Magyar Hirlap, 1895. március (5. évfolyam, 59-88. szám)
1895-03-01 / 59. szám
4 . MAGYAR HÍRLAP 1895. márczius 1. Az utóbbi időben előforduló tendencziát, amely a többség akarata kifejezésének megakadályozására irányul. Apponyi beszédének azt a részét, amely a a revizió ellen szól, tudomásul veszi, de hogy mit ért Apponyi a törvényrespektálás alatt, ha a végrehajtást nem kívánja, azt nem érti, mert valamely törvénynek a legnagyobb fokban való nem respektáltatása az, ha valaki arra törekszik, hogy az írott malaszt maradjon. Zelenyák János beszédére alig van mit mondania, hisz eléggé megfeleltek arra a parlament minden oldaláról, csak annyit mond, hogy annál hazafiatlanabb programmot nem látott (Zajos helyeslés) még sohasem ebben a hazában és azt hiszi, hogy még egykor neki kell a párt mostani vezéreit védelmébe venni párthiveik elől, mert e programaiban csak egy őszinte nyilatkozás van s ez a revizió, amelyre aztán nem a Bismarck-féle egy csepp szocziális olaj, hanem mindjárt egy egész korsó olaj van öntve. (Helyeslés.) Kellemes volna, Ugronnak ugyanazon hévvel és Batthyánynak és Pongrácznak ugyanazon szatírával felelhetni, mint ahogy azok beszéltek, de a miniszteri székből nem tartaná azt helyesnek és így a költségvetést egyszerűen elfogadásra ajánlja. (Helyeslés jobbfelől.) Bartha Miklós személyes kérdésben szólal föl és azt vitatja, hogy akik a státus perszonálist tartják nyilván, azokat a magyar nyelv mindig hivatalnokoknak nevezett. Ferczel Dezső belügyminiszter: Bartha Miklós nem értette meg, amit ő akart, mert hisz ő azt akarja, hogy a tanító az anyakönyvvezetés által magyarosodjék, mert hisz az anyakönyveket magyarul kell vezetni. (Zajos derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Vajay István kijelenti, hogy a néppárti mozgalom nem jelentéktelen, hanem ellenkezőleg: jelentékeny. Majd kijelenti, hogy a népvisszatorlás, amint elseperte a franczia trónt, épp úgy el fogja seprűzni a kormánypárt jogtalan uralmát. Miután hasonló elseprűzéseket is még kilátásba helyez, kijelenti, hogy a törvényjavaslatot nem fogadja el. (Mély csönd.) Öt percr szünet után Tisza István. Fölszólalásában a politikai helyzetnek valóban döntő fontosságú momentumaira kíván kiterjeszkedni. Foglalkozik tehát elsőbben is az egyházpolitikával. Nem mondhat ugyan újat ezen a téren, de mikor folyton támadják a szabadelvű pártot, kötelesség a párt részéről a nyilvánvaló tényeket rekapitulálni és a konzekvencziákat levonni. Ismételi itt mindenekelőtt azt az igazságot, hogy az egyházpolitikai küzdelmeket nem a szabadelvű párt, és nem a szabadelvű párt által támogatott kormány kezdeményezte és provokálta, (ügy van! Úgy van jobbfelől.) Az 1868: LIII. t. czikket annak meghozatala után az ország közvéleménye, sőt mondhatja, a római kath. klérus nagy többsége is, nem mint helyes dolgot, de mint törvényt acceptálta és követte. Évek hosszú során keresztül csak szórványosan merültek fel panaszok e tekintetben és a római kath. papság legkiválóbb egyénei mint helyeset elfogadták azt a praxist, hogy az anyakönyvi kivonatok kicseréltessenek. És csak a nyolczvanas évek derekán veszünk észre egy mozgalmat ezen a téren, vesszük észre egyáltalában a felekezetek közti viszonynak némileg idegesebbé váltát. Csak ezen időtől fogva szaporodnak az elkeresztelési esetek és a panaszok ezen a réren és fokozódik az izgatottság a törvénynek mind gyakoribb kijátszása miatt. Természetes, hogy akkor csak pillanatnyi segéllyel lehetett fellépni, s amidőn ez még a viszonyokat ziláltabbá tette, akkor vetették fel az állami anyakönyvek kérdését. Míg a felett vitatkoztak, az izgalom mindig nőtt és tán fordulópontot az 1892. májusi kulturvita képezett; ekkor Apponyi is kifejezte azt a véleményét, hogy a quieta non rapvere-t követni nem lehet, hanem meg kell oldani a kérdéseket. Ekkor történt, hogy az Irányi-féle javaslatot a kormány is magáévá tette. Ekkor a házasság formájának kérdése még háttérben volt s az a vélemény uralkodott, hogy a 68-iki törvény még fentartható. Hogy ez még sem történt, ennek oka szerinte a főrendiház budgetvitája volt, amikor a klerus feje hangoztatta a 68-iki törvény revízióját. Lehetetlen volt tehát szemet hunyni az előtt, hogy a prímás is felvenné a harczot, ha a revizió meg nem történnék. Ezért tűzték zászlójukra az egyházpolitikát és nem, mint vádolják, korfelfogás czéljából. (Helyeslés jobbfelől.) A másik tény, amelyet ismétel, hogy az egyházpolitika a kath. egyház dogmáit nem sérti, szépen fejtette azt ki Eötvös Károly (Derültség), de neki erre egy klasszikus tanúja is van: Apponyi Albert gróf, aki 1892. november 25-én, midőn Wekerre beadta programmját és Vajay István jelezte aggályait, ezekkel szemben kifejezte reményét, hogy nem fog elkeseredetté fajulni a küzdelem. Azt hiszi, hogy a Háznak egyéb bizonyítékre szüksége nincs. Megemlékezik ezután a néppártról, mely ellen nem lehet pártpolitikával élni. Nekem az a meggyőződésem, — úgymond — hogy mi sem volna természetesebb, mintha ez akczióval szemben, mely valamennyi párt álláspontja ellen irányul, melynek veszélyes és az ország érdekeire káros voltát kell, hogy minden párt férfiai belássák, kezet fogjanak egymással azok is, kik a kezelés egy vagy más részletében nem egyformán gondolkoznak. (Helyeslés jobbfelől.) És teljes mértékben csatlakozom azon felfogáshoz, melyet e tekintetben Eötvös Károly t. képviselőtársam nyilvánított. (Zaj a székőbaloldalon. Egy bag: Tudjuk! Élénk helyeslés jobbfelől.) • hogy itt e téren Deák Ferencz és Kossuth Lajos politikai utódainak kezet kell fogniok. Engedjék meg nekem a t. képviselő urak, én mindig csodálkozással és bizonyos szomorúsággal látom azt a fogadtatást, mellyel ily hangok a képviselőház némely részéről találkoznak. Elszomorodva látom, hogy azon egyszerű, világos és félremagyarázhatlan tényt, hogy egy politikai konkrét kérdésben egyetértő két párt ezen kérdést illetőleg együtt szavaz, dacára annak, hogy az egyik kormánypárt, a másik ellenzék, sokan a t. ház tagjai közül megérteni és kellő értéke szerint becsülni nem tudják. (Helyeslés jobbfelől.) Hiszen én úgy vagyok meggyőződve, hogy a politikai becsületesség alapfeltéte az, hogy egy párt egy kérdésnél ne azt nézze, hogy azt a kezet, amely benyújtotta az illető javaslatot, szereti-e, vagy nem szereti, hanem azt nézze, hogy azon javaslat helyes-e, vagy nem helyes. (Helyeslés jobbfelől) és ha nem helyes, ne szavazza meg senki szép szemeiért, ha pedig helyes, szavazza meg politikai ellenfelének is. (Elénk helyeslés jobbfelől). Én, t. hát, érteném a vádat és érteném azt a tendencziózus magyarázatot akkor, hogy ha az egyházpolitikai küzdelem egész sorozata alatt bármi kis jelét tapasztalták volna a képviselő urak annak, hogy a közjogi ellenzéknek egy része, mely támogat bennünket egyházpolitikai téren, támogat azon a téren is, ahol álláspontunk elválaszt (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Elmaradtak a szavazástól.) és érteném a szemrehányást a kormány és a szabadelvű párt ellen akkor, ha akár a mai, akár az akkori kormány és a szabadelvű párt azért, hogy egy más párt szavazatait az egyházpolitika számára biztosítsa, konczessziókat tett volna az 1867-ki kiegyezés védelme körül. (Igaz! Úgy van! jobbfelöl.) De hol van, t.(hát, legkisebb nyoma is annak, hogy ily koncressziók akár kivontattak, akár megadattak volna? Tekintsen bárki végig azon két év küzdelmein, azt fogja látni, és itt legyen szabad csak a kőszegi királyi válaszok feletti vitára utalnom, hogy akkor, amidőn azon kérdések jöttek előtérbe, amelyek szétválasztanak bennünket, megvívtuk a harczot becsületesen, nyíltan, hátsó gondolat nélkül, de ez nem akadályoz és nem is akadályozhatott bennünket, mint becsületes politikusokat abban, hogy együttműködjünk azon a téren, ahol meggyőződésünk egymástól el nem tér. (Helyeslés jobbfelől.) És azt hiszem, hogy a jövőt illetőleg is nincs és nem is lehet félreértés és illúzió ebben a tekintetben. (Zaj a szélsőbalon. Elnök csenget.) Én azt hiszem, hogy a t. függetlenségi párt vagy függetlenségi és 48 as párt — valóban nem is tudom ebben a pillanatban, hogy melyik czímet haszáljam. (Zaj a szélső baloldalon. Derültség jobbfelől.) Thaly Kálmán: A szavazatunk jó, ugye, hanem a czimünket nem akarják tudni! (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon. Derültség a jobboldalon.) Tisza István: Én, nagyon szívesen . . . Elnök: Kérem a szónokot félbe nem szakítani! Thaly Kálmán: Én azt mondottam, hogy a szavazatunk jó ugy e, de a czimünket nem akarja tudni! (Zaj. Helyeslés a szélsőbalon.) Tisza István: T. ház, az, hogy a képviseld urak szavazatukat oly kérdésben velünk egy értelemben adták, mely kérdésben elveik, meggyőződésük s reputácziójuk követelte, hogy velünk szavazzanak, ez becsületükre válik, de ezt nem kérte a képviselő uraktól senki, ezt kérte és kívánta a képviselő uraktól az ország közérdeke s becsületükre válik, hogy megtették, de azután, azt hiszem, hogy Thaly Kálmán t. képviselőtársam sem hiszi el, hogy ezáltal bennünket bármilyen tekintetben hálára köteleztek volna azon a téren, ahol véleményeink egymástól eltérnek (Igaz! Úgy van! jobbfelől) és ha a t. képviselő urak ezen kérdésekben férfiasan és becsületesen követték meggyőződésüket, ezt jól tették a közügy érdekében is, de meg vagyok róla győződve, jól tették saját jól felfogott jogosult pártérdekükben is, mert abban a nézetben vagyok én is, hogy az olyan elvhűséget és ragaszkodást bizonyos nagy elvekhez, mely erősen mutatkozik, akkor mikor kényelmetlenséget lehet vele egy kormánynak csinálni, de mely megtagadja őket a megvalósulás pillanatában, az ország közvéleménye honorálni nem fogja soha. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon) s az a párt, mely erre a térre lép, saját maga alatt vágja a fát. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) Polónyi Géza: Még utóbb felcsap függetlenségi pártinak. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Ugron Gábor: Az apja is azon kezdte! (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök: Csendet kérek! Tisza István: Én nem hunyok szemet azon kétségtelen tény előtt, hogy a mint közeledünk az egyházpolitikai kérdések végleges megoldásához, — pedig remélem, hogy ahhoz már nagyon közel vagyunk, — amint beáll reánk nézve a kötelesség oly kérdések megoldását venni kezünkbe, hol már a velünk szemben ülő képviselő urakkal nézetünk nem egyezik, hol tehát ők támogatásukat nem nekünk, de az ügynek meg nem adhatják, akkor növekednek a mai parlamenti és politikai helyzet nehézségei is. Polónyi Géza: Akkor a nemzeti pártot fogja dicsérni. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Tisza István: Kétségtelen tény, hogy az egyházpolitikai küzdelem mig egyfelől a szabadelvű párt erkölcsi súlyát tetemesen fokozta és emelte, számbeli erejét e házban meggyengítette, kétségtelen tény az is, hogy az utóljára lefolyt krízis félreszorította a párt vezetésének teréről azokat a fér megy, leveti a kabátját és kiterjeszti egy szék hátán, nem a papirost, hanem a kabátot. Akkor aztán vízbe, szép tiszta vízbe mártja a pemzlit; bal kezébe, két ujja közé fogja a vörös festéket és végig vonogatja rajta a pemzlit, mikor a pemzli már jó piros, szépen megfesti vele a passepollokat, de nem ám a passepollok mellett a kék posztót, mert az marhaság volna. Mikor szép piros minden, aminek pirosnak kell lennie, kimossa a pemzlit, a vizet pedig kiönti. Csak a vizet ... A pemzlit nem szabad eldobni! Érti? . . . — Értem alásan ezredes ur. — Ennek utána tiszta vízre tesz szert és megfogja a kék festéket, szakasztott úgy, mint az előbb: a balkeze két ujjával és végigvonogatja rajta a nedves pemzlit, míg jó kék lesz. Ezután szépen kifesti a megfakult ezémát a varrásokon ... De valahogy ne a passepollokat fesse kékre, mert akkor az egészet megeheti a fene. Mikor minden megtörtént, a vizet kiönti, a kabátot pedig megszárítja. A kabát aztán másnap olyan, mintha ujdonat uj volna. Megértette ? — Igenis ezredes ur! — Az a fő, hogy ne tévessze össze a dolgot. A czérnát nem szabad pirosra festeni, a passe pollokat pedig nem szabad kékre festeni. — Tudom, ezredes ur, de . . . ! — No ugye, most már örül kapitány úr hogy szóhoz engedett jutni? — Igenis, ezredes ur, de én éppen azt akartam mondani, hogy . . . — Hát csak nem áll meg a szája! De ha már úgy köti magát, jó, meghallgatom, beszéljen hát . . . — Ezredes ur, én . . . — Igaz, még azt az egyet ne feledje, hogy ezt a műveletet legtanácsosabb holnap reggel végrehajtani, nehogy két napi keféléstől lemenjen a festék. — Igenis ezredes ur, de én éppen azt akartam mondani, hogy az inspekezió napján ... — A tábornok el lesz ragadtatva, ha ezt a kabátot meglátja ... — Igenis ezredes ur, csakhogy én az inspekezió napján az uj kabátomat akarom magamra venni. — Kutya teringette! Magának uj kabátja van, és nem mondja nekem! — De ezredes ur . . . — És itt hagy engem hiába prézsmitálni már egy álló órája! — De kérem alassan ezredes ur, én mindig elkezdtem mondani, hogy . . . — Jól van, kapitány. Mehet. De ha még egyszer kérdezi tőlem a véleményemet, tudni fogom, miféle emberrel van dolgom.