egyelőre nem függesztheti föl az ellene annak idején hozott törvényes intéz­kedéseket. Czankov most azzal akar a világ előtt imponálni, hogy ő az orosz kormánytól azt a missziót nyerte, hogy elősegítse a közeledést Oroszország és Bulgária között. Ezt ugyan a hivatalos Oroszország demen­­tálja, de a tények az ellenkezőjét bizonyítják. Mert Czankov maga meglehetős nyíltsággal be­széli el az orosz kormányhoz való viszonyát. Czankov itt több előkelő politikus előtt odanyilatkozott, hogy Pétervárról ugyan saját inicziativájából utazott el, de elutazása előtt, Giersz külügyminiszter, betegsége daczára, több óráig tartó magánkihallgatáson fogadta őt. Giersz, mondotta Czankov, tökéletesen egyetért az ő (Czankov) terveivel, legfeljebb a kivitel módozataira nézve van eltérés közöttük, (melyet a hindusztáni nagyherczeg küldött négy szerecsennel és öt fehér táltossal együtt) legyezgette ő nagyságát. Ebéd után körülvezette a kertben, a­honnét kitiltotta a szilvalopó köly­­köket és a tavon körülhajókázott vele, mialatt a parton két guzliczás a Lohengrin hattyumo­­tivumát ültette át szabadon. Ő felsége közbe-közbe borult ábrázattal nézegette őket, a kis attassé remegve érezte mily nagy a különbség egy dinasztia és egy csokoládé-gyáros között. Félt ebben a dicső társaságban, ahol szikráztak a csillagos keresz­tek, pehelyként dobálták a nyugoti politika nagy kérdéseit és csacsiságnak jelentették ki Blücher összes hadjáratait. Remegve nézett Gorgora, a vaskanczellárra, aki sötét ábrázat­tal magyarázgatta a filoruszizmus hátrányait és a tábornokra, aki büszkén hivatkozott szu­ronyaira és kardjára ütve kiáltotta a harsogó viszhangnak: Ez, uraim­, a mi hatalmunk! Nem tagadhatta el, hogy kétségtelen fen­séges társaságba jutott és karja reszketett, mi­kor a felséges kisasszony karjába kapaszkodva, mondta el neki a birodalom évezredes történe­tét. Ez a kisasszony különben gyönyörű terem­tés volt. Nemes orra, királynői termete, látszott rajta, hogy a hermelin palást és a vállára tett korona illenék hozzá. Gyönyörű haja leomlott kállaira és egy gyémánt agrár tartotta össze elől. Ez a gyémánt úgy szikrázott, mintha érezte volna, hogy nem petroleum királyné, MmaÁis Msü MzB fejedelem asszony hajában szerencsés létezni ... Az attasé egyszer oda­fordult a fenséges kisasszonyhoz. — Ön valóban szép felség ... óh ha nem volna királyi vér, tette hozzá elveresedve. Később egy őszirózsát tépett le egy tö­röl és odaadta neki:- Ha valaha boldog lesz, gondoljon rám is . . . Az emlékkönyvébe, mely­nek maroquin fedelén ott pompázott a biro­dalmi czimer, reszkető újakkal irta be: A síron túl is rád gondol Freiherr von Tigerherz. Éjjel, mikor a hold felbukkant a mecse­tek között, valahogy furcsán érezte magát. Nem tudott el lenni a lakosztálya szűk falai közt és kiment a kertbe, ahol jázminok nyíltak és őrök aludtak a padokon. Órákig elbolyongott a kavicsos utakon, egyre pislogatva a színes ab­lakokra, ahol épp akkor kukkant be a kiváncsi hold, a festett lovagok között. Néha ugy rém­lett, mintha egy gót ablaktábla kinyitna és va­laki halkan a nevén szólítaná . . . csalódott. Csend volt a végtelenségben, egy-egy müezzim koszolódott a sikátorokban, készülve a hajnal­hasadásra . . . III. A tábornok, aki rumot ivott és nem tósz­­tázott, megköszörülte torkát és azt harsogta az attasé fülébe: — Bátorság és kitartás fiatal barátom, ez a fő katonai erény. A reslovi ütközet, ahol a golyók úgy repültek, mind a felriasztott veréb­­fiókok, ezen dőlt el. A reslovi ütközet . . . A reslovi ütközet abból állt, hogy egy bandita ellopta egy bojár igavonó öszvérét. A­ bojár se volt rest és segítségért kiáltott. Meg­­­húzták a vészharangot, elsütötték a mozsarat és öt percz múlva a nagyhatalom kardfogható őrsége, élén a vállrojtos tábornokkal, lóhalálá­ban vágtatott ki a felvonó hídon. A bandita felkapott lóra, összesipolta két társát és mikor a bojár, meg a hadsereg nyomába ért, megfor­dult és lövöldözni kezdett. A hadsereg viszont, de a puskapor mihamar elfogyott és akkor ökölre mentek. A rablók hárman valának, a hadsereg és a bojár huszonheten ... A ban­ditákat elfogták és mint zendülőket bekísérték a tömlöczbe. A tábornok befejezte a reslovi ütközet szinpompás elbeszélését és igy szólt: — Ő felsége, amennyire én ösmerem, ellene lesz a dolognak. De ezer kartács, a szivnek is vannak jogai! Ön udvaroljon és ne törődjék a papával. Az igaz szerelem győzi szólt kardjára csapva. A tábornok, aki igen jószivü ember volt»] kivéve mikor rumot ivott és Blücherről volt szó, akit szivéből gyűlölt, készitgette a szerel­­­mesek utait és postilion d’amournak vállal­kozott üres óráiban. Egyszer azzal lepte meg az attasét. — A kisasszony imádja önt. te az apa, az apa! hüh kérem. Ma szóltam neki, hogyf •^Miért ő felsége Ön nem ösmeri^ö ifejgég^tl

Next